A halál a szeretetbe torkollik, nem a semmibe – Örök nyugalomra helyezték Szabó Ferenc jezsuitát

Abban az órában vagyunk itt, amikor a keresztény kegyelet Jézus Krisztus halálára emlékezik, pénteki napon, 3 órakor – emelte ki a szentmise elején Bábel Balázs. – Az a halál azonban nem volt a vég, csak megváltásunk beteljesítése. Bátran mondhatjuk, hogy

Szabó Ferenc az egész magyar egyház halottja, annyian ismertük, szerettük, tiszteltük.

Gyászolják a jezsuita rendtartomány, rokonai, sok-sok barátja, ismerőse, és mindazok, akik hallották hangját a Vatikáni Rádióban. A gyászunkat a keresztény remény kell, hogy eltöltse, Krisztus keresztáldozatának az ünneplésével imádkozzunk: „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, míg el nem jössz!”

Az evangélium Szent János könyvéből hangzott el, az a szakasz, amikor az utolsó vacsorán Jézus arról beszél, hogy Ő az Atyához vezető út (14,1–6). Az érsek személyes hangvételű homíliáját mondott.

Ebben a végső órában, amikor megadjuk P. Szabónak a keresztény végtisztességet, legjobb, ha ő szól gondolataival, verseivel, a halálról, a feltámadásról, az örök életről. A Szentírás, a Zsidókhoz írt levél azt tanítja, hogy Ábel a hite által még holtában is beszél. Feri atya versei, teológiai írásai ugyanezt teszik – hangsúlyozta a szónok –, szólnak a halálról, az örök életről, ami mindig is foglalkoztatta őt, és ahogy előre haladt az élete, egyre küzdelmesebb volt a hite, hiszen az intellektuális embereknek meg kell küzdeniük az örök életbe vetett hitért. Hasonlított ő a bibliai Jákobra, vagy nagy példaképére, Szent Ágostonra, aki egész életében kereste az Urat.

Saját halálom című versének utolsó versszaka így szól:

„Saját halálom add meg Uram nekem
Te vagy a Forrás és Te a Tenger!
Tőled jöttem s majd beléd veszítem
az élet-halál együttest – amivé lettem.”

A halál és a feltámadás keresztény életének központi kérdésévé vált – szögezte le érsek. – Amikor néhány évvel ezelőtt a dúsgazdag ember és a szegény Lázár történetét elemezte a Vatikáni Rádióban, mintha valamiképpen gyászbeszédét is megírta volna már: „A halál semmibe hullás, avagy átmenet a teljesebb életbe Istenhez, amely a föltámadással valósul meg, ha hisszük a test föltámadását és az örök életet. Ha Krisztussal halunk meg, vele együtt feltámadunk. Ha végső sorsunkról esik szó baráti körben, ilyen hangokat is hallunk: Ha megszülettünk, meg kell halnunk. Én nem hiszek a föltámadásban, s nem félek a haláltól. Vagy idézhetném egyik rokonom megjegyzését: Én hiszek Istenben, de a túlvilági életben nem tudok hinni, onnan nem jött vissza senki. Itt az evangéliumi parabola, Ábrahám szavai jutnak eszünkbe: »Van Mózesük, van prófétájuk, hallgassanak rájuk!« Ma így mondhatjuk, egy valaki visszajött. Krisztus föltámadott és örök életet ígért azoknak, akik hisznek benne és követik szeretetparancsát. Szent Pál hirdette még az evangéliumok megírása előtt a korintusiaknak, akik hittek Krisztus feltámadásában, de saját feltámadásukban kételkedtek. »Ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a hitünk. Akkor nyomorultabbak vagyunk a pogányoknál. Akkor együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk. De Krisztus föltámadt! Ezt hittétek, Ő a benne hívők feje. Tagjai követik őt a dicsőségben.« Egyik leuveni tanáromtól hallottam fél évszázaddal ezelőtt:

»Ha hiszel Istenben, gondold meg, hogy nem semmisítheti meg az emberi személyeket, akikért minden lett a fejlődő mindenségben, mert ez ellene mondana végtelen bölcsességének, hiszen akkor abszurd lenne a teremtés. Ellene mondana emberszeretetének, hiszen jósága túláradásából teremtett, adott létet.«

A hívőknek hozzáfűzzük, a Biblia szavaival: Az atya örök szeretettel szeretett engem, tenyerére rajzolt, kiválasztott és meghívott Krisztusban, hogy részesedjek isteni életében. Természetesen a hit kegyelem, Isten ajándéka, amelyért mindig könyörögnünk kell. Mindez nem zárhatja ki, hogy a hívő is szoronghat, a bizonytalan biztos vég, a halál előtt az Isten Fia is szorongott, vérrel verejtékezett, a Getszemáni-kertben, előre érezve kegyetlen szenvedését és halálát, amely vele járt az Atyától kapott küldetése teljesítésével. Kérnünk kell az Urat, erősítse meg hitünket, és reményünket, adjon erőt, majd ha elközeleg a végső óránk, Lisieux-i Szent Terézzel, a tüdőbeteg kármelitával együtt könyörgünk, aki nem sokkal halála előtt rettenetes lelki sötétségben hitellenes kísértéseket élt át. Nincs túlvilág. Erősítsen meg bennünk a szerető Isten meghalt és feltámadt Fia, hogy azt vallhassuk: nem halok meg, hanem átmegyek a teljes életbe.”

