A hit formálta ezt a tájat – XIV. Leó pápa pompeji lelkipásztori útja elé

Pompeij szinte minden ember számára jelent valamit. Az etruszk eredetű városnév leginkább a Vezúv 79-es kitörése okán égett bele közös emlékezetünkbe. A ma ideérkező látogatók jelentős része a kiterjedt ásatási területre kíváncsi, ahol a vulkán pusztítása kettős emléket hagyott ránk: a hamu alá temetett emberek utolsó pillanatának megmerevedett drámáját és a megőrződött falak, épületek, emlékek elképesztő gazdagságát, melyek révén betekintést nyerünk egy rég letűnt világ mindennapjaiba.

Római egyetemista éveim alatt először jómagam is efféle ókorvágyó turistaként igyekeztem eljutni ide – nem kis nehézségek árán, hiszen többször is belebotlottam az olasz népszokások egyik leginkább közkedveltjébe, a scioperóba, vagyis a sztrájkba. Nem is tudom, hanyadik nápolyi látogatásom során vergődtem el végül az ásatásokra.

Amikor azonban papnövendékként egy közeli plébániára érkeztem kisegítőnek a nagyböjt megannyi szolgálatot kínáló napjaiban, megismerhettem Pompeji egy másik arcát, amelyről korábban alig hallottam. A plébános elhozott a Rózsafüzér Királynője szentélyébe, s ez a látogatás sokszorosan is emlékezetessé vált.

Szíven ütő volt látni a helyiek mélységes, magával ragadó hitét, amely oly természetesen közelít a természetfelettihez, amely el sem tudja képzelni a mindennapit a csoda nélkül.

Amikor elolvastam Márai Sándor kivételes regényét, a San Gennaro vérét, rádöbbentem: a nagy írót éppen az a lelkület ihlette meg, amely engem is olyannyira szíven ütött.

Ebben a világban mindig is keveredtek a kultúrák és a vallások.

A görög, etruszk, római, majd normann, dél-itáliai és még ki tudja, miféle korszakok mellett a lélek mélységes hite, hitre való vágya is formálta ezt a tájat.

A tenger, a vulkán, a kietlen térségek, a sziklás hegyoldalak egyszerre jelentettek gazdagságot és szegénységet; a nyelvek és hagyományok találkozóhelyét, ugyanakkor olvasztótégelyét is. A tipikus nápolyi nyelvjárás alig érthető meg a bevett irodalmi (toszkán) dialektusból kiindulva, a francia majd aragóniai, spanyol fennhatóság pergő, dallamos, mindenestül egyedülálló kevercset hozott létre, amely a született olaszok számára sem jelent könnyen leküzdhető kihívást. Amikor helyi plébánosom sokadik értetlenkedésem után megkérdezett: „Már évek óta tanulsz Rómában, és még mindig nem tudsz olaszul?”, majdnem visszavágtam: „Nem ez a furcsa, hanem az, hogy te negyvenöt éve élsz itt, és még mindig nem tudsz olaszul!”

A tűz és a víz metszéspontjában, a kiszolgáltatottság, a háborúk és a létért való küzdelem tragédiájában, ezen a különös földön mindent átjár a lélek.

Nem feltétlenül a krisztusi Szentlélek, de mindenképpen a spirituális fogékonyság, nyitottság, érzékenység. Nem véletlen, hogy a zajos 19. század mozgalmai oly nagy hatást váltottak ki: a spiritizmus, Itália egyesítésének egyházellenessége, a népi babonák világa jelentette Szent Bartolo Longo életének keretét. A sátánista szektában papi rangra emelkedő ügyvéd személyes mélyrepülés, depresszió, öngyilkossági vágy után talált rá a katolikus hit vigaszára. Ebben nagy szerepe volt Alberto Radente domonkos atyának, akitől ajándékba kapta a rózsafüzér szeretetét.

Ez lett az imádság, amely kiemelte őt személyes pokoljárásából, a lelkiség, amely támaszt és kapaszkodót kínált.

Ez segítette őt abban, hogy felismerje, micsoda lelki nyomora van az itt élő, vallásilag alig iskolázott népnek, s mennyire rászorul az ezerféle bajtól sújtott ember az Isten segítségére – amelynek kivételes eszköze a rózsafüzér imádsága.

A személyes élettörténet keresztútjai jelölték ki a ma látható szentély „alaprajzát”. Bartolo Longo Maria Concetta De Litala nővértől kapta ajándékba a (Radante atyától származó) Rózsafüzér Királynője-kegyképet, amely Szent Domonkos és Sienai Szent Katalin között ábrázolja a Kisdedet karján tartó Máriát, amint éppen átnyújtja kettejüknek a rózsafüzért. Szent Bartolo először nem kedvelte a festményt, művészileg kevéssé igényesnek tartotta azt. Csak az 1965-ös restaurálás tárta fel (a későbbi rétegeket eltávolítva) az eredeti, 17. századi művész ecsetvonásait, aki minden bizonnyal Luca Giordano műhelyében tanulta a művészetet.

