A háború cselszövése, a béke szőttese – Szőke Péter az orosz offenzíva első évfordulóján

Az Ukrajna elleni orosz támadás első évfordulójához igazítva jelent meg Rómában Mario Giro Trame di guerra e intrecci di pace című könyve. A nehezen lefordítható cím szójátékot tartalmaz: a háború mint folytonos cselszövés, vele szemben a béke pedig mint állhatatos munkát igénylő szőttes képeire utal. Giro – aki a Sant’Egidio közösséggel számos afrikai konfliktusban és a Balkánon is végzett békeközvetítő tevékenységet, majd a tízes évek közepén két olasz szakértői kormányban is külügyminiszter-helyettes volt, a háborúról mint élő organizmusról ír: „Amikor egy háború kitör, a gondolkodás lebénul: mindenki arról kezd vitatkozni, kinek van igaza, és ki a hibás. Ezzel a módszerrel álcázza magát a háború: eltereli magáról a figyelmet, hogy helyette a harcoló felekre és indítékaikra irányítsa. Az eredmény véget nem érő spekulálás arról, kinek az oldalán állhat az igazság, miközben ki-ki a saját meggyőződésébe igyekszik beletuszkolni a történelmet. A háború – így álcázva magát – eközben akadálytalanul folyik tovább, igyekezve megteremteni az anyagi és lélektani feltételeit saját, további elhúzódásának, míg permanens háborúvá nem válik.”

Ebben a szellemi erőtérben a békéről beszélni egyre nehezebb, különösen a háborús konfliktusban érintett országokban. Az agresszió áldozata – jelen esetben Ukrajna – szoros nemzeti egységet mutat. A cél a győzelem, vagyis az ország nemzetközileg elismert határok közötti területének felszabadítása az orosz megszállás alól. A békéről beszélni legfeljebb a győzelem összefüggésében lehet. Mint az I. világháború idején, amikor a magányos XV. Benedek pápa békekezdeményezéseit katolikus nemzetek képviselői is azzal hárították el, hogy szívesen beszélnek róla, mihelyt megnyerik a háborút. Ukrán barátaimtól tudom, hogy ebben a helyzetben a békét emlegetni sokak szemében defetizmusnak tűnik. De talán még veszélyesebb a béke mellé állni Oroszországban, ahol a háborút tilos nevén nevezni. Ez már több, mint álca: ez a háború totalitarizmusa, amikor szinte monopóliumhoz jut, az egyedüli lehetséges eszme, a pensée unique rangjára tör.

A pápaság helyzete és befolyása ma lényegesen kedvezőbb, mint az I. vagy akár a II. világháború idején volt – köszönhetően nem utolsósorban Szent II. János Pál nagyságának, aki puszta kézzel győzte le a szovjet kommunizmus agyaglábú kolosszusát. Ám Ferenc szavát a nagyhatalmak ma ugyanúgy nem hallgatják meg – legalábbis egyelőre. Ha a nagyhatalmak nem akarnak békét, ha még a pápa is tehetetlen, akkor mit tegyen az egyszerű polgár, a hívő? Kell-e egyáltalán a történelemmel foglalkozni? Nem jobb-e kivonulni belőle, vissza a magán- és családi élet, esetleg kis közösségek, intézmények védősáncai mögé? Ahol csak a hozzám hasonlóan gondolkodókkal találkozom?

Erdő Péter bíboros, prímás hamvazószerdai szentbeszédében így fogalmaz: „A hívő embert hatalmába keríti az érzés, hogy a világ bűne forgószélként ragadja el az emberiséget…. Ezért olyan fontos, hogy az idei nagyböjtben különös odaadással imádkozzunk a békéért.” A háború a gonosz műve, a gonosz pedig folytonosan át akarja ejteni az embert: „Tehetetlen vagy velem szemben.” Csakhogy az imádság nem a tehetetlenség jele, nem is pótcselekvés, hanem a hívő ember első műve, Szolovjov híres szavai szerint. A nagyböjti út másik gyakorlata az alamizsna. Ennek modern neve a szolidaritás: cselekvő együttérzés a rászorulókkal. Ferenc pápa arra kért mindenkit hamvazószerdai audienciájának végén, hogy „maradjunk a meggyötört ukrán nép mellett”. Ezt számtalan módon meg tudjuk tenni. Segíthetjük a köztünk élő háborús menekülteket. Küldhetünk vagy vihetünk segélyt a háborús nélkülözéstől sújtott népnek. Lehet nyaralást szervezni a háború árváinak vagy félárváinak, ahogyan annak idején – a világháborúk után – magyar gyerekeket fogadtak szerencsésebb nyugat-európai országok, hogy a béke és a szabadság ege alatt erősödjenek és éledjen bennük újjá a remény.

Lehetetlen megállítani a háborút? Ezt a háborút? Lehetetlen kitörölni az emberiség történelméből? A fegyverek logikája meggyőzőbb, ropogásuk elnyomja nem csak a gyász, a remény, de még a józan ész halk szavát is. A közelmúltban szentté avatott Charles de Foucauld – egykor maga is katona – ezt mondta: „Nekünk megadatik a kegyelem, hogy a háborgó vizeken járjunk. Lehetetlennek tűnik ugyan, de Jézus ura a lehetetlennek is.”

Béke, párbeszéd, szolidaritás: naivitás ezekben bízni a hadi és propagandagépezetekkel, a fegyvergyártók és kereskedők lobbijaival szemben? Az Úr Jézus nem azt kéri tőlünk, hogy alkossunk helyes ítéletet, és oldjunk meg minden stratégiai problémát. Még csak azt sem kéri tőlünk, hogy ne hagyjuk magunkat soha becsapni. Csak azt kéri, hogy legyünk olyanok, mint a gyerekek, akik fenntartás nélkül mennyei Atyjukban bíznak.

Szerző: Szőke Péter, a Sant’Egidio közösség regionális és budapesti felelőse

Fotó: Vatican News; Merényi Zita

Magyar Kurír