A hit útján – Interjú José Cleitonnal papszentelése alkalmából

José Cleitonnal együtt pappá szentelték a dominikai származású Rojas Suero Rodorick diakónust, illetve diakónussá a kolumbiai Alcalde Orozco Miguel Angel kispapot. Claudino José Cleiton vasárnap délelőtt 9 órakor a szatmári székesegyházban ünnepelte primíciáját. A pap- és a diakónusszentelésben részesülő kispapok a szatmári egyházmegyei Redemptoris Mater Missziós Szeminárium növendékei. 

A papszentelés előtt kérdezte őt a szatmári egyházmegye sajtómunkatársa.

– Kérem, röviden mutassa be magát, beszéljen a családjáról, a hittel való első találkozásáról.

– José Cleiton vagyok, harmincesztendős. Brazíliából, São José dos Pinhais városából származom. Katolikus családban születtem és nevelkedtem, szüleimmel és három testvéremmel – két nővéremmel és ikertestvéremmel – egyetemben. Gyermekkoromban szüleim buzgón neveltek a hitre, arra ösztönözve, hogy minden vasárnap misén vegyek részt, és hitoktatásra járjak. Bár ifjúként mindezt kötelességként éltem meg, a hagyomány kötelezett, és nem volt lehetőség a kihagyásra. Bérmálkozásom után – ha jól emlékszem, tizenhárom éves voltam – már csak azt vártam, hogy betöltsem a tizennyolcadik életévemet, hogy saját utamat járhassam. Ám az Úr kegyelme révén, szenvedéseimen keresztül, hitre vezetett. Tizenhat éves koromban ismertem meg a Neokatekumenális Utat, amely addig ismeretlen volt számomra.

– Mikor érzett először meghívást a papságra?

– Őszintén mondhatom, sosem gondoltam arra, hogy pap legyek. A Gondviselés révén a Neokatekumenális Út során ismertem fel hivatásomat. Ezen az úton hallottam először a „nyitottság Isten akaratára” kifejezést – bár egyértelmű volt számomra, hogy házasodni szeretnék. Az első húsvéti vigília alkalmával, amelyet közösségemmel töltöttem, az Úr megérintett, és ráébresztett arra, hogy hivatásom a szolgálat. Ez 2011 áprilisában történt. Egy találkozón egy pap azt mondta: „Ha Krisztus papnak hív, menj, és boldog leszel vele!” Ezek a szavak mélyen megérintettek, bár először nem vettem komolyan.

Az ezt követő héten többször felébredtem ezzel a mondattal a fejemben: Menj, és boldog leszel Krisztussal.

Az Úr újra és újra szólt hozzám, és végül megértettem, hogy valóban hív engem. Azt hittem, hogy mindaz, ami történik, csak a képzeletem szüleménye, de a következő szombaton az eucharisztia során az Úr megerősítést adott: az olvasmány Sámuel hivatása volt, amikor Isten háromszor szólította őt az éjszaka folyamán. De akkor még nemet mondtam az Úrnak, pedig számomra már világos volt, hogy ő hív. A következő év alapvető fontosságú volt: a szabadévem – az Úr mindig szabadon hagyott –; kettős életet kezdtem élni, vagyis bár közösségben, egyházban voltam, világi életet éltem. Láttam és megtapasztaltam, hogy az a fajta szabadság, amit éltem, rossz útra vezetett, az egésznek semmi értelme nem volt. De hogy segítsen nekem, az Úr adott még egy ifjúsági találkozót 2013-ban, a riói (Rio de Janeiro) ifjúsági világtalálkozót. Bár egyetemre jártam, a PepsiCo cégnél dolgoztam. Válságban mentem el erre a találkozóra, a bűneim miatt is, de egy kicsit nyitottabb voltam arra, amit Isten mondani akart nekem, mert ha így folytattam volna az életem, nem tudtom, mi lett volna belőlem... És az Úr újra áthaladt, és beszélt hozzám a kérügma által, amely Szent Jeromos életét mesélte el. Jézus megjelent neki, és azt mondta: adj nekem valamit, és Jeromos, aki pap volt, a Bibliát latin nyelvre fordította, megpróbált válaszolni Krisztusnak, hogy átadja neki papi életét, a fordítást, egyszóval, sok mindent, de végül Jézus azt mondta neki: add ide a bűneidet, hogy megbocsáthassam azokat. Ott

mélyen szeretve és megbocsátva éreztem magam, és úgy döntöttem, hogy az életemet kockáztatom az evangelizációért.

