A házasság útja – Schönstatt-nap az életet alakító hit jegyében

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Erdőszélen, fák alatt gyülekezünk. Nem tudjuk, inkább a napot vagy inkább az árnyékot keressük, mert hol befelhősödik, hol kiderül, és vagy éget a nap, vagy fázni kezdünk; eső potyog a nyakunkba a fák leveleiről. Első pillantásra szülők és gyerekek együttléte ez, méghozzá kisebb, sokszor karonülő gyerekeké. De aztán nagyobb gyerekek és huszonévesek is feltűnnek – mint kiderül, az utóbbiak az ifjúsági mozgalom közösségeihez tartoznak. Összességében mégiscsak nagy család érzetét kelti a sokadalom: egy olyan családét, amelyben egyévesnél fiatalabb és húszévesnél idősebb gyerekek is nevelkednek.

„Hetven-nyolcvan család regisztrált a mai alkalomra, száznegyven gyerekkel – mondja Török Péter szervező –, körülbelül háromszáz vendégre számítunk. A gyerekeket foglalkoztatjuk, hogy a szülők közben a lelki programokra koncentrálhassanak. Tilmann Beller schönstatti atya szellemében járunk el, aki a családnapok sikerének zálogát a gyerekek minőségi és biztonságos foglalkoztatásában, a finom ételekben, kedves vendéglátásban és a kegyelmi forrásokhoz való hozzáférés lehetőségében látta.

A Schönstatt mozgalom legfőbb célja a házasság szentségének életre váltása. Gyakran emlegetjük a „létapostolkodást” is, ami azt jelenti, hogy nemcsak szavainkkal, hanem az életünkkel, jó házasságunkkal, kisugárzásunkkal is hatni akarunk a környezetünkre. Arra törekszünk, hogy tudatosítsuk: a házasságban mint szentségben éppúgy jelen van Jézus, mint az Eucharisztiában.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a nehézségeket eltagadjuk. Mint Pál Feri is mondja: a jó házasság emberileg szinte lehetetlennek tűnik, de mi bizakodóak vagyunk, mert abban hiszünk, hogy – mint mondani szokták – a győztesek azok a vesztesek, akik újrakezdenek. A jó házasság titka talán éppen ez: hogy tudjunk újra meg újra felállni, bocsánatot kérni, a koronát a házastársunk fején helyreigazítani (ezzel a görögkatolikus esküvőre utalok, amelynek során a házasulandók megkoronázzák egymást).”

Karikó Éva és Sallai Tamás, a jubileumi napot vezető házaspár rövid Schönstatt-körképe után Pál Feri következik, és remek formában van. Bár az elején szabadkozik, hogy mit is mondhatna ő ennyi sokat megélt, kipróbált katolikus családnak, egykettőre magával ragadja és gyakran megnevetteti közönségét. Először azt a kérdést próbálja tisztázni, mi köze a jó házasságnak a szerelemhez. A szerelemről mint „hormonális bummról” beszél, amely két-három éven belül óhatatlanul elmúlik, ám közben jó esetben létrejön a „nagy mi”: a társunk az identitásunk részévé válik, így nem ellentmondás a szerelem mulandóságáról és örök voltáról egyszerre beszélni.

A házasságban szinte minden esetben rendszerszintű változást hozó esemény a gyerek érkezése, amely a férj számára jár a legnagyobb veszteséggel. Ennek az az ellenszere, ha bedolgozza magát az apaszerepbe, mert így egyszerre „nyeri meg” a gyermekét, önmagát mint apát és a feleségét mint szülőtársát.

Fontos tudatosítani, hogy a házasság sikerére nem elég vágyakozni, nem elég hinni vagy bizakodni benne: mindig újra tenni kell érte. Hiszen mi is változunk, a kapcsolat is. Nem építhetünk arra, hogy ami eddig jó volt, jó lesz továbbra is. Nem hihetjük felelőtlenül, hogy „magától” is működni fog. Túl sok rossz példa van az ellenkezőjére.