Bábel érsek visszaemlékezett arra, hogy a halála előtt egy héttel járt utoljára Szabó Ferencnél. Elbúcsúztak, az idős jezsuita szerzetes kérte a feloldozást, amit az érsek megadott neki, a betegek kenetében részesítette. Elővette püspöki keresztjét, Feri atya megcsókolta, és azt kérte, adja oda neki, hadd maradjon nála. Ezt a keresztet viselte élete utolsó napjaiban. A kórházból magához szorítva vitte magával a Szent Erzsébet Szeretetotthonba.

Egyedül halunk meg című versének második versszakában írja:

„Marad a Kereszt egyetlen remény:
bár hallom a Szenvedő panaszát:
’Isten, Istenem, miért hagytál el engem!’
tudom, mert hiszem az Atya válaszát:
’Fiam, lépj be hozzám a dicsőségbe,
segítsd be testvéreid Atyád örömébe!’”

Feri atya elindult a keresztre tekintve, és ami utána jött, az az Isten titka. Feri bá’, drága barátunk, Isten veled

– zárta szentbeszédét Bábel Balázs érsek.

A szentmise végén Vízi Elemér, a jezsuita rend magyarországi rendtartományának provinciálisa emlékezett rendtársára. Kiemelte, mindannyian ismerték Feri atya életszeretetét, küzdelmeit a halál gondolatával. Egyszerre párosult benne az intellektuális élénkség, nagyság és a gyermeki lelkület. Ezt a kettőt nagyon szépen ötvözte, ami közvetlenné, szeretetteljessé tette. A provinciális elmondta, reméli, hogy amikor Feri atya október 3-án hazatért az örök hazába, az Úr szeretettel ölelte magához, és választ talált minden kérdésére, amit keresett, kutatott földi életében, írásaiban, verseiben.

Elemér atya halála előtt két nappal találkozott utoljára Feri atyával, aki akkor már nem tudott beszélni, nem volt ereje hozzá. Ám valamit nagyon szeretett volna mondani. A provinciális kérdezgette, vizet kér-e. Intette, hogy nem. Szeretnél áldozni? Nem. (Ehhez hozzátartozik, hogy aznap már áldozott.) Vízi Elemér megkérdezte a gondozónővért, aki végig ott volt Feri atya mellett az utolsó hónapjaiban, vajon mit szeretne. Ő azonnal rájött, hogy sört. Aznap volt a jezsuita futás, és a Sodrás utcai rendtársak megígérték, hogy visznek neki a sörből. Ezt várta. Fontos volt neki, hogy egy szeretetközösséghez tartozzon.

A hazai jezsuiták provinciálisa ezután felolvasott Szabó Ferenc atya 2019-ben megjelent, Hitünk szent titka című könyvéből: „A valóságban csak egy maradandó lét van. Abban létezni, aki maga a Szeretet. Igen. Ha emberi szeretetünk olyan erős tudna lenni, hogy azt, akit szeretünk, nemcsak emlékezetünkbe zárni, szívünkbe fogadni, érzéseinkben őrizni, hanem képesek volnánk az életünkbe is befogadni, akkor túllépnénk a biológiai erők hatalmát, és áttörnénk a halál mezsgyéjét. Pontosan ilyen Isten irántunk való szeretete. Krisztus halála és feltámadása teremtette meg az új dimenziót, amelybe most már az ember és a világ belenő. A mennyország nem más, mint Krisztus megdicsőült teste, amely már elővételezve magában foglalja és fokozatosan a maga dicsőségében részesíti mindazokat, akik üdvözülnek. A halál tehát nem a semmibe torkollik, hanem a szeretetbe. Mivel pedig Isten a szeretet, az üdvösség is a szeretet életét jelenti… a másra irányultság, nem egyéni tökéletesség és privát boldogság, hanem a megdicsőültek szeretetközössége a szeretetben.”

Feri atyának ez a Boulad atyához kapcsolódó misztikus látása gondolom most már tapasztalat, odaátról szemlélhet minket – fogalmazott Vízi Elemér, és végül Szabó Ferenc 1950-ben, tizenkilenc éves korában írt, Ha meghalok című verséből idézett:

„Ha meghalok majd egyszer én
Szívem megáll, mint a malom,
Ha kiszárad a folyó.
A lomha hústömböt itt hagyom,
És belém hullnak a csillagok,
Halomra, ha meghalok,
De följövök majd egyszer én,
Síromra, a kis halomra,
Fénylőn pattan ki lelkem odva,
S csillag leszek az Isten új egén,
Ha meghalok.”

A szentmisét követően került sor a temetési szertartásra, Vízi Elemér, a jezsuita rend magyarországi rendtartománya provinciálisának vezetésével. Szabó Ferencet az altemplom urnatemetőjében helyezték végső nyugalomra.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír