A HÉT VERSE – Csokonai Vitéz Mihály: Gróf Erdődyné Ő nagyságához

GRÓF ERDŐDYNÉ Ő NAGYSÁGÁHOZ

(részlet)

Én akkor Lillát sirattam,
          Azt a szépet, azt a jót,
Akinél szívemet hagytam,
          Mint örökös foglalót.

Őtőle és mindenektől
          Elhagyatva jajgaték.
Lelkem a mély keservektől
          Ízekre szaggattaték.

A barlangok setét gyomra,
          Hol senki sem láthatott,
Hol magános panaszomra
          Csak a kőszál hallgatott,

A pusztúlt várak omlása,
          A vad erdők éjjele,
A mély vőlgyek horpadása
          Jajjaimmal megtele.

Nem hallá semmi érzékeny
          Tőlem a Lilla nevét,
Csak a folyás, a félékeny
          Nyárfa és a jámbor rét.

Már Ekhó is jól esmére:
          S minthogy ő is szeretett,
Keservemnek zengésére
          Keservesebb választ tett;

Sőt talám sympathiából
          Könnyezte is sorsomat,
Mert harmat önté bóltjából
          Égre nyújtott karomat.

Lillát kerestem örökké:
          De minthogy ő elveszett,
Az emberek törzsökökké,
          A világ pusztává lett.

Kergettem a reménységet;
          És ha olykor megjelent,
Nálam hagyta a kétséget
          S a boldogabbakhoz ment.

Elmém régi virgoncsága
          Ködbe borongván elmúlt:
Érző szívem nyájassága
          Lomhává lett, elvadúlt.

Már kezdett bennem gyengűlni,
          És számon lebegett már
Az élet, mint a repűlni
          Készűlő, ijjedt madár.

Könnyemben, sohajtásomban,
          Jajszómban részt vettenek
A Vértesben és Bakonyban
          Már minden kietlenek.

Vázsony szent omladékában
          A napra heveredém,
S még reményem divatjában
          A violákat szedém,

De jaj, mikor visszatértem,
          Már az apró viola
És minden remény énértem
          Hervadásra hajola:

Mint a kő, meredten állék
          Egy ledűlt boltozaton,
És mikor sorsom elválék
           Rámjajdúlt a Balaton.

(1802)

A teljes vers ITT olvasható.

Fotó: Borsodi Henrietta

Magyar Kurír