A hitért mindenkinek meg kell dolgoznia – Kazinczy Lajosról szóló musicalt mutattak be a Madáchban

– Művének főhőse a nyelvújító költő, Kazinczy Ferenc és felesége, Török Sophie nyolc gyermeke közül a legfiatalabb, Kazinczy Lajos, aki 1849-ben vértanúhalált halt, ám szemben az aradi tizenhármakkal, az ő áldozatát szinte teljesen törölte a történelmi emlékezet. Hogyan ismerkedett meg az életével?

– Édesapámat rendkívüli módon érdekelte az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc. Tizenhárom éves voltam, amikor a könyvespolcát böngészve a kezembe akadt egy frissen megjelent könyv, Pásztor Emil A tizenötödik aradi vértanú című kötete. Fölkeltette a figyelmemet a cím, hiszen sokakkal együtt én is csak tizenhárom vértanúról tudtam. A könyvből aztán kiderült, hogy Aradon már 1849. augusztus 22-én kivégezték Ormai Norbert ezredest. Őt még annyira sem ismerjük, mint Kazinczyt. Az október 25-én kivégzett Kazinczy Lajos volt a tizenötödik, de számontartjuk az aradi várbörtönben megőrült és 1850. február 8-án ott elhunyt Lenkey Jánost is. Szintén Aradon, ugyancsak 1850-ben végezték ki Ludwig Hauk osztrák származású alezredest, ő a tizenhetedik.

– Mi volt az, ami különösen megragadta Kazinczy Lajos személyiségében?

– Ő állt hozzám korban a legközelebb, huszonnyolc évesen csatlakozott a magyar forradalomhoz, huszonkilenc évesen pedig mártírhalált halt. Kamaszként úgy képzeltem el a hősöket, hogy rendíthetetlenül mennek előre, mint 1916-ban a Putyilov-gyárban a sztrájkoló munkások. Ez volt számomra a klasszikus hőskép. Kazinczy Lajos elszegényedett, bohém fiatalember volt, aki lelkében az apja terhes örökségét hordozva bekerült egy osztrák katonaiskolába. Már ez is furcsa egy Kazinczy fiú esetében, de mivel a családja nehéz anyagi körülmények közé került, támogatói csak így tudták megoldani a taníttatását.

Bálkirály lesz belőle, aki minden lányba szerelmes, nem találja önmagát, adósságai miatt eladja a tiszti rangját, otthagyja a katonaságot.

Aztán jön 1848, belép a Magyar Honvédségbe, és akkor egyszer csak kitűnik, hogy ösztönös katonazseni. Ő alapítja meg a Magyar Honvédségen belül az utászságot, egyre följebb jut a ranglétrán. A szárazföldön harcoló magyar honvédcsapatok közül az övé teszi le utoljára a fegyvert augusztus 25-én, a világosi fegyverletétel után.

– A darab szerint a perében először védekezik.

– Igen, ez a valóságban is így volt, ami nagyon érdekes. Egy 48-as hős hozzáállását úgy képzeljük el: ha meg kell halnom, meghalok! De nem,

Kazinczy Lajos kezdetben védekezik, élni akar. Ez nagyon megragadott engem, új arcát láttam meg a történelmi hősöknek.

Évtizedekig hordoztam magamban mindezt, míg aztán öt-hat évvel ezelőtt megint annyira felerősödött bennem Kazinczy története, hogy elkezdtem írni a darabot.

– A művét olvasva úgy éreztem, hogy Kazinczy személyiségét fejlődésében ábrázolja. Az idősíkok váltakozásával bemutatja, hogyan lesz a világban önmagát kereső, a híres apa árnyékával küszködő ifjúból végül a halált is vállaló vértanú. 

– A közelmúltban az egyik barátom azt mondta: Zsolt, rájöttem, hogy Kazinczy te vagy! Egy író természetesen a művének főhősébe, de még a mellékszereplőkbe is beleírja önmagát. Alapvető probléma mindannyiunk életében, hogy miként lépünk ki az apa árnyékából. Az én édesapám is nagyon tekintélyes ember, így ez nekem is nehéz volt. Kazinczy Lajos alig múlt tízéves, amikor meghalt az édesapja. Édesanyjától többször hallotta: légy méltó az apádhoz! Ez biztatás, de óriási teher is egy gyermek számára.

Hogyan tud eljutni odáig, hogy valóban méltó legyen az apa emlékéhez?

