A földi városok elpusztulnak, de Isten városa mindig lesz – Roberto Rossellini: Szent Ágoston

Vallomások című önéletírása több mint ezerhatszáz éve a konfesszióirodalom mintája minden korszak emlékírói számára. Ebben olvashatjuk az Isten és az ember kapcsolatát plasztikusan kifejező híres sorát: „Magadnak teremtettél engem, s nyugtalan a lelkem, míg benned meg nem nyugszik.”     

Roberto Rossellini filmje Szent Ágoston életének közel két évtizedét mutatja be, a 395-től a 410-es évek elejéig terjedő időszakot. A megöregedett, nagybeteg Valerius, Hippo püspöke 395-ben maga mellé veszi Ágostont társpüspöknek. Egy évvel később, Valerius halála után Ágoston már egyedül tölti be ezt a tisztséget, egészen élete végéig. A 410-es esztendő a hatalmas Római Birodalom egyik legtragikusabb eseményét hozza magával. Augusztusban a vizigót barbárok fejedelme, Alarik betör Rómába, és katonáival három napig fosztogatja, pusztítja a fővárost. Ágoston ennek hatására írja meg huszonkét könyvből álló, monumentális munkáját Isten városáról címmel.

A filmben bemutatott korszak tele van ellenmondásokkal. Ágoston egyik barátja, Megallius így fogalmaz: „A világot egy legyőzhetetlen káosz kerítette hatalmába, s nemcsak Karthágó, de az egész birodalom Babilónia lett.” Theodosius császár halálát követően a birodalom kettészakadt és viszálykodik. A kereszténységet és az Egyházat szekták veszélyeztetik, az ariánusok, a manicheisták és a donatisták. Délről a barbárok betörésétől kell tartani. Minden mozgásban van, dinamikusan lüktet. Rossellini kiválóan érzékelteti ezt a folyamatos háttérzajjal: olyan, mintha az egész világ egy hatalmas stadion volna, ahol a tömeg szünet nélkül zajong, zúg és füttyög. A hangzavar állandó, az emberek jönnek-mennek, beszélgetnek, vitatkoznak a fürdőben, a fodrásznál, az étkezőasztalnál, mindenütt.

Roberto Rosselini filmjében a prédikációin és a keresztény gyülekezethez való viszonyán keresztül is bemutatja Ágostont. A rendező bőségesen merít az egyházatya hatalmas életművéből, elsősorban a Vallomásokból és az Isten városáról című művéből. Az általa ábrázolt Ágoston határozott egyéniség, szentírásismerete elképesztően alapos, a vitákban felülmúlhatatlan, logikai készsége lenyűgöző, az emberi lélek tökéletes ismerője. Tekintélye nem a tisztségéből, hanem személyiségének kisugárzásából, széles körű tudásából és sziklaszilárd hitéből fakad. Ágoston magabiztos, de nem öntelt. Tisztában van gyarlóságával, s azzal, hogy mindent Isten végtelen kegyelmének köszönhet, így azt is, hogy korábbi, bűnökkel terhelt élete alapvető fordulatot vett. Amikor Valerius püspök a gyülekezet előtt bejelenti, hogy őt jelölte ki segítőjének és majdani utódának, Ágoston szinte riadtan tiltakozik: „Nem! Nem, ez lehetetlen! Ez képtelenség! Ti tudjátok, hogy én milyen kevély vagyok! Ismeritek jól a bűneimet! Tudjátok, mennyi szenvedést okoztam anyámnak, a drága Mónikának, és annak a nőnek, ki fiút szült nekem, akit elhagytam, egy csepp szánalmat se érezve iránta! Tudjátok, hogy milyen fertőben éltem ifjúkoromban, mennyi tévútra kerültem, míg kerestem az igazságot, hogy odáig merészkedtem gőgösségemben, hogy Krisztusról azt állítottam, hogy olyan, mint én, egy egyszerű, bár rendkívül nagy tudású ember!”      

