A gyász ideje, és ami átsegít rajta

Ezek a napok minden évben különleges jelentőséggel bírnak. Az emlékezés napjai, mindannak megélése, ami az előző generációkkal összeköt, amit tőlük kaptunk és továbbviszünk, vagy amit épp nem úgy kaptunk, ahogyan szükségünk lett volna rá – de épp ezért szeretnénk a következő generációnak már másképp adni.

A fájdalom, hiány napjai is ezek; a frissebb vagy régebbi veszteségek újra a figyelmünk fókuszába kerülnek – de pont ezáltal egy újabb esély, egy újabb év, hogy még inkább nyugvópontra jussanak a lelkünkben. Éppen ezért, érdemes a lehetőséget is látni ezekben a napokban, nem csak a lelki terhelődést, hogy elbillenjen bennünk a mérleg.

A rítusok – mint amilyen a temetőjárás is – segítik megélni, kimondani a kimondhatatlant, a konkrét cselekvés szintjén kifejezni fájdalmat, összetartozást.

Amit ki tudunk fejezni, azzal pedig már kevésbé vagyunk egyedül, és azt már kevésbé érezzük kezelhetetlennek, túlterhelőnek.

Ha az a kérdés, hogy vajon a gyerekeket magunkkal vigyük-e, bátran merjünk arra hagyatkozni, hogy ez rájuk is érvényes. Ők is érzik a szomorúságot a levegőben, amikor egy hozzátartozót gyászol a család.

Ha a gyermekeket senki nem szólítja meg, egyedül maradnak a kérdéseikkel, saját veszteségélményükkel.

Ha viszont ők is búcsúzhatnak, vihetnek valamit a sírhoz „ajándékba”, ha látják, hogy lehet szomorúnak lenni, sírni – de mégsem dől össze a világ, csak talán még fontosabbak leszünk mi, élők egymásnak –, az számukra is emészthetőbbé teszi az érthetetlent.

Rítussá válhat az is, ha ilyenkor a temetőlátogatások alkalmával, egymáshoz elutazva összegyűlik a család, és együtt emlékeznek: az asztal körül ülve, felemlegetve régi történeteket, olyan tulajdonságokat, amelyeket különösen is tiszteltünk abban, aki már nincs köztünk.

Mindez leginkább az élők jelenét és jövőjét szolgálja, segíti, hogy belegyökerezzünk családi múltunkba, értékeinkbe, és kevésbé érezzük magunkat kitettnek az aktuális viharok széljárásának. Hogy tudjuk, honnan jövünk, és merre tartunk. Ami az elhunyt hozzátartozókat illeti: nekik valószínűleg az a legnagyobb érték és ajándék a hitünk szerint, ha imádkozunk értük. Ezt is tehetjük együtt, temetőben, vagy épp a vacsoraasztal körül.

A temetőlátogatás, a rítusok, a közös ima mind-mind lehetőség az összekapcsolódásra, hogy senki ne maradjon egyedül a gyász fájdalmával. Jó is, hogy vannak ilyen kapaszkodók, amikor könnyebb megszólítani egymást, hiszen a helyzet is hozza…

Az esztendő további napjain sokkal nehezebben találjuk a szavakat, hogyan is álljunk egymás mellé, vajon mivel teszünk jobbat. Vajon nem zavarjuk a másikat a kérdéseinkkel, nem vagyunk tapintatlanok? Azzal teszünk jobbat, ha kérdezzük a gyászáról, vagy azzal, ha elterelni próbáljuk a figyelmét közös programokkal? Amivel biztosan nem tévedhetünk, az az, ha magától a gyászolótól kérdezzük meg, hogy neki mire lenne szüksége.

A gyász megélése nagyon személyes, nem azonosak az igényeink, ráadásul a gyásznak különböző szakaszai is vannak, tehát időben is változó, hogy mely érzések kerülnek előtérbe, és ezzel összhangban mit élünk meg segítségnek.

A veszteségélmény – beszéljünk akár egy hozzánk közel álló személy elvesztéséről, akár más veszteségről, például a testi egészségünk megroppanásáról, munkahely elvesztéséről stb. – gyakran először egy sokkreakciót vált ki. Mintha nem is velünk történne, ami történik; mintha nem is lenne igaz. Alig tudjuk felfogni az eseményeket. Valószínűleg nem véletlenül van ez így: szükségünk is van erre a sokkra, érzelmi távolságot venni, hiszen egyszerre túl sok lenne mindezt felfognunk, átélnünk. Bekapcsol egy lelki önvédelem, ami az érzések és a valóság észlelésének tompítását eredményezi. A kockázata ennek az időszaknak talán az, ha megítéljük magunkat, vagy épp más ítél meg minket. Kívülről ugyanis olykor úgy tűnhet (magunk és mások számára), hogy kevésbé visel meg minket a veszteség, mint amire számítani lehetne. A csapda ebben pont az, hogy épp annak a jele, hogy a sokk egy érzelmi fájdalomcsillapítást idéz elő, hogy enélkül nem bírnánk elviselni a hírt, hiszen az nagyon is érint minket. Ha erős a sokk, valószínűleg erős a fájdalom is…

A sokkot követően kezdődik a gyász kontrollált szakasza. Ilyenkor tesszük a dolgunkat, és ez meg is tart bennünket. A temetés intézése, a rokonok értesítése megannyi feladatot jelent, nem engedhetjük át magunkat mindenestől a gyásznak, intézkednünk kell.

