A hangja lenni azoknak, akikről a világ elfeledkezett – A 85 éves Petényi Katalint köszöntötték

Petényi Katalinban harmonizál a belső és a külső szépség. Egész lénye derűt és szeretetet sugároz. Amikor néhány évvel ezelőtt személyesen is megismerhettem, és interjút készíthettem vele, öt percen belül úgy beszélgettünk, mintha már időtlen idők óta ismernénk egymást. Nem hiszem, hogy lenne ember, aki ellenszenvvel viseltetne iránta.

A március 17-i köszöntőünnepségen megtelt a Sinkovits Imréről elnevezett terem, s mindvégig érezni lehetett, hogy a jelenlévőket az őszinte szeretet és tisztelet hozta ide.

Az első laudációt Várszegi Asztrik emeritus pannonhalmi főapát mondta. Emlékeztetett rá: Petényi Katalint a magyar bencés közösség „élő kincstárából” kapta ajándékba. Élettörténete a szónok számára ott kezdődött, hogy az – 1939 és 1948 között létezett – pannonhalmi olasz gimnázium három kiváló diákját, Gyöngyössy Imrét – Katalin későbbi férjét –, Tóth Bálintot és Mihályi Gézát 1951-ben bölcsészhallgatóként „a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való aktív részvétel bűntette” miatt letartóztatták, elítélték és börtönbe is vetették. „Mindhármukat ismerhettem, mindhárman Békés Gellért rendtársam kiváló diákjai voltak.”

Az emeritus főapát kiemelte: Petényi Katalin és Gyöngyössy Imre eszményi szerelme, szép és küzdelmes házassága teremtette meg azt a lelki-szellemi-művészi légkört, amelyből sokakat gazdagító filmalkotások születtek, amelyeket elismerhetünk, megcsodálhatunk, és egyiküknek még meg is köszönhetünk – utalt az ünnepeltre. Az ő sokszínű tevékenysége, élete és életműve az elmúló fájdalmas évtizedek, a tágabb és szűkebb európai és magyar történelmünk hű és érzékeny képe és az annak kihívásaira adott emberi és a művészettel elmondott minőségi válasza.

Várszegi Asztrik elmondta: Petényi Katalint férjének a diktatúrában elszenvedett mellőzése és küzdelmei sodorták a filmművészet felé, ahol alkotótársak lettek. Gyöngyössy Imre politikai tehertétele és a világgal, az ellenséges környezettel folytatott küzdelme összekovácsolta sorsukat, ettől kezdve már szellemileg is „egy test és egy lélek” voltak ők.

A lelkében munkáló értékrend kemény kihívásai egyéniséggé, alkotó személyiséggé, küzdő, áldozatot vállaló társsá érlelték a törékeny Katalint. Ebben a küzdelemben itthon is és külföldön is, férjével, majd később munka- és eszmetársukkal, Kabay Barnával azok „hangja” lesznek, akiknek elnyomásban, száműzetésben, igazságtalanságban, szenvedésben van részük, de nincs módjuk azon változtatni, vagy nem tudnak magukért kiállni, cselekedni, akikről a világ elfeledkezett. Ezt a „prófétai küldetést” az egyre finomodó filmművészet eszközeivel juttatják kifejezésre oly módon, hogy a műveikben jelen lévő igazság, időnként késéssel, de legyőzi az ellenkezést, gáncsoskodást. A politikai környezet kettős mércével mér mind férjének, mind neki, a munkatársnak.

Várszegi Asztrik rámutatott: Petényi Katalin művészetét méltatva nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ez a törékeny és művészi talentumokkal megáldott asszony férje oldalán hűséges feleség, munka- és harcostárs és két gyermeküknek szerető, gondos édesanyja is mind a mai napig. Bence fiuk filmrendezőként folytatja a szüleitől kapott örökséget.

Petényi Katalin szellemiekre, lelkiekre figyelő fogékonysága, a megpróbáltatásokra adott válaszai együttérző, mindig finom női és anyai mélységű válaszok lettek alkotásaiban. A küzdelmes, fájdalmas emberi sorsokat bemutató filmek a remény követei. A tiszta emberség, a szabadságvágy, az emberi méltóság, a hit és a szeretet megszólítja a nézőt. Kő András újságíró kérdésére – Az ön számára milyen emberi fogalmak a legfontosabbak? – Petényi Katalin válasza, tanúságtétele ez: „A szeretet… a hit… nemcsak Istenben, hanem az emberben is; az ember tisztelete… a szkepticizmussal szemben a pozitív értékeket felmutató remény. A holnapok reménye.”