Ágoston tetteit a mindennapokban a szeretet és az irgalom határozza meg. Nála nincs ellentmondás, szavai és a tettei között harmonikus összhang uralkodik. Ez mutatkozik meg a gazdag hajótulajdonossal és gabonakereskedővel, Syracusszal való kapcsolatában is. Syracus apja nem volt hívő, de támogatta az Egyházat, s ezt mindig önzetlenül tette. Ágostonnal kölcsönösen becsülték egymást. Syracus is többször felajánlja anyagi támogatását, ám ezt mindannyiszor feltételekhez köti: megpróbálja rávenni Ágostont, kapcsolatain keresztül intézze el neki, hogy előnyös megrendelésekhez jusson, melyekből óriási haszonra tehetne szert, mások kiszipolyozása révén. Syracust csupán egyetlen dolog érdekli: amúgy is tetemes vagyonának gyarapítása, nem számít, milyen áron. Ágoston viszont a lelkében élő Isten szavára hallgat, számára ez az egyetlen iránytű. Az életet kizárólag materiális szempontok alapján élő, illetve az erkölcsi, etikai elveket mindenek fölé helyező ember magatartása kerül itt összeütközésbe.

A film egyik jelentében két testvér, Papirius és Sixtus Ágostonhoz fordulnak egy peres ügyben. Apjuk meghalt, és végrendeletében vagyona egyik részét a keresztény Papiriusra hagyta, a másikat az Egyházra, míg a pogány Sixtusra nem hagyott semmit, mivel együtt él egy „megvetésre méltó” nővel. Sixtusnak és a nőnek gyerekeik vannak, szegények, és félő, hogy koldusbotra jutnak. Ágoston, mielőtt döntene, bizalmát Istenbe veti, és Salamon király bölcsességét kéri az Úrtól. Püspöki hatalmánál fogva felülbírálja az apa döntését, s a vagyont három részre osztja: egyet Papirius kap, egyet az Egyház, a harmadikat pedig Sixtus. A keresztény Papirius nem nyugszik bele Ágoston döntésébe, és a bírósághoz fordul. A bíró helybenhagyja az elhunyt apa eredeti végrendelkezését. Ágoston elismeri, hogy az ítélet megfelel a törvény betűinek, de vallja: „A törvény van az emberért, nem az ember a törvényért.” Ezért lemond az Egyháznak járó részről, Sixtus javára. Amikor egyik híve, Caius ezt őrültségnek nevezi, mondván, hogy az Egyháznak nincs pénze, Ágoston így válaszol: „A törvény nem mindig egyezik az igazsággal. Néha fontosabb nála az irgalom.” 

A film másik fő vonulata Ágoston harca a donatistákkal, akik a Karthágóban 313-ban püspökké választott Donátról kapták nevüket. Azt vallották, hogy a püspökök nemcsak a szentségeket szolgáltatják ki, de a szentségeknek megfelelő kegyelmet is ők közvetítik, hitük szerint csak ebben az egyházban valósul meg az igazi szentség. A donatisták a Katolikus Egyházat eretnek egyháznak nevezték, mivel a Krisztus utáni 4. század első évtizedében, a Diocletianus-féle keresztényüldözés idején számos szent könyvet szolgáltatott ki a pogány hatóságoknak, vagy becsapva azokat, eretnekiratokat adott át. A donatisták elutasították a krisztusi megváltást is, amit püspöküktől, Donáttól vártak.

Rossellini filmjében a donatisták erőszakosak, nem válogatnak az eszközökben, ha tanaik hirdetéséről van szó. Egyik vezetőjük, Macrobius még attól sem riad vissza, hogy a templomban megzavarja az Ágoston által bemutatott szentmisét. Macrobius gyűlölködve hánytorgatja fel Ágoston bűnös és tévelygő múltját. Ágoston nem tagadja, hogy valaha a manicheista tanokat hirdette, míg fel nem ismerte a krisztusi igazság mindenekfelettiségét. Ágoston és Macrobius személyében a megbocsátásra képtelen szigor, illetve a szeretetre épülő irgalom áll szemben egymással. A krisztusi tanokat nemcsak szavakban hirdető, hanem a gyakorlatban is megvalósító Ágoston számára természetes a megbocsátás a bűneit őszintén megbánó emberrel szemben. A maga gyengeségével szembenézve tapasztalta meg, hogy gyarlóságunk miatt mennyire rá vagyunk szorulva az isteni kegyelemre. Macrobius és a donatisták azonban csak ítélkezni tudnak, a megbocsátást elutasítják. Ágoston elismeri múltbeli tévelygéseit, de rámutat a donatisták szeretet nélküli fanatizmusára, s ezzel szemben a hit és a szeretet harmonikus összetartozását hirdeti: „Ti donatisták, csak magatokat tartjátok méltóknak, mert azt valljátok, hogy egyedül ti vagytok az igaz hit, a szentség őrzői. A pap is vétkezhet, mint minden ember. De ha megbánja bűneit, megbocsátást nyer, éppúgy, mint mindenki. (…) Nincs bennetek irgalmasság és szeretet, vagyis hit sem, mert nincs hit szeretet nélkül.”  