Paradox módon erre lélektanilag szükségünk is van ahhoz, hogy közel tudjuk engedni a realitást, és valahogy kézzelfoghatóvá váljon számunkra, hogy valami végleg megváltozott. Amikor aztán eljön a temetés napja, gyakran felszakadnak az érzelmeink. Erre is szükségünk van, hiszen

ha az érzések bennünk kavarognak, ha nem tudnak felszínre jönni, gyakran eltemetjük ezeket magunkban, ami hosszú távon elveszi az erőt az élettől.

A temetést követően sokan azt gondolják, hogy túl vannak a nehezén. Valójában azonban az érzelmi kavalkád még csak most kezdődik, a tudatosulás, és felszakadó érzelmek időszakában, amelyek gyakran regressziót (érzelmi „esékenységet”, visszacsúszást) eredményeznek. Szinte teljesen ezek a gondolatok, érzelmek töltik be a lelkünket, alig marad tér a szokványos érdeklődési területek számára az életünkben.

Szembe találjuk magunkat a harag (miért hagyott itt az elhunyt, vagy például az orvos miért nem tudott segíteni) és az önvád érzéseivel (megtettem-e minden tőlem telhetőt, sikerült-e elköszönni. stb.), néha a megkönnyebbülés zavarba ejtő érzésével (például amikor egy beteg hozzátartozót vesztünk el hosszú ápolást követően), a miértekkel, a hiány fájdalmával, az alkudozás illúzióival (mi lett volna ha..., elkerülhető lett volna-e a veszteség, ha még valamit megpróbálunk… stb.).

Ez a gyászfolyamat leghosszabb szakasza, az érzelmekkel való birkózás egy végtelenségnek tűnhet. Nem véletlen alakult ki a köztudatban a gyászév jelentősége: valóban, egy év szükséges általában ahhoz, hogy a veszteség után egy új egyensúlyra találjunk. Hiszen minden évforduló új feladatot állít elénk: hogyan ünnepeljünk egy születésnapot, egy karácsonyt, egy nyaralást az elvesztett családtag nélkül? Egy következő év abból a szempontból már könnyebb, hogy van már mintánk, egyszer már megéltük, milyen az adott ünnep az illető nélkül.

Gyakran az érzelmi vihart követően a szomorúság marad végül, mint a feldolgozás előhírnöke. Még mindig fáj a veszteség, érdektelen a világ, az érzelmek főként arra irányulnak, ami hiányzik, akit elvesztettünk. De már kevesebb a vihar, a miértek, találkozunk a lélek mélyén a hiány fájdalmával. Amikor ezt is sikerült megélni, kifejezni, lassan enyhülni kezd a szorítás. Egyre több a felszabadult pillanat, amikor – néha magunk számára is zavarba ejtően – megfeledkezünk a gyászunkról, és belefeledkezünk a pillanat megélésébe. Bár továbbra is fájdalmas a hiány, mintha kevésbé lenne mindez szívbemarkoló. Az időben még inkább előre haladva pedig kezd egy megbékélés kialakulni a szívünkben. Ekkor kezdünk új dolgok, kapcsolatok, érdeklődési területek felé nyitni, az érzelmi energiáink újra kifele fordulnak, nem a gyászé már a főszerep az életünkben.

Az új érdeklődések között gyakran felbukkannak olyan területek, melyek az elvesztett hozzátartozót idézik. Tulajdonképp azonosulás történik a lélekben: azáltal lesz elviselhetőbb az illető hiánya, hogy valamennyire bennünk él tovább, valamit átörökítünk abból, amit ő számunkra jelentett.  Ebből logikusan következik, hogy a megbékélés nehezebb azokban az esetekben, amikor konfliktusos volt a viszony az elvesztett hozzátartozóval.

Bár arra is gondolhatnánk, hogy a jó kapcsolat jobban hiányzik, a valóságban a rossz kapcsolat feldolgozása általában nehezebben fut le, több érzelmi energiát vesz el, igényel.

Hogy mi az, ami a gyakorlatban segítheti a gyászmunkát, és azt, hogy ezt az utat végig tudjuk járni, és újra felbukkanjunk a víz felszíne fölé a vihar elvonultával, arról IDE kattintva tudhatnak meg még többet.

További értékes cikkeket olvashatnak a Bízd rá magad oldalán, ahol a különböző programokról, kurzusokról és egyéb lehetőségekről is értesülhetnek. 

Forrás: Bízd Rá Magad Média

Szerző: Jáki Zsuzsanna

Fotó: Freepik

Magyar Kurír