Várszegi Asztrik végül így fogalmazott: „Boldog vagyok, hogy 80. életévemben még magam is tehetek olyat, ami kedvemre való környezetemben. Ilyen ez a mostani óra is. Olyan embertársamat emeljük fel mécsesként, olyan emberre irányul figyelmünk, aki olyan tiszta ember, olyan értékeket képvisel, amiért érdemes élni és harcolni, sőt szenvedni is. Olyan ember, aki hisz abban, hogy világunk minden kegyetlensége, sötétsége, a sok szenvedés ellenére is megváltható. Isten éltesse az ünnepeltet!”

Az ünnepi eseményen dicsérőbeszédet mondott Gelencsér Gábor Balázs Béla-díjas filmesztéta és filmtörténész is. 

Emlékeztetett rá: Petényi Katalin művészettörténészi végzettséggel, e téren végzett munkák, múzeumalapítások, kurátori és muzeológusi tevékenységek, monográfiák után lett filmek forgatókönyvírója, vágója és rendezője.

A művészettörténészi hivatás, látásmód későbbi tevékenységén is jól felismerhető. Gyöngyössy Imre – akivel 1961-ben kötött házasságot – első, önállóan jegyzett filmjei kifejezetten erőteljes képzőművészeti hatásról vallanak. Akár emögött feltételezhető a szellemi társ jelenléte, de ez egészen konkréttá válik a második játékfilm, a Meztelen vagy forgatása közben, amikor Petényi Katalin egy kis borsodi faluban felfedezi Balázs János cigány festőt, akinek képei a vágás során be is kerülnek az anyagba, látomásos tudatfilmmé stilizálva a szociológiai témát.

A másik ilyen fontos hozzájárulás az akkor már Kabay Barnával közösen jegyzett munkák közül a legnagyobb nemzetközi elismerésig eljutó, Oscar-díjra nominált Jób lázadása létrejöttét segítette. Petényi Katalin Ámos Imréről írott monográfiájához gyűjtött anyagot – később, 2015-ben Ámos Imre, az Apokalipszis festője címen könyvet és dokumentumfilmet is készített a művészről –, s ekkor talál rá arra a kelet-magyarországi haszid zsidó kultúrára, amelynek szenvedéstörténetét a vészkorszak alatt a Jób lázadása biblikus emelkedettségű történetben dolgozza fel (a forgatókönyvet Gyöngyössyvel Petényi Katalin írta); majd ugyanezt a világot az Add tudtul fiaidnak… című dokumentumfilm mutatja be, immár Petényi Katalin társrendezői közreműködésével.

Ezek tehát az eredeti szakmához legközelebb álló művészettörténészi kollaborációk. Ám Petényi Katalin nem állt meg ennél a konzultánsi, forgatókönyvírói szerepkörnél, hanem továbblépett egy önálló filmszakmai tevékenység elsajátításával, s vágóvá képezte ki magát. Mindebben szerepet játszott a nyolcvanas évek kényszerű külföldi munkavállalása, a München melletti Starnbergi Alkotóműhely kialakítása. Ekkortól már nem gyakorolhatta addigi, jórészt Szentendréhez kötődő kurátori és muzeológusi hivatását, nem tarthatta meg a Színház- és Filmművészeti Főiskolán betöltött tanári állását. Végképp a film mellett kötelezte el magát, s a Gyöngyössy–Kabay alkotópáros harmadik tagja lett.

Gelencsér Gábor leszögezte: a száműzöttek és kitaszítottak iránti érzékenység mindvégig jelen van a Gyöngyössy-, majd a Gyöngyössy–Kabay-filmekben, hogy aztán térben és időben, a Szovjetuniótól Brazíliáig, a második világháborútól a korabeli jelenig, a Gyöngyössy–Kabay–Petényi-filmekben nyíljék ki, s váljék valóban egyetemessé.

