A Győri Egyházmegye természeti értékei – A felpéci ősborókás

Az ősborókás név sem érdemtelen, hiszen ez a terület már évezredek óta létezik. Egész pontosan a legutóbbi jégkorszak (a Würm-glaciális 110 ezer évvel ezelőtt) végén alakult ki a felpéci ősborókás, mikor is azokat a futóhomokdűnéket, (melyeken az ősborókás található) a Bakony-ér vidéki szelek összefújták. 1977-től helyi, 1992-től pedig országos védelem alatt áll.

A Sisek, ahogy ezt a területet a helyiek nevezik a Fertő-Hansági Nemzeti Park része. Szabadon látogatható. Az ősborókás névadó faja a közönséges boróka (Juniperus communis) a szúrósabb boróka. (A nehézszagú boróka – a Juniperus sabina – nem él meg ezen a homokos talajon, az a meszesebb talajokat kedveli.) A közönséges boróka egy ciprusféle, mégpedig a legelterjedtebb a borókák között az északi félgömbön. Kérge eleinte sima, majd idővel repedezni kezd, végül pedig rostosan válik le. Ez a kellemes illatú örökzöld azért is népszerű, mert igen változatos formákban nő. Sok színben és formában nemesítették már a borókát, mellyel a sziklakerteket színesítik, de itt Felpécen a maga természetes valójában találkozhatunk vele. Mégpedig egy tájjellegű alfajával a Juniperus communis Bakonnyal, ugyanis Felpéc a Bakony előhegyeinek számító Sokoró-dombság vidékén található. Ezt a magyar alfajt Barabits Elemér erdőmérnök (1921–2003) szelektálta.

A magyar alfaj 3–5 méter magasra nő meg, ágai szorosan simulnak a törzshöz. Szürkés-, vagy kékeszöld levelei az alapfajénál egyöntetűbbek, sűrűbbek és rövidebbek. Karcsúbb a termete, mint az alapfajé, ezért a magyar teleket – a hónyomást – jobban bírja. Ha megfogjuk a tűleveles hajtásokat, melyeken a merev tűlevelek hármasával állnak, látjuk, hogy a levelek közepén hamvas, kékes szalag fut végig. A virághajtások ezeknek a leveleknek a hónaljában fejlődnek ki. A közönséges boróka hímivarú egyedeit úgy tudjuk megkülönböztetni a nőivarúaktól, hogy azokon nem fejlődhetnek feketés-kékes színű tobozbogyók, helyette sárga porzóikból virágport szórnak.

A borókabogyó (Juniperi fructus vagy galbulus) az alapanyaga a borovicskának, ahogy felvidéki testvéreink mondják, vagy a fenyővíznek, ahogy Erdélyben nevezik a borókapálinkát. Ennek a ginhez hasonló íze van, ugyanakkor a borókapálinka nem gin, tekintettel arra, hogy a valódi gin nem más, mint borókapálinkával ízesített gabonapárlat.

A borókabogyó azonban nem csak alkoholként hasznosítható. Önmagában – szárítva – is fűszer. Fokhagymával, rozmaringgal, majorannával keverve marha- és vadhúsok páclevébe kerül. Az összetört bogyók fokhagymával ízesített keverékébe forgatják meg a vadszárnyasokat még a kisütésük elött. Káposztasavanyításhoz szintén használnak borókabogyót, mártásokhoz, különféle káposztaételekhez és fűszerezéshez egyaránt. A kellemes borókaillat a növény kemény faanyagából jön. (Ezt a fát a fafaragók is használják.) Az embernek kellemes, bizonyos rovarok (molyok, hangyák, szúnyogok) viszont nem bírják elviselni az illatát.

A régiek a boróka hajtások égetésével űzték el a szúnyogokat. Erdőgazdasági haszna a közönséges borókának, hogy megköti a homokot. A borókaolaj – a növény illóolaja, amelyhez vízgőz-desztillálással jutnak hozzá – vizelethajtó, méregtelenítő hatású, míg a borókatea a veséket tisztítja, és lehet vele a reumát meg az ekcémát is kezelni.

