A HÉT VERSE – Arany János: Epilogus

EPILOGUS

Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
        Gyalog bizon’…
Legfölebb ha omnibuszon.

Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
        S egy a lelkem!
Soha meg se’ irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
        Hogy’ áll orra
Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
        Nem pöröltem, –
Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ott,
Egy kis virág nekem nyitott:
        Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.

Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
        Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.

Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:
        Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.

Kik hiúnak és kevélynek –
Tudom, boldognak is vélnek:
        S boldogságot
Irígy nélkül még ki látott?

Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
        S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.

Mily temérdek munka várt még!…
Mily kevés, amit beválték
        Félbe’-szerbe’
S hány reményem hagyott cserbe’!…

Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
        Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.

Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
        Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
        Mely sajátom;
Benne én és kis családom.

Munkás, vidám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget…
        Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.

Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
        Mert hogy’ szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?

(1877. júl. 6)

Kép: Arany János, Ellinger Ede felvétele, 1880 (Petőfi Irodalmi Múzeum)

Magyar Kurír