Ágoston Jézus megbocsátásra és ellenségszeretetre vonatkozó parancsait (Mt 5,38–39; 43–48; 6,14–15) is megvalósítja a gyakorlatban. Amikor a donatisták sorsa a gyorsan változó, képlékeny politikai helyzetben újra rosszabbra fordul, s menekülni kénytelenek, püspökük, Selestius vezetésével végső szükségükben Ágostontól kérnek menedéket. Ágoston befogadja őket, anélkül, hogy akár csak egyetlen szóval is felemlegetné nekik erőszakosságukat, kíméletlen harcmodorukat. Irgalommal válaszol a kegyetlenségre, szeretettel a gyűlöletre. A donatistákhoz intézett szavaiban ott van a gyónás, annak beismerése is, hogy hajdan maga sem volt mentes a türelmetlenségtől, a kizárólagosságra törekvéstől: „Mindig az volt a véleményem, hogy senkit sem szabad kényszeríteni semmire. Egy módon lehet valakit meggyőzni, kizárólag a szavak szent fegyverével. Csak érvekkel szabad harcolni a céljainkért, a gondolatot kell hívnunk segítségül, hogy ne legyünk mi is olyanok, mint az eretnekek vagy az álszent keresztények. De sokan cáfolták ezt a véleményemet. Egyes keresztények ellentétes érveket hoztak fel, és magam is úgy véltem, hogy paranccsal, rendeletekkel buzdíthatjuk a bizonytalanokat, és csillapíthatjuk az elszántakat. De minden, ami erőszakos, és áldozatokat követel, nem lehet a mi módszereink közt. Hogy beszélhetnénk akkor Krisztus szeretetéről? Isten vezérelt hozzánk titeket, gyertek!”

Ágoston ekkor nem a neki és híveinek oly sok fájdalmat okozó ellenséget látja a donatistákban, hanem a kiszolgáltatott, irgalomra szoruló nyomorultakat. Ellenségszeretete határtalan: nem csupán befogadja őket, de lépéseket is tesz az érdekükben, kegyelmet kér számukra Marcellinustól, a császár bírájától. Marcellinus volt ugyanis az, aki elrendelte az engedelmességet nem fogadó donatisták üldözését. Ágoston a krisztusi szeretetre és irgalomra hivatkozik, s végül sikerül meggyőznie a keresztény Marcellinust, aki kezdetben az állam mindenhatóságában bízik. Ágoston azonban figyelmen kívül hagyja egyes donatisták megátalkodottságát, akik bosszút esküdnek Marcellinus ellen, és hamis vádakra hivatkozva feljelentik őt az új császári biztosnál, Marinusnál, azt állítva, hogy része van a császár elleni összeesküvésben. Marinus halálra ítéli Marcellinust. Ágoston, bízva püspöki tekintélyében, felkeresi őt, hogy kegyelmet kérjen Marcellinus számára. Karthágóba indulva hű szolgáját, Severiust, a szabad akarat lehetőségére emlékezteti: „Istennek minden, ami lesz, már beteljesedett. De Marinus még választhat, az igazság és a szeretet, vagy pedig a rágalom és a gonoszság között.”

Ágoston Marinust is az isteni irgalom fontosságára figyelmezteti, s arra is, hogy az Egyház hajdan megmentette a testvérét. Marinus megígéri Ágostonnak, hogy megkegyelmez Marcellinusnak. Ágoston számára ez felér egy esküvel. Ám kiderül, hogy Marinus álnokul viselkedett. Szemtől szemben nem volt bátorsága nemet mondani Ágostonnak, ám amikor Hippo püspöke eltávozik tőle, emberéhez fordul, és megosztja vele aggodalmát: Marcellinus annyira kötődik az afrikai egyházhoz, hogy még sok gondot okozhat neki. Ezért a halálba küldi, saját hatalmi érdekeit fontosabbnak tartja Ágostonnak tett ígéreténél. Felfogad két bérgyilkost, akik ledöfik Marcellinust. A képzelt veszélyeket vizionáló, nyers hatalmi érdek ütközik itt össze a mérlegelést nem ismerő irgalommal. Marcellinus végül Ágostonnak köszönhetően megtisztulva, Isten akaratát elfogadva hal meg. Ártatlanságát és áldozatát a film rendezője azzal is hangsúlyozza, hogy térben egymástól távol, de lélekben közel, Ágoston az otthonában, Marcellinus pedig a börtönben, a halála pillanatában, Izajásnak a Messiásra – Krisztusra – vonatkozó próféciáját suttogja: „Megkínozták, és ő alázatos volt, nem nyitotta ki száját; mint a bárány, melyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírói előtt elnémul, nem nyitotta ki száját (…), kivetették az élők földjéből, népem vétke miatt sújtották halálra” (Iz 53,7–8).

