A gyógyíthatatlan beteg is ápolható – A Hittani Kongregáció levelet tett közzé az eutanázia ellen

A dokumentum, amely szem előtt tartja az utóbbi évek eseteit is, hasznos segítség a lelkipásztoroknak, a családoknak és főként az egészségügyi dolgozóknak.

A gyógyíthatatlan állapot nem azonos a kezelhetetlen helyzettel: aki egy betegség végső állapotában szenved, akárcsak az, aki a túlélésre korlátozott eséllyel jön világra, joggal számíthat az elfogadásra, az ápolásra és az őt körülvevő szeretetteljes légkörre. Az Egyház ellenzi a mindenáron való terápiát, ám „végleges tanításként leszögezi, hogy az eutanázia minden formája bűntett (crimen) az emberi élet ellen”. Az ebben való bármiféle formai vagy közvetlen jellegű közreműködés súlyos bűn (peccatum gravis), amit semmiféle hatóság sem rendelhet el vagy engedélyezhet.

A kongregáció levele „megerősíti az Egyház már sokszor kifejtett tanítását” a témáról, ennek szükségességét azzal indokolja, hogy a sajtó eutanáziát támogató hangja erősödik, és mind több ország hatóságai törvényesítik az eutanáziát és az asszisztált öngyilkosságot súlyosan beteg emberek esetében, mentális problémákkal vagy anélkül. A levél célja, hogy konkrét eligazítással segítse az irgalmas szamaritánusról szóló bibliai történet üzenetének megvalósítását. Amikor maga a gyógyítás lehetetlen vagy valószínűtlen, az orvosi-ápolói, pszichológiai és spirituális kísérés akkor is kikerülhetetlen kötelesség, ellenkező esetben ugyanis a beteget embertelenül magára hagynánk.

„Gyógyítani, ha lehetséges, egyébként mindig ápolni” – ezt tanította Szent II. János Pál pápa. A gyógyíthatatlan beteget mindig lehet ápolni. Végsőkig gondoskodni róla, a beteggel együtt lenni, mellette állni, figyelemmel és meghallgatással kísérni, azzal a szándékkal, hogy mindig érezze a törődő szeretetet. Így kerülheti el a magányt és enyhülhet a félelme a szenvedéstől, a haláltól. Ezek a szempontok vezérlik mindazokat, akik az élet mellett döntenek és elutasítják az eutanáziát.

A levél megállapítja, hogy gyakoriak az olyan esetek, amikor maguk az orvosok tesznek bejelentést olyan visszaélésekről, melyek során olyan betegeken végeztek eutanáziát, akik soha nem kívánták azt maguknak. Az egész dokumentum a fájdalom és a szenvedés értelmére összpontosít az evangélium és Jézus életáldozata fényében: „A fájdalom lényegileg csak ott elviselhető, ahol van reménység. Ezt a reménységet pedig Krisztus személyes jelenléte adja meg a betegnek. A palliatív ellátás, mely enyhíti a tüneteket, nem elegendő, ha nincs valaki, aki a beteg mellett áll és tanúsítja a szenvedő ember egyedüli és megismételhetetlen értékét.”

„Az emberi élet sérthetetlensége a természetes erkölcsi törvény alapvető igazsága és a jogrend alapvető fundamentuma – állapítja meg a kongregáció levele. – Nem lehet az emberi személy életére törni, még akkor sem, ha valaki azt kifejezetten kéri, miként senki nem lehet a másik rabszolgája, még ha ezt kéri is.”

„Az abortusz, az eutanázia és az asszisztált öngyilkosság az emberi civilizáció ellen van és súlyosan megsérti a Teremtőt. Megsemmisíteni az életét egy betegnek, aki eutanáziát kér, nem azt jelenti, hogy elismerjük a szabadságát és értékeljük azt, hanem éppen ellenkezőleg, félreismerjük szabadsága értékét, amit erősen befolyásol a betegsége, a fájdalma és a szorongása.”

A dokumentum említ néhány olyan tényezőt, melyek csökkentik a képességet, hogy megragadjuk az élet értékét. Az első az, hogy a „méltó halál” fogalmát félreértve használják, az „élet minőségét” haszonelvű antropológiai megközelítésből nézve. Így az életet csak bizonyos fizikai és pszichikai vonások megléte mellett tekintik méltósággal telinek. Egy másik ilyen akadály a compassio, az együtt szenvedés, együttérzés téves értelmezése. Az igazi együtt szenvedés ugyanis nem abban áll, hogy halált provokál, hanem elfogadja és támogatja a beteget szeretettel és olyan eszközökkel, melyek enyhítik a szenvedését. Ugyancsak akadály a növekvő individualizmus, amely magányba sodor.