Az egyetemesség talán akként is azonosítható, hogy a hármas együttműködésben feloldódnak a szakmai határok: ki a rendező, ki a forgatókönyvíró, ki a konzultáns, ki a vágó, ki a producer, és így tovább. Közös filmek lesznek ezek, csapatmunka eredményei, mint ahogy jórészt közösek és hasonló szellemiséget mutatnak a Gyöngyössy Imre halála után Kabay Barnával készült munkák, s azokba majd a Petényi–Gyöngyössy-házaspár fia, Gyöngyössy Bence is bekapcsolódik. A művészettörténész Petényi Katalinból ily módon filmkészítő Petényi Katalin lesz: ez az általános – avagy összetett – fogalom írja le talán legjobban filmes státusát, illetve azt az utat, ahova eddig eljutott.

Gelencsér Gábor kiemelte a bencés rendről készített, a Közvetítő című hatrészes dokumentumfilmet (Laudációjának is ezt a címet választotta – B.D.). Leszögezte:

Petényi Katalin munkásságában talán ez a legmeghatározóbb szerep vagy inkább hivatás. A tudomány és művészet, illetve a művészetek közötti közvetítő szerep a legnyilvánvalóbb.

Inkább szemléleti, világképi magatartásként azonosítható a kultúrák, régiók, társadalmi és gazdasági körülmények közötti közvetítés szándéka, amely az alkotóhármas legtöbb filmjéből kiolvasható.

A figyelem, az odafordulás, a féltés, a gondoskodás, a szeretet közvetítése mindazok felé, akik erre rászorulnak, akiknek a sorsa együttérzésre hív. Ez a közös életmű legfontosabb témája, motívuma,

igen változatos formában, a játékfilmtől a dokumentumfilmig, a rövid etűdtől a sorozatig, s igen sokféle metszetben, a tőlünk távoli régióktól a hazai tájakig.

S a közvetítés felsejlik a személyiségben is: az alkotói együttműködésben, a hányattatott művészsorsban, a kényszerű száműzetésben, a nehéz forgatási pillanatokban, a bizonytalan egzisztenciális helyzetekben, a nagy jövés-menésekben, de akár a meghittebb baráti-családi pillanatokban is, „szóval ebben a bonyolult kapcsolati hálóban, annak dinamikájában Petényi Katalin szintén valamiféle közvetítő szerepet tölthetett és tölt be”.

A laudációk elhangzása után megnézhettük Az őrt állók figyelő szemével című, Petényi Katalinról szóló portréfilmet, melyet Kabay Barna rendezett. A filmben Petényi Katalin így fogalmazott:

A történelemmel való szembesülésem és megrendítő élményeim késztettek arra, hogy az őrt állók figyelő szemével kövessem a körülöttem levő világot, hogy személyes felelősséggel tiltakozzam minden igazságtalanság ellen;

hogy a hontalanok, üldözöttek, száműzöttek üzenetét közvetítsem; a háborúk, terrorizmus, világszennyeződés, depresszió által fenyegetett napjainkban erkölcsi értékeket mutathassak fel; hogy reményt adjak reménytelenséggel és ellentmondásokkal teli korunkban; hogy emlékeztessek a megbékélés, a párbeszéd, az ember tiszteletének fontosságára.

A nyolc évtized alatt sok mindent megéltem, születést, halált, örömöt, bánatot, kihívásokat, vívódásokat, küzdelmeket, de családom mindig mögöttem állt. Életemet gyerekeim, unokáim tették teljessé, gazdaggá.” 

Petényi Katalin idézett 1994-ben elhunyt férjétől és lelki-szellemi alkotótársától, Gyöngyössy Imrétől: „Elértük a holdat, s a holdról nézve a földet mi, a század törpeóriásai csak a napfényt visszaverő, kicsiny égitestnek látjuk. A nagy illúziók szétfoszlóban vannak. Az embernek tükörként, képmásként, társként is az ember maradt csak. Meggyőződtem róla, hogy szerelemmel, szeretettel, legszemélyesebb kapcsolatainkban képesek vagyunk egymás teljes felszabadítására, ősi terminológiával szólva: megváltására. Hiszek benne, hogy az ember szét tudja törni, meg tudja növelni saját személyes dimenzióit. Aki túllát önmagán, személyes létén tovább sugárzik, tovább él önmagánál.”

Az esten közreműködött Vigh Andrea Liszt Ferenc-díjas hárfaművész, érdemes művész.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír