A Hattyúlovag és a Hattyúkirály – Bajorországi kalandozások

Kettejük közös története Münchenben kezdődött, a királyi rezidencián, amely ma már múzeum, és minden látogató előtt nyitva áll. Miután megsimogattuk a bejáratot őrző bronzoroszlánok orrát – amelyek ezek után köztudomásúan teljesítik a kívánságunkat –, odabent kedvünkre gyönyörködhetünk az uralkodócsalád ereklyegyűjteményében vagy a kincstáruk ékességeiben. Ha pedig olyan szerencsénk van, hogy kaptunk jegyet az előadásra, akár Wagner valamelyik operáját is meghallgathatjuk az épületegyüttes részét képező Bajor Állami Operaházban.

Lohengrin színre lép

Amikor azonban II. Lajos és Richard Wagner személyesen is megismerkedtek, a müncheni palota még a Wittelsbachok egyik lakóhelyeként szolgált. 1864. május 4-ét írtak a naptárak, a nem egészen tizenkilenc éves uralkodó mindössze néhány hónapja örökölte meg a trónt váratlanul elhunyt apja, II. Miksa után. A feladat, hogy át kell vennie az ország irányítását, felkészületlenül érte, ráadásul az államügyeknél világ életében sokkal jobban érdekelte a zene, a költészet, a történelem, az építészet. Különösen nagy rajongója volt Wagner műveinek, akitől először a Lohengrint hallotta, tizenhat éves korában. Az operát a Tannhäuserrel együtt már három évvel korábban bemutatták a müncheni udvari színházban, Miksa király azonban akkoriban még túl fiatalnak tartotta a fiát ezekhez a darabokhoz. Azután 1861-ben újra beúszott a színpadra a Hattyúlovag csónakja, és a szenvedélyes természetű trónörökös örökre rabjává vált a lipcsei mester muzsikájának. Nem csoda, hogy újsütetű királyként az volt az egyik első utasítása, hogy akár a föld alól is kerítsék elő neki Wagnert, és hozzák elébe, mert találkozni akar vele.

A parancs végrehajtása nem ment egyszerűen, mert a komponista régi szokása szerint éppen menekülőben volt a hitelezői elől, sebbel-lobbal és nyilván nagy titokban hagyta el a korábban átmeneti otthonául szolgáló Bécset. A bajor hivatalnokok azonban jól végezték a feladatukat, és azon a tavaszi napon az ötvenegy éves Wagner ott állt a bajorok meghatóan fiatal és izgatottan remegő uralkodója előtt. A zeneszerzőt ekkorra már jócskán megedzette az élet, mégis megindította a jelenet, s állítólag így szólt: „És ez az élet, legutóbbi verseivel és hangjaival együtt most mind az öné, kegyelmes ifjú királyom: rendelkezzen vele, mint a saját tulajdonával!”

Az első találkozásuk után egyikőjük sem takarékoskodott az elragadtatott szavakkal. „Felséges férfi. Sugárzó nap!” – írta a muzsikusról a naplójába Lajos, míg Wagner az egyik barátnőjének szóló levelében így jellemezte a fiatal uralkodót: „annyira szép és szellemmel, lélekkel teli, annyira nagyszerű, hogy attól félek, az élete elillanó isteni álomként oldódik majd fel ebben a közönséges világban”. És baljós előérzete valóban bebizonyosodott, pedig hol volt akkor még az a tragikus nap, amikor a királyt az orvosával együtt holtan húzták ki a Starnbergi-tóból!

Kastélyok a hegyek között

A szinte gyerekként félárván maradt Lajos nemcsak a wagneri, kétségkívül addiktív zenei világot csodálta, hanem egyfajta apapótlékot látott a nála több mint harminc évvel idősebb muzsikusban, akivel szabadon beszélgethetett zenéről, költészetről, művészetről – csupa olyasmiről, ami a saját apját tökéletesen hidegen hagyta. Wagner pedig rokonszenvesnek találta a karizmatikus fiatalembert, de hát ugyan ki ne találta volna vonzónak a romantikus külsejű ifjú uralkodót? Amikor meglátták tizennyolc évesen, az apja temetésén a majd két méter magas, karcsú termetével, finom vonású, sápadt arcával, a bajorok egy emberként beleszerettek. Azóta is ő a kedvenc királyuk. Másfelől Wagner, ha a saját művészetéről volt szó, sutba vágta az aggályait. Hamar felismerte a rajongó természetű Lajosban azt a mecénást, aki a lelki támaszon túl anyagi támogatásban is tudja részesíteni.