A felpéci ősborókásban a közönséges boróka mint faj sincsen egyedül. Sőt nagyon meg kell küzdenie az olyan invazív fajokkal, mint a bálványfa, a fekete fenyő és a tájidegen akác. A fekete fenyő zárt lombja nem engedi elég fényhez jutni a borókát, és a lehulló fenyőlevelek miatt a borókának nem lesz aljnövényzete, kiszárad, és kiszorul a területről. Az igazi „elnyomás” azonban már magonckorban megkezdődik, amikor a konkurens fajok elszívják a tápanyagot a borókamagoncok elől. Ezért az ősborókásban a feketefenyőt, akácot, bálványfát kézi munkaerővel irtva óvják meg a borókákat.

A felpéci ősborókás állatvilágát zöld gyík színesíti (szó szerint), de van a nedvesebb részeken pettyes gőte is. Fácánok nagy számban fészkelnek a felpéci ősborókásban, és a lombkoronaszint felett egerészölyvek köröznek. A bokrok között számos énekesmadár faj talált otthont, és mezei nyúl is van. Róka, borz csak ritkán látható. A vaddisznók és az őzek pedig csak be-betévednek. És persze vannak olyan parányi élőlények is, mint a kullancsok, a tücskök, a homoki sáskák, különféle homoki futóbogarak, amelyeknek szintén meg kell küzdeniük a fennmaradásért olyan rivális, tájidegen fajokkal, mint az ázsiai márványospoloska, a zöld vándorpoloska, az élénkzöld lepkekabóca. Ezek a külföldről jött fajok nemcsak az őshonos rovarokat szorítják ki, de a táplálékláncot is megváltoztathatják, és új betegségeket is terjeszthetnek.

A felpéci ősborókás a Táncsics Mihály utca felől közelíthető meg. Az utca elején áll a katolikus templom, melyet a török pusztítás után 1752-ben építettek újjá. A templomudvarban található feszület 1756-ból való. 1827-ben a hívek kérésére a Győri Püspökség a fatornyot kőtoronyra cserélte, és ezzel együtt az egész templomot átépítették kőtemplommá, és így nyerte el mai formáját. Műemlék.

800 méterrel továbbhaladva – az ősborókás felé – ne hagyjuk ki az utunkba eső felpéci Tájházat se. A Felpécért Alapítvány megvásárolt egy 1913-ban épült evangélikus lakóházat, és azt hagyományos technikákkal felújította (földes padló, vályogfalak, nádtető) úgy, hogy az eredeti építészeti jegyeket is megőrizte. A felpéciek nemcsak ápolták, de a Kubinyi Ágoston Program segítségével ki is bővítették ezt a tájházat egy gyümölcsössel. A présházat 2016-ban Csete Miklós családja adta a Tájháznak. A felpéci Tájházban az egykori evangélikus lakók szoba-konyha-kamra lakásbelsőjén keresztül kaphatunk képet az akkori életmódról. Megtekinthetjük a régmúlt mezőgazdasági, méhészeti eszközeit. A gyümölcsöskert vegyszermentes gyümölcsöket kínál, és bemutatja a hagyományos szőlő- és gyümölcsművelési módokat, a gyerekek pedig a Mezítlábas Tanösvényen ismerkedhetnek meg interaktív módon a természetes anyagokkal. 2020-ban mind a tájház, mind a tájház vezetője (Dombi Alajosné) elnyerte az Év Tájháza-, illetve az Év Tájházvezetője-díjat.

Szöveg: Bors Imre

Fotó: felpecert.hu; Kiskunsági Ökomúzeum; Ehető vadnövények tanösvény;

Forrás: Győri Egyházmegye

Magyar Kurír