A film harmadik vonulata az Ágoston, illetve a keresztény tanokat élesen elutasítók között zajló konfliktust tárja a néző elé. Ágoston vallja, hogy az Antikrisztus hatalma rendkívüli ebben az Istentől elfordult világban. Egyik híve, Maximus így fogalmaz, a Jelenések könyvéből idézve: „Láték egy angyalt leszállani az mennyből, kinek nagy hatalma vala. A föld fénylett dicsőségétől, és kiálta teljes erejéből: Leomlott, leomlott a nagy Babilon! És lett ördögök lakhelyévé, minden tisztátalan lélek tömlöcévé. Mert valamennyi nép az ő paráznasága haragjának borából ivott, föld királyai vele paráználkodtak, a földnek hatalmai tobzódása erejéből meggazdagodtak.” (Jel 18,1–3)

Ágoston arra is figyelmeztet, hogy a kereszténységet nem elég külsőségekben követni, az életet megújító forrásnak a szívben kell buzognia: „A vértanúk vére ott van Róma földjében, de nem a szívekben, mert ha ott lenne a szívükben, (…) akkor bizonyára nem így beszélnének.” A hippói püspök itt is hangsúlyozza Isten mindenhatóságát, amelynek minden létező alá van vetve. Róma sem veszhet el a Teremtő akarata nélkül. A végtelenül hatalmas Istennek azonban végtelen az irgalma is. Róma „soha nem fog elpusztulni, ha visszaadják Isten dicsőségének”.

A film végén, Marcellinus meggyilkolását követően, Ágoston a földre borulva imádkozik. Mintha azért fohászkodna az Úrhoz, hogy irtson ki a lelkéből minden haragot, ami felgyülemlett benne Marinus szószegése, a keresztényeket ért igaztalan vádak és Alarik pusztító római hadjárata miatt. Amikor beszélni kezd, érezni a benne dúló indulatokat: „Ti tudjátok, mennyire fáj nekem ez az igaztalan világ, amelyben élünk. Ez a világ, mely velejéig romlott, összezavarodott, erőszakos, a hatalom és a pénz szeretete uralja.” Ágoston prédikációja az Isten városáról című művére épül, amelyben szembeállítja egymással az önfeláldozó krisztusi szeretetet az önmagát istenné emelő ember önszeretetével. Beszéde szenvedélyes, erőt sugárzó, de mentes a gyűlölettől, és reményt adó: „a két szeretetből megszületik két város, Isten szeretetéből megszületik Jeruzsálem, a földi javak szeretetéből megszületik Babilónia”.

Ágoston nem ringatja illúziókban hallgatóságát, nem ígéri, hogy Krisztus tanai megvalósulhatnak itt a földön. „Türelemmel várjuk a megváltást, és ne csodálkozzunk azon, ha azt látjuk, hogy a világban az igazak és az istentelenek együtt élnek” – mondja. Megfogalmazza azonban a végső reményt, amit bizonyosságként állít: „A földi városok el fognak pusztulni, de Isten városa mindig lesz, és dicsfénye örökre beragyogja majd a világot!” Ágoston alakja betölti a filmvásznat, mintha megdicsőülne, ragyog az arca a felülről kapott, megélt hit örömétől, hogy egyszer majd bekövetkezik mindez. Szent Pált idézi: „amit most szenvedünk, nem mérhető össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk” (Róm 8,18).   

Roberto Rossellini Szent Ágoston-filmje szerint a világ tele van aljassággal, mindennapos az árulás, a szószegés, az erőszak, s az emberi cselekedetek legfőbb mozgatórugója az önző érdekek gátlástalan érvényesítése, ám Krisztus tanításának tisztasága, lelkének fényessége mégis átragyog mindenen. Ez pedig reményt ad az emberiségnek, minden kor minden emberének, hogy a gonosz soha nem tudja teljesen birtokba venni a világot.

(Szent Ágoston – olasz filmdráma, 1972, 117 perc; rendezte: Roberto Rossellini, a főszerepben: Dary Berkani)

Bodnár Dániel/ Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. június 8-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.