Bartolo Longo Marianna Farnararo De Fusco grófnő segítségével helyezte el a képet egy romos kis kápolnában, amelyet felújítottak. Ez lett az imádság és a máriás lelkiség tűzhelye, a lelki megújulás szíve, a békéért ajánlott imádság forrása. A kegyhely hamar kicsinek bizonyult, s 1876–1891 között felépült a római bazilikák mintáját követő szentély, Antonio Cua tervei szerint. A latin kereszt alaprajzú, egyhajós templom 1934 és 1939 között nyerte el mostani, háromhajós szerkezetét, Spirito Maria Chiapetta pap és építész értő és gondos vezetése alatt.

A fenséges homlokzaton középen a Rózsafüzér Királynője szobra áll, alatta a „PAX”, vagyis „BÉKE” felirattal, utalva a pompeji szentély egyik központi üzenetére.

A három bejárati bronzkapu elmond mindent, amit tudnunk kell. A középső 2021–2024 között készült Battista Marello művész pap munkájaként. Középkori mintát követ: Mária oltalmazó köpenye alá fogadja a hívő népet, melynek soraiban felbukkannak azok a helyi szentek is, akik együtt fáradoztak a szentély felépítésén s a rózsafüzér tiszteletének terjesztésén, valamint több pápa, akik a rózsafüzér tiszteletét terjesztették, XIII. Leótól Ferencig. Mindannyian az Egyház közös, mennyek felé tartó zarándoklatának résztvevőiként tűnnek fel. A baloldali mellékhajóba vezető kaput, amelyet 2023-ban avattak fel, Szent Bartolo Longónak szentelték. Domborművein életrajzi jelenetek és a kultusz kibontakozása elevenednek meg. A jobb oldali mellékhajóba vezető Mária-kapun a Szűz evangéliumi szerepe, az üdvösség történetében vállalt szolgálatának ábrázolásai tűnnek fel.

A templomba lépve, kezünket a szenteltvíztartóba mártva eszünkbe juthat, hogy ezek márványát Lourdes közelében bányászták, kifejezve a két kegyhely lelki közelségét és közösségét. A főhajó mennyezetén Vincenzo Palliotti római művész festményét csodálhatjuk meg, amely a Szűz megkoronázását és a szentek megdicsőülését mutatja. A kupolát Angelo Landi di Salò freskója tölti ki, amely Mária Szent Domonkos előtti megjelenését s a rózsafüzér átadását ábrázolja (összhangban a főoltáron a mai napig látható eredeti kegyképpel).

A díszes kivitelű, műremekekben gazdag, körüljárható szentély középpontja a misztikus Báránynak ajánlott oltár. 2023-ban szentelték fel az új misézőoltárt, amely harmonikusan illeszkedik az ékes kompozícióba.

Boldogok, akik meghívást nyertek a Bárány lakomájára“ – hirdeti a liturgia szavait a felirat.

A bazilika idővel számos kápolnával gazdagodott. A régi sekrestyében a Sámuel-kápolnát alakították ki, ahol feltűnik Georg Mussner dél-tiroli művész fából faragott Szent Bartolo Longo-szobra.

Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád“ (1Sám 3,10) – csöndben imádkozva mi is meghallhatjuk itt az Atya Szavát, a testté lett Igét, Jézus üzenetét, akihez Mária által juthatunk el.

Az alapító szent nevét viselő modern kápolna a 2000-es szentévre készült el, itt nyugszanak a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend öltözetét viselő Bartolo Longót ábrázoló szoborba foglaltan ereklyéi.

Ha van időnk, érdemes felkeresni az oldalfolyosókat, amelyeket ex votók, fogadalmi ajándékok, fényképek, levelek díszítenek. Nagyon is emberi lenyomatai ezek annak a hitnek, amely innen fakadt fel, annak az imádságnak, amely a rózsafüzér szavai által vigaszt, erőt és reményt nyújtott megannyi léleknek, annak a szeretetnek, amely Jézus és Mária szívéből árad ki, s amely megérinthet mindannyiunkat. A legértékesebb, nem egyszer történeti jelentőségű emlékek a szentély múzeumában kaptak helyet.

Pompeji szent föld. Ősi örökséget őriz, megannyi lélek tanúságtételét.

Ide látogatva, itt imádkozva mindannyian ajándékot, áldást, kegyelmet nyerhetünk: olyan hitet, reményt és szeretetet, amelyre oly nagy szükségünk van napjainkban.

Fotó: Santuario di Pompei; Wikipedia

Magyar Kurír