– Volt-e olyan papi, egyházi személy, aki mély benyomást tett Önre életpéldájával, tanúságtételével és esetleg segítette a pályaválasztásában?

– Példaképeim azok a világi emberek voltak, akik eljöttek evangelizálni plébániámra, és életükkel tanúságot tettek Isten szeretetéről. Fiatal párok, akik nyitottak voltak az életre, több gyermekkel boldogan teljesítették Isten akaratát. Ők segítettek meglátnom, hogy elsődleges hivatásunk keresztényként élni, és az Úr gondoskodik arról, milyen formában: papságban vagy házasságban.

– Hogyan fogadta a hírt, hogy Szatmárra jön tanulni, és itt lesz pap?

– Redemptoris Mater-szemináriumaink egyik jellemzője a nemzetköziség. Az Úr hívására készek vagyunk bármely helyre menni. A riói ifjúsági világtalálkozó után Porto San Giorgióban, Olaszországban részt vettem egy lelkigyakorlaton, ahol 350 fiatal fiúval együtt készültem a szemináriumra. Sorsolás útján kerültem a szatmárnémeti Redemptoris Mater-szemináriumba, amit az Úr rendelt számomra.

– Milyen volt a papképzés ideje? Tanulmányok, misszió, diakónusi évek…

– Hálás vagyok az Úrnak és az Egyháznak, valamint katekétáimnak és elöljáróimnak, hogy közel tizenegy évnyi képzés során az Úr megerősítette hivatásomat. Az első évben nyelvtanulás, majd öt év filozófia és teológia, három év misszió következett, amely alapvető fontosságú volt hivatásom megerősítésében. Végül az utolsó diakónusi év a püspökségen, ahol mint a püspök titkára szolgáltam.

– Mit vár a papságtól, milyen pap szeretne lenni?

– Számomra a jövővel kapcsolatos kérdésekre nincs pontos válasz, mert

az egyetlen igazság, hogy az Úr iránti hűségben élek, és minden napot az ő szolgálatában töltök.

Hivatásom, hogy megismerjem, szeressem és szolgáljam Istent. Hiszem, hogy az Úr kegyelme révén válok pappá.

– Ön szerint hogyan tudja egy pap Krisztust megjeleníteni az emberek között? Mit jelent az Ön számára a papi hivatás?

– A papi hivatás lényege, hogy Krisztus szeretetét és irgalmát közvetítsem, az evangéliumot megélve. Papként arra vagyok hivatott, hogy a híveket Krisztushoz vezessem, és ne önmagamhoz. A papi hivatás ajándék, amelyet Isten azoknak ad, akiket kiválasztott, hogy feltétel nélkül szolgálják őt és népét. Ez egy hívás, hogy jelenvalóvá tegyük Jézus Krisztust ebben a világban.

– Hamarosan pappá szentelik. Milyen érzésekkel áll ennek elébe?

– Van bennem némi feszültség, de azt hiszem, hogy ez egy jó dolog, és Istentől jön, mert ami történni fog, komoly dolog. Az Úr nem „játszik” az életünkkel, az én életemmel. Miután részt vettem a papságra felkészítő lelkigyakorlatokon, látom, hogy boldog és békés vagyok, tudva, hogy az Úr hűséges, ahogyan azt minden évben tapasztaltam.

– Hogyan tekint vissza a teológiai éveire?

– Ezek az évek fontosak voltak a szemináriumban. Elmondhatom, hogy

ez egy sivatagi időszak volt, ahogyan Isten Izrael népével tette, hogy megismerje, mi van a szívükben, és hogy beleszeressenek az Úrba.

Egy másik fontos dolog a közösség, amelyet az Úr adott nekünk. Ahogy korábban említettem, nemzetközi szeminárium vagyunk, tehát mindenkinek megvan a saját kultúrája és életstílusa. De megtapasztaltam, hogy az evangelizáció nem ismer határokat, nem számít, honnan jövünk, milyen nyelvet beszélünk, ha hagyjuk, hogy a Szentlélek vezessen minket, ő megadja nekünk a közösséget és a szeretetet egymás iránt. Hálás vagyok az Úrnak. Kérem, imádkozzanak értem és paptársaimért, hogy hűségesek maradhassunk hivatásunkhoz!

Forrás és fotó: Romkat.ro/Szatmári Római Katolikus Egyházmegye

Magyar Kurír