A HÉT VERSE – Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez

A REMÉNYHEZ

Főldiekkel játszó
   Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
   Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
   A boldogtalan,
S mint védangyalának,
   Bókol úntalan. –
Síma száddal mit kecsegtetsz?
   Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
   Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
   Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
   Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
   Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
   Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
   Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
   Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
   Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
   Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
   Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
   S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
   Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
   Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
   Téli búra vált;
Régi jó világom
   Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
   Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
   Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
   Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
   Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
   Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
   Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
   Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
   Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
   A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
   A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
   Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák! –
Isten véletek!

Magyar Kurír