A herceg, aki Don Boscót választotta

August Czartoryski 1858. augusztus 2-án született Párizsban. A száműzött lengyel Czartoryski hercegi család sarja volt, gazdag arisztokrata, akit előkelő neve ellenére mindenki csak Guciónak hívott. Apja, Władysław lengyel herceg, anyja Maria Amparo hercegnő, a spanyol királynő lánya volt, a kis herceget a spanyol királyi pár tartotta a keresztvíz alá.

Hatéves korában elvesztette édesanyját, aki tüdőbajban halt meg, átörökítve a kórt fiára is. Az ifjú herceg tíztől 17 éves koráig Párizsban és Krakkóban tanult. Fiatal élete állandó zarándoklat volt egyik gyógyüdülőtől a másikig, keresve a betegségére jótékony éghajlatot. A társasági élet és a világ hiúságai nem vonzották. A betegséggel való küzdelem és a szenvedés által egyre közelebb került Istenhez, és fokozatosan érlelődött benne a vágy az Úrnak szentelt élet iránt.

A fiatal herceg tanárai között volt Joseph Kalinowski, aki szintén ebben az időben találta meg szerzetesi hivatását, és aki nemcsak tudását, de tapasztalatait és hitét is megosztotta növendékével. Kalinowski később Rafael néven karmelita szerzetes lett, II. János Pál avatta szentté.

Édesapja diplomata pályára szánta Guciót, de ő erős késztetést érzett arra, hogy teljesen Istennek szentelje magát. Életében fordulópontot jelentett találkozása Bosco Jánossal, akit 1883-ban fényes fogadtatásban részesítettek Párizsban. A fiatal herceget annyira lenyűgözte a „csibészek papja”, hogy a találkozás után elhatározta, Don Boscóval akar dolgozni, szalézi lesz, és a szegényeket fogja szolgálni. Apja és a család ellenezte szándékát, hiszen ő volt a legidősebb fiú, a családi vagyon örököse, és a házasság lehetőségét latolgatták. Az ifjú herceg azonban újra és újra elutazott Torinóba, hogy Don Boscóval találkozzon, aki hosszú lelkigyakorlatokat tartott s tanácsokat adott neki. Don Bosco óvatos volt, vonakodott felvenni rendjébe a nem szokványos jelöltet, hiszen ismerte a család problémáit és elképzeléseit. Azt mondták neki, hogy Guico beteges, elkényeztetett; az ötlet, hogy belépjen a rendbe, csak a fantázia szüleménye, amit gyorsan felad.

A herceg azonban nem változtatta meg döntését; elment XIII. Leó pápához, hogy támogatását kérje. A Szentatya támogatta a fiatal arisztokrata elhatározását, ezt mondván neki: „Menj, és mondd meg Don Boscónak, hogy a pápa akarata, hogy fogadjon be a szaléziak közé!” Don Bosco 1887. június 17-én felvette a herceget a szalézi rendbe.

August Czartoryski ekkor 29 éves volt, és ő lett a legszerényebb novícius. Számos szokását kellett levetkőznie, hogy beilleszkedjen a közösségi életbe, megszokja a feszes időbeosztást, az egyszerű étkezést és egyéb körülményeket. Novíciusmestere, Giulio Barberis is csodálta a növendék alázatát: soha egyetlen szóval sem kérkedett nemesi származásával, és ha valaki más vetette fel, általában azt válaszolta, hogy az ember igazi nemességét nem a származása, hanem a lelki nemessége határozza meg.

Don Bosco két hónappal a halála előtt, 1887. november 24-én adta át neki a reverendát, ezekkel a szavakkal: „Bátorság, hercegem. Ma csodálatos győzelmet arattunk, de nagy örömmel azt is el kell mondanom, eljön a nap, amikor pappá szentelik, és Isten akaratából sok jót tesz a hazájáért.”

Egy évvel később August Czartoryski lemondott elsőszülötti családi jogairól, és az őt megillető vagyon egy részét a rendnek adományozta. 1888. október 2-án letette a szerzetesi fogadalmat. Családja minden próbálkozása ellenére kifejezte: szalézi marad élete végéig, és köszöni az Úrnak, hogy megismerhette a szerzetesrendet.

Miután elkezdte filozófiai tanulmányait, hamarosan megbetegedett. Andea Beltrami viselte gondját, akivel mély lelki barátság fűzte össze. Időközben Don Rua megengedte neki, hogy folytassa a teológiát, és felvette a kisebb rendeket.

Pappá szentelésén, 1892. április 2-án San Remóban családja nem volt jelen. Mindent megkíséreltek, hogy rávegyék, hagyja el a rendet.

August Czartoryski papi élete alig egy évig tartott, amit az olasz Riviérához tartozó Alassióban, az oratórium udvarára néző szobában töltött, ahol a fiúk játszottak. Az imádság embere volt. Betegsége ellenére rendi kötelességeit hűségesen, példamutató odaadással teljesítette. Rendtársai számára az alázat és a szeretet példaképe volt. Halála előtt találkozott édesapjával, és az ő jelenlétében szentmisét mondott hazájukért.

1893. április 9-én, húsvéthétfőn hunyt el Alassióban, 35 éves korában. „Milyen csodálatos húsvét!” – ezek voltak utolsó szavai. Földi maradványai a lengyelországi Przemysłben nyugszanak. II. János Pál pápa avatta boldoggá 2004. április 25-én.

„Néha úgy tűnik, hogy lehetetlen megvalósítani azt, amit az ember szeretne elérni. Sokan mutatnak más és más módokat, számos vonzónak látszó lehetőséget, hogy hírnevet vagy pénzt szerezzünk. De ha nem követjük a szívünk szavát, akkor sosem lesz béke a lelkünkben. Vajon van-e elég bátorságunk ahhoz, hogy egy belső hang hatására megváltoztassuk az egész addigi életünket? Szembe tudunk-e szállni a világgal, hátat fordítani, és elindulni azon az úton, ami sok áldozatot kíván tőlünk, ugyanakkor az igazi boldogságot jelenti számunkra? »Bátorság! Ne féljetek!...«”

Magyar Kurír