Pál Ferit az előadás után a fellelkesült hallgatóság alig akarja elengedni, pedig még két helyen is várják ma. Pár szóban azért szívesen válaszol a Magyar Kurír kérdéseire: 

Az alapvető célja egy-egy ilyen előadással az – mondja –, hogy hasznos, tudományosan megalapozott információkat adjon, és ezzel segítse a harmóniára törekvő, elkötelezett házaspárokat. Igyekszik nevükön nevezni a dolgokat, és figyelmeztetni, mi nem segíti a kapcsolatot. Ettől preventív hatást remél. A keresztény közegben gyakori naivitástól, „vakmerő bizakodástól” akar megóvni.

Tapasztalatai szerint a beszűkült kapcsolati helyzetek kitágítását, új fénybe helyezését nagyszerűen segíti a humor, a megnevettetés, az öniróniára való készség felkeltése. Fontos, hogy bizonyos problémákról ne mindig ugyanaz jusson eszünkbe, hogy ki tudjunk lépni ezerszer rótt gondolati-érzelmi köreinkből.

Ahhoz akar hozzájárulni, hogy a párok tisztában legyenek a teremtett világ törvényszerűségeivel, és előnyükre tudják fordítani őket. Ne legyenek irreális elvárásaik a házastársukkal szemben, és így ne vonjanak le téves következtetéseket a törvényszerűen jelentkező házassági nehézségekből – nyilatkozta Pál Feri atya.

A következő másfél órában a tizenöt állomásos házaspárok útját járjuk a közeli erdőben, tizenöt-húsz fős csoportokban. Ennek a személyesség a legfőbb jellemzője. Életfázisokon vezet végig, jellemző élethelyzetekre hívja fel a figyelmet. Házaspároknak szól: minden párnak magának kell megtöltenie a maga legszemélyesebb módján. De persze – ennek szép példáit tapasztjuk – másokkal is megoszthatják, amit átéltek, végigküzdöttek.

„A mozgalomban leginkább az életközelisége, annak a felismerésnek az elevensége ragadott meg, hogy a hit mennyire – és mennyire konkrétan, a gyakorlatban is – befolyásolja az életünket” – emlékezik a német Gertrud-Maria Erhard schönstatti Mária-nővér, akinek szívét tizenhárom éve „lopták el” a magyarok. Azóta megtanult magyarul, és sokat van Magyarországon, hogy családokat segítsen. „A hűség nem jön magától, hanem állandó munka: így van ezzel egy házasságban élő ember és egy nővér is – teszi hozzá. – Jó látnom, hogy a magyar testvérek mennyire fogékonyak a schönstatti lelkiségre. Szerintem azért, mert már eleve szívemberek.”

Kaposi Gábor atya nyolcgyermekes családból származik; bátyja a négy schönstattos vezető házaspár egyike. Nemrég tért haza Rómából, ahol Szent Ágoston-kutatással foglalkozott. Korábban négy éven át iskolalelkész volt Sopronban, ahová sok schönstattos család gyermekei jártak. A záró misére készülés, mikrofonpróba közben szólítjuk meg.

„Amikor a házaspárok útjáról gondolkodunk, három dolgot érdemes szem előtt tartanunk – mondja. – Az első az, hogy egy útnak mindig van valamilyen célja, értelme. A második az, hogy bizonyos értelemben mindig az út elején vagyunk, és csak lépésről lépésre haladhatunk: a következő lépésre kell koncentrálnunk, nem a hegycsúcsot bámulnunk. A harmadik és legfontosabb pedig az, hogy Jézus az útitársunk, aki először útra kelt az Atyától az emberhez, földi életében gyakran volt úton, aztán a poklon át az Atyához vezetett az útja. Halálával nem levetette az emberségét, hanem felvitte a Szentháromságba. És bennünket is erre hív.”

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír