A HÉT VERSE – Paul Claudel: Daniel Fontaine abbé emlékére

DANIEL FONTAINE ABBÉ EMLÉKÉRE

Boldog, ki az oltár mögött orvost talál, és nem bírót, hanem atyát.
Papot, aki mélyen alázatos, sosem csodálkozik, haragját soha nem zúdítja rád,
Türelmes, és a tékozló fiúnak, vegyen belőle, erszényét megnyitja mindig kegyesen,
S tudja, hogy ahol bőven terem a bűn, még bővebben árad a kegyelem.
„Erősen fogadom”… Igen, de holnap, vagy ma délután még, elkövetem ugyanazt a hibát.
Kétségkívül konok jószág az ördög, s csak én vagyok nála is ostobább.
De nem adom meg egykönnyen magam, megtanultam, hogy ne maradjak lent a földön, mint fadarab, vagy lomha kő, élettelen.
Ha minden pillanatban elbukom: hetvenhétszer is fölemelkedem!
Csak a könyvekben élnek olyan lelkek, kik egyszerre tisztává fényesülnek s csak egyszer tartanak bűnbánatot.
Ha állva nem bírok előre jutni, hát hason csúszva haladok!
S most újra itt a kegyetlen vasárnap, s milyen keserves újrarágnod ezt a vétket!
Fanyar az íze, mert hogy nem teszed, legutóbb épp erről ígérted!
Adjon ilyenkor Isten jó atyát, ne holmi ámuló s botránkozó tanárt neked.
Az a dolga, hogy bűneinket megtapintsa, s a rongyszedők apostola miért éppen tőled ijedne meg?
Itt térdelek újból előtted, lelkiatyám, tekints fiadra!
Nézd lelkemet, írók vigasztalója, szegények atyja!
Nem először jönnek eléd ezek a féligfőzött kárhozottak, ügyefogyottak, betegek.
S ez a szegény, ki, míg föloldozod, málészájúan rád mered.
Szólj, és amiket a világ nem ért meg, mondd nekem azokat a szavakat.
Jézus Krisztust hallom, ő szól szavadban és halkan tanácsokat ad.
És én hiszem; hogy egykor, veled együtt, magam is a Paradicsomba érek,
Reverendád szegélyébe fogódzva, egyszerűen, mert megígérted.

(Rónay György fordítása)

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír