A HÉT VERSE – Rónay György: Betlehem

BETLEHEM

Minden megíratott.
A próféták megmondtak mindent jóelőre.
De a te anyai szíved még mindig nem hagyott föl a reménnyel.

A te szíved még mindig várt valamit.
Egy rést az örök Rendelésen,
amelyen a szeretet kiosonhat.

József már fáradt volt, ledőlt volna egy kapuboltba,
de te csak mentél házról házra, kapuról kapura,
és zörgettél és könyörögtél.
Nem magadért, hanem a Gyermekért,
hogy ne fázzék, ne szúrja szalma gyönge testét,
ahogy a próféták megírták.

Mert a te anyai szíved még mindig nem hagyott föl a reménnyel.
Hisz van-e telt pohár, melynek színén egy szirom el ne férne még?
Ház, hol egy terhes asszonynak ne jutna még hely?
Lobbant a lámpaláng, amint az érdes kéz kutatva fölemelte:
„Hé, ki dörömböl itt! Takarodjatok, koldusok! Nem csárda ez!”

A tárt kapun kidőlt a jó meleg s a zsíros sültek jószaga.
S egy kard villant: sokféle martalóc bitangol szerteszét ilyenkor,
s a bölcs polgár vigyáz a házra.

Betlehem bezárkózott, szíve kővé keményedett a félelemtől.
Mert azokban a napokban összeíratta a népet a Császár.
Elengedték a láncról a kutyákat, nagy szelindekek futkostak a hóban,
dühösen szimatoltak, szűköltek mint a lelkiismeret.
Józsefnek fájt a lába, botjára támaszkodva baktatott
az érthetetlen éjszakában.

Az istálló felé, amely fölött már ott égett a Csillag.
A küszöbön megállt, hátrahőkölt a vastag trágyabűztől,
s tanácstalanul visszanézett.

Te már tudtad, hogy nincs segítség. Az emberek bezárták szívüket,
A Szeretet hiába könyörög, nem talál rajta rést.
Fájdalmak Emberét hozod világra nyomban, fájdalmak anyja vagy,
fájás nélkül szülő, amint a nyirkos szalmára lerogytál,
s öled végtelen távolából maghallottad a koldus Újszülött
didergő zokogását.

Kép: Magyar Krisztina: Szállást keres a Szent Család 
(forrás: t’ARS Keresztény Képzőművészeti Műhely Facebook-oldala)

Magyar Kurír