A Hittani Kongregáció levelében „végleges tanításnak nevezi az eutanázia értelmezését, vagyis hogy az bűntett az emberi élet ellen, ténylegesen gonosz cselekedet bármilyen körülmények között”. Az ebben való bármiféle formai vagy közvetlen közreműködés „súlyos bűn, amit semmiféle hatóság sem rendelhet el vagy engedélyezhet”. „Akik jóváhagyják az eutanáziáról szóló törvényt, azok ennél fogva bűnrészessé válnak, és a botrány vétkesei lesznek, mert ezek a törvények hozzájárulnak a tudat torzításához.” Az eutanázia gyakorlata „akkor is elfogadhatatlan, ha a reménytelenség és a félelem csökkenti vagy egészen nem létezővé teszi a személyes felelősséget”.

A dokumentum magyarázza a kijelentést, hogy „a halál méltóságának védelme kizárja a mindenáron való terápiák alkalmazását”. Pontosít és kifejti, hogy „az elkerülhetetlen halál közelében megengedett olyan döntést hozni, mely lemond az olyan eljárásokról, melyek csak az élet bizonytalan és kínos meghosszabbítását jelentik. Ez a döntés azonban nem jelent lemondást a betegnek kijáró ápolásról”. Orvosi kötelesség ugyanis a táplálás és a hidratálás a kiszáradás megakadályozására. A terminális palliatív kezelés ugyanis nagyon értékes és nélkülözhetetlen eszköz a beteg számára.

A beteg gondozásának lényeges része, hogy „ne tekintse magát tehernek, hanem érezze a családtagok megbecsülését”. A család ebben a küldetésben segítségre és megfelelő eszközökre szorul. Az állam kötelessége, hogy elismerje a család elsődleges és alapvető társadalmi feladatát és azt a helyettesíthetetlen szerepet, amelyet betölt ilyen helyzetekben. Ezt megfelelő forrásokkal és struktúrákkal támogatnia is kell.

A fogantatástól kezdve védelmezni kell a fejlődési rendellenességet hordozó magzatokat és kisgyermekeket, tisztességes életkörülményeket biztosítva számukra – írja a dokumentum. – Semmiféle körülmények között „nem lehet őket megfelelő és lehetséges ellátás nélkül hagyni, el kell kísérni őket életük természetes végéig, a táplálkozás és vízbevitel biztosításával”. A dokumentum elítéli a fogyatékossággal szembeni ellenséges magatartást, mely „megátalkodottan kényszeríti az anyát az abortuszra, ami sohasem megengedett megoldás”.

A dokumentum kitér az erős nyugtatószerek használatára is, melyek akár a tudatállapot felfüggesztését is okozhatják. „Az Egyház megengedi a nyugtatók használatát, azért hogy az élet vége a lehetséges legnagyobb békében érkezzék el. Ilyen lehetőség a terminális palliatív nyugtatás. Ugyanakkor leszögezi, hogy a nyugtatás soha nem elfogadható, ha azzal a szándékkal alkalmazzák, hogy közvetlenül és szándékosan a beteg halálát okozzák vele.”

„Még tudathiányos állapot esetében is biztosítani kell a betegnek a személyi méltóságát és értékét, valamint a megfelelő gyógymódot, a táplálkozás és vízbevitel biztosításával – teszi hozzá a levél. – Adódhatnak azonban olyan esetek, melyekben az ilyen eljárások mértéke aránytalanná válik, mert nem hatékonyak már, illetve kirívó módon költségesek.”

A Hittani Kongregáció levelének utolsó pontja a lelkiismereti ellenvetés kérdését tárgyalja, és arra kéri a helyi egyházakat és egészségügyi intézményeket, hogy tegyenek tanúságot. Az eutanáziát jóváhagyó törvények ugyanis súlyos és pontos kötelességet rónak a hívő emberre, hogy tegyen lelkiismereti ellenvetést. A kongregáció fontosnak tartja az orvosok és egészségügyi dolgozók keresztény szellemű felkészítését a haldoklók ápolására. Azoknak a kísérésében, akik eutanáziát kérnek, nagyon fontos egy olyan közelség, olyan felebaráti szeretet, mely a beteget a megtérésre hívja. Ugyanakkor nem elfogadott semmiféle olyan külső gesztus alkalmazása, melyet mintegy az eutanázia „jóváhagyásaként” lehetne értelmezni.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír