A hála fiatalon tartja az ember szívét – Beszélgetés a jezsuiták új magyarországi provinciálisával

Néhány hete kapta meg vezetői kinevezését, előzőleg ökonómus volt, vagyis a rendtartomány pénzügyeit felügyelte. A Szív magazin alapgondolatához kapcsolódva főleg a fiatalokról kérdezte őt Horváth Árpád SJ, de az interjút olvasva mélyebben is megismerhetjük András Attila atyát. (…)

– Évekig voltál Miskolcon, a gimnáziumban, illetve a plébánián. Ott, a fiatalok között mi volt a legfontosabb számodra?

– Az egyik, hogy a fiataloknak érzékeny a lelkük a jóra. Lenyűgözött, amikor azt hallottam, hogy az egyéves szeretetszolgálatot, amit különben a mi iskolánkban Holczinger Ferenc kezdett el a saját osztályával, és ami mostanra országos szintre nőtte ki magát, sok diák folytatta a kötelezően előírt időszakon túl is. Folytatták, mert valami fontosat tanultak meg az életről. Valamit, ami már túlmutat az iskola padjain és az ellenőrzőn. Meglátásom szerint ez igen komoly jele annak, hogy az iskola az életre tanít és nevel. A szeretetszolgálatban a diákok idősekhez látogatnak el, és bevásárolnak nekik, de előfordul olyan is, hogy „csak” beszélgetnek az idős, magukra maradt, magányos emberekkel. Máskor gyerekeket segítenek tanulni, olvasni, rajzolni, a kisebbekkel pedig játszanak. Egyszerűen az idejüket adják, mindazzal együtt, amijük van.

Szent Ignác is azt mondja, hogy aki szeret, az adja, amije van. És ez elég.

Milyen csodálatos, hogy ezt a mi iskolánkban megtapasztalhatják a fiatalok. A másik fontos dolog a fiatalokkal kapcsolatban az ima. A kurtabérci lelkigyakorlatok, az iskolai lelkinapok, valamint a kollégiumi esti-reggeli imák alatt tapasztaltam meg, hogy akarnak, szeretnének imádkozni. Keresik a módját, hogy Istennel beszélgessenek, hogy találkozzanak vele. Komolyan tudják venni a csendet, történik bennük valami, vágynak az egyszerűre, a tisztára. Nemrég voltak Dobogókőn miskolci diákjaink, akikre még a munkatársaink is felfigyeltek… mármint hogy mennyire összeszedettek, figyelmesek, érzékenyek tudnak lenni. Meg is jegyezte egyikük, hogy „ezek a fiatalok még nincsenek elrontva”. Én azt gondolom, hogy itt nem a „még”- en van a hangsúly, hanem a „már”-on. A mi diákjaink már megtapasztaltak és tanultak valamit az életből, és megértettek valamit a Jóisten áradó szeretetéből.

(…)

– A képzésben lévő jezsuita rendtagokért is felelős voltál eddigi szolgálatod során. Általában mi nehéz egy fiatal jezsuita szerzetesnek, és szerinted miért éri meg jezsuitának lenni?

– A nehéz helyett talán a kihívás kifejezést használnám. Három ilyet látok ezen a téren. Az elsővel akkor találkozunk, amikor a képzésünk során elkerülünk különböző országokba filozófiai, teológiai vagy más tanulmányokra. Helyt kell állni. Azért küldtek egyik vagy másik ország egyetemére, hogy végezzük el a tanulmányainkat. Hogy haladjunk előre a jezsuitává válás útján. Ez bizony embert próbáló feladat. Letesszük büszke magyar énünket, és a tanulmányokra figyelünk, de olyannyira, hogy szinte másra már se idő, se energia nem marad. Ám az, hogy valaki halad-e a szerzetesi élet útján, nem csak diplomák megszerzését, főiskolák és egyetemek befejezését jelenti. Másnak is meg kell születnie közben. És hát amit az előbb mondtam a fiatalokról, az ránk is igaz, hatványozottan. Az európai kultúrában képződtünk, alakultunk, saját egyéniségünk formálódott. Jót tett nekünk, hogy így történt, de közben az egónk is óhatatlanul megnövekedett, Weöres Sándor képével élve: óriásnak kezdtük érezni magunkat a törpék között. Azt látom ebben feladatnak, hogy ennek tudatában tudjunk maradni, és ne váljon természetessé az ego öncélú csiszolása azért, mert ez az elfogadott a társadalomban.

A második kihívás szerintem akkor jelentkezik, amikor visszajövünk a saját kultúránkba, és helyt kell állni valamilyen feladatban. Ám először vissza kell találnunk valahogyan abba, amit hátrahagytunk. És ez nem könnyű, mert sokat változtunk, és a hátrahagyott világ is alakult és formálódott közben. Hazatérve a sok értékes, frissen megszerzett tudással, telve fiatalos lendülettel, tenni akarással, jobbítási, újítási szándékkal meg vagyunk győződve arról, hogy tudjuk, mit és hogyan kéne tenni. Ez persze egyrészről nagyon is jó, szükség van a fiatalság lendületes energiájára. De közben nem szabad elfelejtenünk feltenni a kérdést: hogy azoknak, akikhez küldtek, vajon mire is volna szükségük? És bizony sokszor nehéz ilyenkor a saját, akár jogos meggyőződéseinket elengedni, és csak figyelni, észlelni a környezetet és a közösséget, ahova kerültünk. És ezzel eljutottunk a harmadik kihíváshoz, hogy az alázatot nem lehet iskolában tanítani. Az alázatot tanuljuk. Napról napra, helyzetről helyzetre, élethossziglan. De nemcsak mi, hanem minden ember.

És hogy miért éri meg jezsuitának lenni? Egy novíciustársamat idézve: jezsuitának lenni annyi, mint elindulni egy úton a sallangmentes Krisztus-követésre. Ez megéri. 

(…)

– Ha valaki felajánlja, hogy imádkozik érted, konkrétabban mit kérnél tőle, miben számítasz nagyon a Jóisten segítségére?

– Tartsa meg bennem a jókedvet és a humorérzéket, ami átsegít a nehezebb pillanatokon. Ne felejtsem el soha, hogy az alázatot napról napra, helyzetről helyzetre, élethosszig kell tanulni. 

(…)

– Te hogyan igyekszel megőrizni a szíved fiatalnak?

– Minden este hálát adok valamiért, amit kaptam a nap folyamán Istentől. A hála segít, hogy észrevegyem a napi események sokaságában megmutatkozó ajándékokat.

Ha hálás tudok lenni valamiért, akkor az másképpen lesz az enyém, vagy mondhatnám úgy is, hogy akkor lesz igazán az enyém.

A hála fiatalon tartja az ember szívét.

(...)

A beiktatási szertartás IDE KATTINTVA online is követhető.

Az interjú teljes terjedelmében A Szív jezsuita magazin 2023 márciusi számában olvasható.

Forrás: Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya

Szerző: Horváth Árpád SJ

Fotó: Pásztor Péter

Magyar Kurír