A HÉT VERSE – Arany János: Ráchel siralma

RÁCHEL SIRALMA

Puha fejér ágyam hullámos redőin
Mily szépen alusztok, én szép csecsemőim:
Édes-é az álom…?
Unszoló emlőmet elfogadni késtek;
Balgatag reménnyel várom ébredéstek –
De hiába várom.

Ah! hiszen nem fogtok ébredni, – tudom már, –
A ti nyúgovástok több a nyúgalomnál,
Tudok mindent – jaj – jaj!
Nevető szememre nem nevettek vissza,
Gőgicsélő szómra nem rebegtek vissza
Csókra késztő ajkkal.

Halva vagytok, halva. Ime, itt a mély seb:
Mintha nem lett volna elegendő kisebb
Ajtó a halálnak!
Mintha gyenge csírát egy ujj nem letörne –
Mintha kis galambfi nem meg volna ölve
Kit sziven nyomának!

Oh, hadd csókolom meg e vérző sebajkat,
Mely, égre kiált bár; iszonyúan hallgat, –
Oh, hadd mossa könnyem!
Kiálts fel, te nyilt seb, bosszuért az égre,
Hogy kegyetlen szerződ meglakoljon végre,
Lakoljon meg szörnyen!

Mi haszna! mi haszna: nincs már nekem fiam! –
Folyna bár miattok bosszuló vérfolyam;
Föl nem ébrednének:
Azt a kis patakot, mely a szivet hajtja,
Ha egyszer elapadt, ki nem pótolhatja
Óceánja vérnek.

Iszonyú Heródesz! ha már eltökéléd
Ártatlanra fenni pallosodnak élét,
Miért bíztad másra?
Szomjazó szemekkel mért nem jövél magad?
Talán kőszivedből enyhe forrás fakad,
Irgalom forrása.

Oh, ha láttad volna… oh, fiaim, lelkem! –
Lerogyék előtte, sírva térdepeltem
A vad pribék előtt;
Kértem hogy ne bántsa, mondtam, ne ölje meg,
Mert enyéim e szép ártatlan kisdedek:
Hiába kértem őt! –

Sirt a vad poroszló, szemei könnyeztek;
Azt hivém nem bántja, azért áll oly veszteg;
Feledém, hogy szolga:
Ha te könnyezél ott, keményszivű király,
Egy fiait féltő anya fájdalminál –
Meg nem ölted volna.

Bethlehem leányi, kik anyák voltatok,
Ne irígyeljétek e kettős bánatot,
Ne irígyeljétek:
Ha nem volt oly büszke jogotok remélni
Mint Ráchelnek, ím a bánat is felényi
Részben jut tinéktek.

Temetés lesz holnap. Jertek el, oh jertek!
Látogassuk együtt a temetőkertet;
Nem irtózom többé;
Fektessük le halvány gyermekimet szépen
– Kik alusznak immár az Úrnak kezében,
Fiaitok közzé.

Íme, a szép tavasz kiesett az évből,
Egy nemzedék holt ki az emberiségből,
Nyugszik temetőben;
Serdül Bethlehemnek, felnő számos ifja:
De egynek se lészen születése napja
E két esztendőben.

Hah, de mily panasz, hogy e kor méhe meddő!
Íme, látok, látok… megnyílt a jövendő
Távolban, közelben:
Kiről annyi jósnak zenge ihlett szája,
Megszületett, érzem, Júdának királya
Kicsiny Bethlehemben!

Zsarnoki féltésed vérengzése volt ez:
De tudd meg, de tudd meg, vérszopó Heródesz,
Hogy ő nincs elveszve!
Napjaid számítvák, megifjult az idő,
És, kitől rettegsz, nem féli fegyverid ő,
Az Ige, az eszme!

(1851)

Kép: Ráchel siratja gyermekeit (14. századi freskó, Észak-Macedónia; forrás: Wikipédia)

Magyar Kurír