És részesítette is, dőlt a pénz operabemutatókra, a bayreuthi Zöld dombon épült Ünnepi Játékok Házára és a Wahnfried-villára, ahol végre méltó otthonra lelt az egyre gyarapodó létszámú Wagner család. Közben pedig a komponista különleges, misztikus zenei és költői világa párjukat ritkító mesekastélyok megrendelésére ihlették a királyt. Az építészet iránti vonzalma egyébként már korán megmutatkozott, kisfiúként szívesen játszott építőkockákkal, a nagyapjától pedig egyszer a müncheni diadalív összerakható makettjét kapta ajándékba építőkészletben.

A Lohengrin központi jelképe, a hattyú visszaköszön már az apja által újjáépíttetett Hohenschwangau kertjében és szobáiban is, ahol Ludwig kisfiúként a nyári szünidőket töltötte, és ahol később Wagner is többször vendégeskedett. Az épület bástyakertjében ülve Lajos kedvére gyönyörködhetett abban, hogyan nőnek mind magasabbra Neuschwanstein falai és tornyai a szemközti hegyoldalban. Ennek a mindenki számára ismerős épületnek a középkori Minnesängerek korát idéző termét a Lohengrin-monda motívumai díszítik, az ebédlő színpompás festményein a Tannhäuser központi helyszínét, Wartburg várát láthatjuk, az étkezőasztalon Siegfried aranyozott bronzfigurája szúrja le a sárkányt, a hálószoba falán, a baldachinos ágy körüli freskók a Trisztán és Izolda szerelmi históriáját mesélik el, míg a többi helyiség falain a Parsifal jelenetei sorakoznak. A harmadik mesekastélytól, Linderhoftól nem messze a király felépíttette A walkür egyik helyszínének mását, Hunding kunyhóját. A rokokó hangulatú főépülettel szemben, a domboldalban pedig a Tannhäuserből ismerős Vénusz-barlanggal találkozhatunk, ahol kagyló alakú csónakban ringatózhatott a vízen. Linderhof egyébként az egyetlen olyan kastély, amelyet még Lajos életében befejeztek, és ahol valóban éveken át lakott is.

Romantikus és modern

A király sokak fejében úgy él, mint aki iszonyatosan költséges építkezésekre és művészeti projektekre fecsérelte el alattvalói pénzét, míg azok annyira megelégelték az őrült költekezést, hogy gyámság alá helyezték. Ezek után a Starnbergi-tóhoz, Berg kastélyába szállították, onnan indult el sétálni az orvosával 1886. június 13-án este, és soha többé nem tért haza. A két holttestet az éjszaka közepén találták meg, mindketten vízbe fulladtak, ám azt a mai napig nem sikerült tisztázni, milyen körülmények között. Akik azonban szeretik a mindössze negyvenegy évet élt uralkodót, azok azt mondják, minden romantikus hajlama ellenére korát megelőzően modern gondolkodású ember volt. Fémszerkezetes, csupa üveg botanikus kertet álmodott Münchenbe már jóval azelőtt, hogy ezek az épületek Eiffel jóvoltából meghódították a világot, és balesetbiztosítást kötött a neuschwansteini építkezésen dolgozó munkásokra akkor, amikor ilyesmiről senki még csak nem is hallott. Uralkodóként talán megbukott, kastélyaival azonban olyan látnivalókkal gazdagította az országát, amelyeknek a mai napig csodájára járnak a bajor hegyek közé látogatók.

Szöveg és fotó: Mörk Leonóra

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. szeptember 5–12-i, összevont számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.