A Fiúisten egylényegű az Atyaistennel – Kovács Zoltán egyetemi tanár a Nikaiai Zsinatról

A Nikaiai Zsinat megnyitásának 1700. évfordulóját ünnepeltük idén május 20-án. A zsinati tanítás szívében az a fogalomtisztázás áll, mellyel Arius ellenében egyértelműen kimondatott: a Fiúisten egylényegű (homoousios) az Atyaistennel. Ez az egyébként nem szentírási eredetű fogalom – egyesek felületes ítéletével ellentétben – éppen nem azt erősíti, hogy a kereszténység több „istent” vallana. Ellenkezőleg:

a Krisztus-hívők egyistenhitét védi meg, melyben nincs több isteni személy, csupán a háromszemélyű egy Isten.

A monoteizmust illetően tehát folytonosság áll fenn az ószövetségi egyistenhittel.

A hitvallások eredetileg a keresztségi hit megvallására szolgáltak. A Szentháromságban való hit „adott” volt, melyet megfelelő szavakkal kellett formába önteni. Szembetűnő, hogy az Egyház Szentháromság-dicsőítésében kötőszóhalmozás van – „Dicsőség az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek” – mely éppen az isteni személyek egylényegűségét emeli ki. Arius követői ellenben, avégett, hogy ne kelljen elismerni a Fiú egyenlő istenségét a többi személlyel – hiszen ők a Fiút is csupán teremtménynek vallották –, a következő formulást alkalmazták: „Dicsőség az Atyának, a Fiú által a Szentlélekben”. A folytatás az Egyház hitében az idősíkok említésével – „miképpen kezdetben, most és mindörökké” – szintén azt sugallja: nincs időbeli egymásutániság az isteni személyek eredésében. Arius követői azonban szívesen indultak ki az imádkozó Jézus bibliai képéből, mivel abban könnyebben belelátták, hogy „alacsonyabb” az Atyánál.

A hitvallások az Atyából indulnak ki, mint a mindenség Teremtőjéből. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ő egyszemélyű monász volna. Az Ősegyház igyekezete az volt, hogy a feltámadt Jézus Krisztusban a Megváltót vallja és hirdesse. A hitvallások centrumában szintén a Fiút találjuk, mint a megtestesülés és megváltás titkának „főszereplőjét”. De mi végett testesült meg az Ige? A válasz is egyértelmű: „értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért”. Nikaia még nem megy bele jobban, hogy ki is a megtestesülés művének természetfölötti eredője (a Szentlélek), és abba sem, hogy ki ennek az emberi alapja (Mária). Erről csupán annyit mond: az Ige „megtestesült, emberré lett”.

A Nikaiai Hitvallás sok mindenben még szűkszavú. Kell is még néhány évtized, míg annak szótára az 381-es Konstantinápolyi Zsinatra elfogadottá válik, és kialakul a ma is gyakran imádkozott „hosszú Hiszekegy”, vagyis a Nikaia-Konstantinápolyi Hitvallás.

Ha valaki Arius tanai mentén halad, a Szentháromság belső életében nem csupán a Fiú isteni nemzését tagadja, hanem a Fiú istenségének el nem ismerésével a megváltás titka is sérül. Valóságos emberként, teremtményként ugyanis, bármennyire is Istentől kiválasztott valaki, nem lenne képes az embereket megváltani.

És ha már a megváltás titka: jóllehet a Nikaiai Zsinattal közös nevezőre kellett volna jutnia húsvét ünneplése időpontjának mind Kelet, mind Nyugat irányában, ez akkor mégsem valósult meg. Az idei szentévben gondviselésszerűen Urunk feltámadása ünnepének dátuma egybeesett mind Keleten, mind Nyugaton. Ferenc pápa is foglalkozott a kérdéssel – lehetséges, hogy az 1700. évforduló is új ösztönzést ad ahhoz, hogy e szent törekvést ne hagyjuk annyiban?

Fontos, hogy az Egyház hitvallása tisztán kifejezze Isten népének egységét is.

A nikaiai hitvallási formula eredetileg még többes számmal indított: „Hiszünk”. Az Egyház közösség és a hit megvallása sem magánakció. Isten népének imádságos gyakorlata, igehirdetése, liturgiája is teret nyit annak, hogy a Fiú mint a kinyilatkoztatás teljessége egyre mélyebben megismertesse velünk Istent és az ő tervét az emberről, akinek hivatása az isteni élet részesévé lenni.

Az „egylényegű” kifejezésnek tehát meg kellett honosodnia a keresztény szóhasználatban. Az inkulturáció fogalma nem új, hiszen az emberré lett Ige is magára vette az emberi természettel együtt annak meghatározott kulturális sajátosságait. A pünkösdkor sokféle nyelvet beszélő emberek a mennyből érkező lángnyelveknek köszönhetően azonban egy közös nyelven kezdenek érteni – szöges ellentéte ez a bábeli nyelvzavarnak. Sőt meg is találják a közös nyelvet a hit hirdetéséhez. Szintén a Szentlélek műve, hogy a sokféle kultúrából érkező 318 zsinati atya Nikaiában közös nyelvezetre talál, mely által Isten népének egységes hitvallása még inkább megvalósul.

A Nikaiai Zsinat ugyanakkor ökumenikus is, hiszen az akkori világ püspökei az egész Egyházra kiterjedő ünnepélyes módon gyakorolták ott egymással közösségben legfőbb és teljes apostolutódi hatalmukat.

A Nikaiában megfogalmazott Credo a „hit kapuját” segít kitárni mindenki felé, és ebben is megmutatkozik az Egyház katolikus jellege. Jézus, aki egyszerű szavakkal és példabeszédekkel tanított, mintát ad abban is, hogy minden zsinati munka épp azzal éri el igazi célját, ha nem csupán egy teológiai elithez szól, hanem Isten népének teljes közösségét tudja segíteni hitének megőrzésében, mélyítésében és továbbadásában.

A Fiúnak az Atyával való egylényegűsége ugyanakkor nemcsak a zsidó hit egyszemélyű istenképétől, hanem a pogány politeizmustól is elhatárolja a keresztény hitet. Arius követőinek felfogása még jobban ki is szolgálta volna azt a fel-feléledő pogány kormányzati mintát, melyben egy egyeduralkodót több alacsonyabb szinten álló „helyi istenség” vesz körül. Nikaia hite ezzel ellentétben a szentháromságos egy Isten hitét vallja, ezzel jobban megóvja a hitet az ilyen ideológiákkal való szövetkezéstől is.

Végezetül egy érdekesség. A Nikaiai Hitvallás az Ige megtestesülését vallja, de egyelőre a Szűzanya neve itt nem jelenik meg, hanem majd csak a konstantinápolyi formulában. 325-ben az Egyház még nem vallotta volna Mária szerepét a megtestesülés művében? Aligha, mivel a korban más hitvallásokban már szerepel a neve. Egyfelől a Krisztus valóságos istenségét kifejező örök szüzesség tanítása már a II. század óta alakult, sőt a IV. század végére eljut oda is, hogy Capuában egy helyi szinódus megállapítja:

szülése előtt, közben és utána is szűz. Egy IV. századi szír szerző pedig a kagyló egyszeri, sérülésmentes „gyöngyszüléséhez” hasonlítja Mária szűzi anyaságát.

Másfelől a Krisztus valóságos emberségének alapját adó istenanyaság dogmája, jóllehet csak 431-ben, az Efezusi Zsinaton kerül meghatározásra, a kifejezés a IV. században már használatos. És nem csupán a teológia olyan művelői által, mint Alexandriai Alexandros. A III–IV. századi üldözött keresztények imájában – „Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Szülője…” – az egyszerű nép már ezt is tisztán megvallja. Mindezek tehát 325-ben már egyáltalán nem ismeretlenek. Attól, hogy a Nikaiai Hitvallás konkrétan nem nevezi meg Mária személyét, bennfoglaltan tartalmazza annak hitét, hogy a szövegben megjelenő megtestesülés misztériumában a Szentlélek és az Istenszülő szerepe is tagadhatatlanul benne foglaltatik. Mivel – mint arra később, 451-ben a Khalkédóni Zsinat is utal majd – a Fiú kétszeresen is homoousios: istensége szerint egylényegű az Atyával, embersége szerint pedig egylényegű velünk, emberekkel.

Fotó: Wikimedia Commons [A 325-ös nikaiai zsinat a vatikáni Salone Sistino egyik freskóján. Giovanni Guerra (1544-1618), Cesare Nebbia (1534-1614) és segítőik]; portré: Merényi Zita

Magyar Kurír