A halhatatlanságról – Weissmahr Béla-emlékkonferenciát tartottak a Pázmányon

A budapesti Sophianumban tartott esemény előadói – Birher Nándor dékán, Frenyó Zoltán, Hankovszky Tamás tanszékvezető, Papp Tibor Norbert, Petres Lúcia OP, Puskás Attila tanszékvezető, Sárkány Péter, Schmal Dániel, Szeiler Zsolt és Szombath Attila – a jezsuita filozófus egyik kulcskérdését, a halhatatlanságot járták körbe.

Weissmahr Béla 1929-ben született Budapesten. A jezsuita rendbe 1947-ben lépett be. Szegeden és Budapesten tanult, majd 1956-ban elhagyta Magyarországot, és teológiai tanulmányait a hollandiai Maastrichtban fejezte be. Pappá 1958-ban szentelték. Néhány évig Indonéziában tanított, ezt követően visszatért Európába: 1973-ban doktorált a római Pápai Gergely Egyetemen. Később a Müncheni Filozófiai Főiskolán tanított ontológiát és filozófiai istentant. 1990-ben hazatért, és a rendi újoncok mestere lett Hódmezővásárhelyen. Ebben az időszakban a szegedi szemináriumban, valamint Münchenben tanított bölcseletet. 2005-ben hunyt el Münchenben. Műveit leginkább német nyelven publikálta, de a hazai szakmai folyóiratokban is jelentek meg írásai.

Birher Nándor, a PPKE BTK dékánja – aki maga is tanított egykor Szegeden – a filozófusra visszaemlékezve először azt emelte ki, hogy Weissmahr Béla gondolkodása nagyban hatott a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola kispapjainak világlátására. A jezsuita bölcselő a helyes önismeret irányába terelte tanítványait, hangsúlyozva, hogy értelme csak annak lehet, ami túlmutat önmagán. A dékán szerint

Weissmahr munkásságát megismerve nem pusztán akadémiai tudásra tehetünk szert: arra is rálelhetünk, hogy miként éljünk helyesen.

„A halhatatlanság ugyanakkor nem azt jelenti, hogy nem felejtenek el.” Weissmahr hasonlatával élve, a sivatagi vándor szomjúsága nem bizonyítja ugyan a közeli forrás létét, de a vízét igen. Vagyis az, hogy az emberi lét a halhatatlanságra irányul, rámutathat a feltétlen létezésére. A halhatatlanság ugyanakkor összekapcsolódik a szeretettel, ami a teremtés forrása: csak a szeretet adhat önállóságot valaminek úgy, hogy önmagától el ne taszítsa.

Bölcseleti alapok

A vizsgált probléma egzisztenciális fontosságára Frenyó Zoltán mutatott rá.

Semmi nem tolul a szemünk elé oly kikerülhetetlenül, mint a halál, amelyet tehetetlenül szemlél az öntudatra ébredt ember, és semmi nem tűnik el a szemünk elől oly megváltoztathatatlanul, mint az ember, aki halálával hozzáférhetetlennél válik számunkra,

és semmi nem talányosabb számunkra, mint a saját jövőnk, amely a tökéletesen bizonyosan eljövendő halálunk után bizonytalannak és beláthatatlannak látszik.” Nem véletlen tehát, hogy az egyes civilizációk rendkívül sokféle elképzelést alakítottak ki a halálról.

A halhatatlanság kérdése több más fogalmat is a látókörünkbe von: e világ és másvilág, feltámadás, öröklét, újjászületés, üdvösség, kárhozat. Emellett az én azonossága és átalakulása, a test és a lélek kapcsolata, az eszkatológia egyéni, kollektív és kozmikus dimenziója is felmerül a halhatatlanságról gondolkodva. Három fő megközelítési módot vehetünk észre: az ember sorsa a halál után valamiféle árnyéklét – ahogyan például a görögök látták; megsemmisülés, pusztulás a sorsunk – legalábbis a modernitás szerint; a kereszténység pedig az öröklétet tételezi. Szent Ágoston például a boldog életről elmélkedve azt írja, hogy semmiképpen nem lehet az élet igazán boldog, ha nem örök.

Visszatérve a filozófiai gondolkodás kezdetére – erről többek között Petres Lúcia OP beszélt –, Platón szerint a halhatatlan lelket (nousz) a gondolkodó (logisztikon), az indulatos vagy becsvágyó (thümoeidész) és az érzéki vágyhoz köthető (epithümétikon) rész alkotja. Arisztotelész szerint a racionális lélek halhatatlan, tevékenysége az istenekéhez hasonlítható. Antropológiája szerint a lélek a test formai oka. Megkülönbözteti a teremtő okot és a létesítő okot, valamint az elsődleges és a másodlagos okot. A teremtő oknak nincs előfeltétele, míg a másiknak van. Szent Tamásnál az elsődleges vagy létesítő ok Isten, a másodlagos ok a teremtmény saját tevékenysége. Az angyali doktor szerint a szellemet mindenképpen egy teremtő okra kell visszavezetnünk, mert nem jöhet létre másodlagos okból.

A lélek sajátos küldetést kap, meghívást a személyes kapcsolatra: az Isten iránti vágy ezek szerint a közvetlen teremtésből adódik.

Ha a lélek az anyagból eredne, nem tudnánk megmagyarázni, miért nem pusztul el.

Test és lélek

Hogyan lehet megközelíteni filozófiai szempontból a test és a lélek viszonyát? Szeiler Zsolt szerint, ha kívülről nézzük, a tudományos objektivitásra alapozva, akkor eltekintünk attól, hogy rólunk van szó. A test a fizikai világ része, leírható annak törvényszerűségei alapján. A lélek viszont anyagtalan, vagyis lényegi módon különbözik a testtől. A szubsztanciális dualizmus felszámolja az emberi létezés egységét, de a kettő azonossága is hamis megközelítés. Egy szuperszámítógépnek, a mesterséges intelligenciának nincs viszonya önmagával, nem tud a „testéről”, ellentétben az emberrel, aki a tárgytudat mellett öntudattal is rendelkezik. A tudat folyvást egyesíti magában az ént és a nem ént, önmagát és a megfigyelt tárgyat.

A test nem a tudat eszköze, de nem is dolog vagy tárgy, nem puszta anyag. A test azért test, mert az énem folyvást asszimilálja önmagához.

Az analitikus filozófiai megközelítés, amit Schmal Dániel vagy Hankovszky Tamás képviselt, bizonytalanabb azzal kapcsolatban, hogy mit lehet mondani a halhatatlanságról. Ezek szerint, bár a szubjektum nem része a tárgyi világnak, mégis létezik. A szubjektum – amely transzcendentális előfeltétele minden megismerésnek – ugyanakkor megismerhetetlen. Más nézőpontból viszont objektív leírás tárgyává tehető. A szem hasonlatát alkalmazva, egy tükör nélküli világban azt hinnénk, hogy a szem maga láthatatlan, nem része a látható világnak, és éppen a tükör hiánya miatt nem tudnánk mondani róla semmit. Mint ahogyan azt sem tudjuk megmondani, hogy a lélek része-e vagy nem az anyagi világnak. Az értelem számára a test és a lélek kapcsolata rejtély.

Lélektan és teológia

Cselekedeteinkben mindig jelen van a feltétlen dimenziója, akkor is, ha nem vagyunk tisztában ezzel. A Sárkány Péter által felvázolt gondolatmenet szerint, ha valaki azzal keresi fel a lelkigondozót, hogy egy fontos művön dolgozik, amellyel nyomot akar hagyni maga után a világban, ugyanakkor szorong, mert úgy érzi, senki nem fog emlékezni rá, a terapeuta megállapíthatja: nem a munka a probléma, hanem a mögötte rejlő hozzáállás. Nekem ezt meg kell tennem, hiszen egy élet csak akkor elfogadható, ha nyomot hagy, ezért pedig dolgoznom kell. A terápia során tehát a normatív premissza helyére egy reális premisszának kell kerülnie. A kliens ugyanis erkölcsi törvénnyé emelt egy emberi vágyat, a halhatatlanság vágyát. Az élet értéke önmagában van, nem abban, hogy megmarad-e belőle valami. A halhatatlanság nem probléma, csak ha erkölcsi szükségszerűséggé tesszük.

Ám lehet, hogy a kliens téved, mert úgy gondolja, az igazi létezés a dologszerű fennmaradás, vagyis a szellemi létet tárgyszerű létként értékeli: a feltétlent a feltételeshez köti.

A halhatatlanság nem fizikai túlélés – ezt állítja Weissmahr Béla is –, nem kell művekkel biztosítani. A megoldás tehát egy létmódbeli fordulat: a kérdés valójában az, hogyan kell élnem ahhoz, hogy igaz, jó és felelős személy legyek, és a másik ember felé irányuljak.

Puskás Attila, a PPKE Hittudományi Karának professzora a teológia felől közelített a halhatatlanság kérdéséhez. A 20. századi katolikus teológia kritikusan szemlélte a lélek halhatatlanságát tagadó fősodratú protestáns eszkatológiát. Elutasította a teljes halál elméletét, de elfogadta, hogy a halál az egész embert érinti. Hangsúlyozta, hogy a halhatatlan lélek biztosítja a meghaló és a feltámadó ember azonosságát. „A halhatatlanság végső alapja a teremtő Isten jóakarata, aki olyan szellemi természetű lélekkel ajándékozta meg az embert, amely alkalmassá teszi őt arra, hogy a Teremtővel a megismerés és a szeretet halálon is átívelő, el nem múló párbeszédében maradjon. Jézus halálból való feltámadása megerősíti ezt, s egyben megalapozza a testi feltámadás hitét és az egész ember Istenben való abszolút jövőjének reményét.”

A katolikus teológia két meghatározó gondolkodója, Gisbert Greshake és Joseph Ratzinger (XVI. Benedek pápa) is állítja a lélek halhatatlanságát mint a feltámadáshoz szükséges önazonosság princípiumát. Abban is egyetértenek, hogy a lélek olyan ontológiai valóság, amely lényege szerint szubzisztens, vagyis önmagában megálló önléte van, emellett pedig relacionális is, azaz Istenhez, a másik emberhez és a világhoz viszonyuló valóság. A két szerző ugyanakkor különbözőképpen értelmezi a halált, a test és a lélek viszonyát, és így a feltámadást is.

Greshake felvázolja a halálban való földtámadás hipotézisét. Szerinte a testtől elkülönült lélek eszméje, az anima separata egyfelől azért ellentmondásos, mert feltételezi a léleknek egy olyan, átmeneti állapotát, amikor az, noha nem tudja gyakorolni a test formálásának természetes funkcióját, mégis élvezheti Isten boldogító látását. Másfelől pedig azért, mert a később bekövetkező testi feltámadás, úgy tűnik, csupán valami járulékosat adna hozzá a lélek lényegi boldogságához. Végkövetkeztetése szerint a halában nem a test és a lélek szétválása történik, hanem az Istennel való találkozás, amelyben a teljes ember a maga testi, történelmi, társadalmi, világi dimenziójával végérvényességbe jut.

Ratzinger szerint, ha a test-lélek az ember lényegi metafizikai alkata, akkor ennek érvényesülnie kell a halálon túl is. Ezért állítja, hogy

a halálban és azután a lélek az, „amely továbbra is fennáll, őrzi önmagában – bensővé téve – életének anyagát, és így feszül ki a feltámadott Krisztus felé, a szellem és az anyag új egysége felé, mely megnyílik őbenne Krisztusban”.

Ratzinger ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a léleknek a saját testiségre való maradandó vonatkozásából nem lehet levezetni a halálban való feltámadás hipotézisét. Ratzinger szerint Greshake megközelítése azonosítja a léleknek a halálon túl is megmaradó, magában a lélekben megőrzött testre vonatkoztatottságát és a halálból való végidei feltámadás eseményét. Ezek szerint az anyagtestet, és így az anyagot, nem érinti a feltámadás. Greshake elmélete végső soron vállalhatatlan dualizmushoz vezet. A halálban megvalósuló feltámadás hipotézise megfosztja anyagiságától a feltámadást.

Greshake Ratzinger ellenvetéseire reagálva azt állítja, hogy az anyag megfagyott szellem. A halálban a testet, így a világot és a történelmet, nem rázzuk le egyszerűen magunkról. A halálban az anyag mindenkorra beleíródik a szubjektumba. De Greshakének nem sikerült meggyőzően cáfolnia Ratzingernek azt a kifogását, miszerint a halálban való földtámadás hipotézise nem tudja elégségesen értelmezni és biztosítani a kozmosz eszkatológiai megdicsőítését, az új ég és az új föld valóságát. Greshake szerint ugyanis az anyagi világ csak az emberben és az emberen keresztül tud megdicsőülni. Ráadásul – ha felvetése helyes volna – azt kellene mondanunk, hogy Jézus nem harmadnapra támadt fel a sírból, hanem feltámadása már akkor végbement, amikor meghalt a kereszten. Greshake megközelítése megkérdőjelezi azt a bibliai kijelentést is, hogy Isten támasztja fel a holtakat.

A jezsuita gondolkodó

Weissmahr Béla filozófiáját Szombath Attila ismertette. Weissmahr szerint a halhatatlanság garanciája az emberrel összeszövődött feltétlen vagy abszolút lét. Ez az én alapvető aktusaiban mutatható fel. Isten léte, a halhatatlanság és a szabad akarat bizonyítása ugyanakkor megfeleltethető egymásnak. Weissmahr úgy látta, minden objektiválható alapja valami nem objektiválható, ez pedig a transzcendentális én. De az én öntételező körszerkezetében az öntudat esetében is a feltétlenség tapasztalható meg.

A jezsuita gondolkodó az éntől elválaszthatatlan különbségtételeket is a halhatatlanság bizonyítékának látta: az igaz és a hamis megkülönböztetését, az erkölcsi ítélet szerkezetét, valamint a szabad döntésben való felelősségvállalást. Az én nem vezethető vissza pusztán a testre, viszonyuk nem dualista: a transzcendentális és az empirikus én egybeforrott. A test és a lélek egy alacsonyabb és egy magasabb létmód kapcsolata. Weissmahr megközelítésében valamilyen testiség és téridőbeliség a halál után is kapcsolódik a testhez. A halálban találkozunk önmagunkkal és Istennel.

Papp Tibor Norbert Weissmahr Béla filozófiájának gyakorlati oldaláról beszélt, a transzcendentális logikának nevezett rendszere ugyanis Weissmahr metafizikájából nőtt ki. Kulcsszavai az univokális és az analógiás azonosság és különbözőség, az interpretáció és a perichorészisz voltak. Weissmahr dialektikája nem a különbözőség feloldása egy magasabb egységben, hanem a különbözőség megtartása az egységben.

Fotó: Baranyai Béla; Wikipédia

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. március 1-jei számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.