Nagyon érdekesek itt az apa és fia közötti párhuzamok, hiszen Kazinczy Ferencet is halálra ítélték, csak őt hét év után kiengedték a börtönből. Kazinczy Lajost is halálra ítélik, ám őt ki is végzik. Úgy válik méltóvá az apjához, hogy szinte az ő sorsát is beteljesíti. Persze nem biztos, hogy szerencsés, ha az apánk sorsát visszük tovább. Lajos életében az is különleges, ahogyan sokféle gyötrődés, keresgélés után megtalálta a maga útját. Az élete valóban személyiségfejlődés, amit igyekeztem kibontani a darabban: Gyermekként félárva, elszegényedett fiú a súlyos apai teherrel a vállán, ifjúként pedig bohém bálkirály, aki igyekszik megtalálni önmagát. Az 1848-as forradalom azonosulási pont volt számára, ami segítette őt ebben, csakúgy, mint sok kortársát. Ha megnézzük a Magyar Honvédség tisztikarának vezetését, ott látjuk, a harmincéves Görgey Artúrt, aki korábban vegyészmérnöknek tanult, s végül ő lett a honvédsereg fővezére. Klapka György is huszonkilenc éves, kilépett tiszt; a szabadságharcban ő is megmutatta, hogy katonai lángész. Ezeknek a szunnyadó katonai zseniknek a szabadság lángja lobbantotta fel a hazaszeretetét. Így váltak hősökké.

– Az előbb már érintettük, hogy Kazinczy Lajos kilépett a császári seregből. Annyira szegény volt, hogy el kellett adnia a tiszti rangját, csak így juthatott pénzhez. A darab egyik jelenetében Lajos lázadásnak minősíti a forradalmat, de aztán felvetődik benne a gondolat: lehet, hogy a haza most őt is hívja, várja.

– Minden császári katona megijedt a forradalomtól, hiszen arra tanították őket, hogy a forradalom az valami szörnyűséges dolog. A többségük kezdetben úgy állt ehhez, hogy nem komoly az ügy, a császári sereg majd gyorsan rendet teremt. Kazinczyt és másokat is az ragadta meg, hogy látták, itt nem háromnapos csodáról van szó, hanem arról, hogy most tényleg elindul a nemzet a felemelkedés útján. Ha pedig ez történik, akkor felmerül a kérdés: lehet, hogy ez az én utam?  Abban az emelkedett forradalmi hangulatban nagy dilemma volt mindnyájuk számára, hogy volt katonatisztként beszálljanak-e a küzdelembe vagy sem, vajon van-e nekik itt feladatuk, szerepük.

Végül valamennyiüket elragadja a hév, és nemcsak magukat találják meg, hanem a hazájukat is.

Korábban ugyanis sokak számára nem volt egyértelmű, mi az, hogy haza. Magyarországon ekkoriban meghatározó a német nyelv; Kazinczy Ferenc és a reformkori mozgalmak munkássága indítja el a magyar nyelvújítást, keresi a helyét a magyar identitás. Mindez 1848-ban teljesedik ki, és ez lesz később a viszonyítási pont: nem engedünk a negyvennyolcból! Ma is, amikor hazafiságról, hazaszeretetről beszélünk, 1848. március 15-e van a szemünk előtt, az ország csúcsteljesítménye, az az időszak, amikor a nemzet rátalált önmagára.

– Mennyire valós a darabban a szerelmi szál? Egyfajta párhuzam fedezhető fel Kazinczy Lajos és Zsófia, illetve Csokonai Vitéz Mihály és szerelme, Vajda Júlia története között. Mindkettő beteljesületlen szerelem. Talán nem véletlen, hogy a musicalben részletek hangzanak el Csokonai A reményhez című verséből.

– A szerelmi szál történelmi morzsákból építkezik. Tudjuk, hogy Kazinczy Lajos szenvedélyes szerelemmel szeretett egy lányt, adósságokba verte magát érte. A lány jómódú családból származott, Kazinczy szegény tisztként tisztában volt azzal, reménytelen, hogy összeházasodjanak. Nem tudjuk pontosan beazonosítani a hölgyet, csak a keresztnevét ismerjük. Tudomásunk van arról is, hogy a lelkész, aki utoljára járt Kazinczynál a börtönben, feljegyezte: egy nő meg akarta látogatni, de nem engedték be az aradi várba. Felmerül a kérdés: ki lehetett ez a hölgy? Lajos édesanyja akkor már nem élt. Ha a testvérei jöttek volna, őket biztosan beengedik, mert a feleségek, rokonok látogathatták a hozzátartozóikat. Ebből a két valóságmorzsából építettem fel a szerelmi szálat:

van tehát egy nő, akivel nem lehetnek egymáséi, s akivel még az utolsó pillanatban is látni akarják egymást.

Illetve van egy harmadik történelmi tény is: az egyik magyar tiszt vallomásában azt mondta, Kazinczy zavart okozott a táborban azzal, hogy az egyik tiszttársa feleségének udvarolt. Mivel tudjuk, hogy Kazinczy szerelmét a szülei hozzáadták egy gazdag emberhez, ebből már adódott számomra: ez a személy egy katonatiszt volt, Kazinczy táborába helyezték, s ő itt találkozott a szerelmével, Zsófiával. Érdekes, hogy képzeletbeli nevet adtam Zsófia férjének, Zsolnaynak neveztem el. Később, amikor a történész szakértő átnézte az anyagot, azt mondta, valóban volt egy ilyen nevű őrnagy Kazinczy táborában. Leesett az állam...

– Érdekes számomra az olasz és a magyar forradalmárokat is halálra ítélő Haynau táborszernagy alakja, aki többször is hangoztatja: a legcsekélyebb harag sincs benne a kivégzettek iránt, tettét az indokolja, hogy el kell rettenteni a jövő nemzedékét a hasonló lázadástoktól. Heinrich Mann IV. Henrik című regényéből az anyakirályné, Medici Katalin jut eszembe, aki a Szent Bertalan-éji vérengzésért is felelős. Emberek ezreit gyilkoltatta le abban a meggyőződésben, hogy Isten parancsát teljesíti a béke és a nyugalom helyreállítása érdekében, ezért aztán nem volt benne semmi lelkiismeret-furdalás.

– Mi úgy képzeljük el Haynaut és a császári hatalom képviselőit, mint gonoszokat, akiknek az a fő életelvük, hogy a magyarokat elpusztítsák. De nem, nincs bennük ilyen érzés. A Himnuszban az szerepel: „Isten, áldd meg a magyart.” Haynau pedig azt mondja a darabban: „Isten minket áld meg, nem a magyart.” És persze a császárt. Az ő hite, valósága ez, és meggyőződése, aki lázad a császárság ellen, azt el kell pusztítani. Az ő szemében a császári hatalom szent, azt szolgálta egész életében, számára felfoghatatlan, hogy valaki szembeszegül ezzel. Miért lennének jók ezek a lázadó magyarok? Mi azt mondjuk, elnyomnak bennünket, lélegzetet sem tudunk venni, ők azt mondják, ez természetes, így működik egy birodalom. A darabban többször ütköztetem ezeket az igazságokat. Nemcsak a 48-as hősökét, hanem Haynaun és a hadbírókon, belső monológjaikon keresztül a császári hatalom által hirdetett igazságot is. Ezzel megpróbálom életszerűbbé tenni a történetet.

Értékrendek állnak egymással szemben, ez végigvonul a világtörténelmen. Ha valaki azt mondja, hogy csak az én igazságom érvényes, az figyelmen kívül hagyja az isteni igazságot, még akkor is, ha arra hivatkozik.

Figyelmen kívül hagyja azt, hogy legyen meg az Isten akarata. A zsarnok mindig azt hirdeti: legyen meg az én akaratom. A másik oldalon pedig azt mondják: rakjuk össze a különböző részigazságokat, és keressük meg ezek alapján Isten akaratát. Minden ilyen harc Isten és a sátán küzdelme.

– A darab csúcspontja számomra az, amikor Haynau felajánlja Kazinczynak: ismerje el, hogy bűnös, és akkor kegyelmet kap, példaként állítják a jövő nemzedéke elé, mint aki belátta a császári hatalom elleni lázadás vétkét és értelmetlenségét. Kazinczy azonban nemet mond erre, vállalja a tettét. Úgy fogalmaz: „Ami önöknek bűn, az nekem haza. Ami önöknek lázadás, az az Isten szava.”

– A darabbeli találkozás fiktív, de maga a szituáció – lásd be a bűnösséged, vétkeztél azzal, hogy a szabadságért harcoltál, s ha ezt beismered, életben maradhatsz – végigvonul az egész magyar történelmen, ott van a Rákóczi-szabadságharcban, 1848-ban, 1956-ban. Olyan ez, mint amikor azt mondják a keresztény mártíroknak, hogy tagadják meg Istent, és akkor élhetnek tovább. Ám ők nem hajlandók erre. Kazinczy és a többi aradi vértanú is ugyanebben a helyzetben van. Nem tagadják meg a szabadságba, az Istenükbe vetett hitüket, s nem mondják azt: rendben van, Haynau, bocsánatot kérek a császártól, csak hadd legyek szabad, hadd éljek tovább. A hitük megtagadásával járó élet nem kell nekik. Kazinczy Lajos nevét ma szinte senki nem ismeri, és iskolai felmérések bizonyítják, hogy többnyire a tizenhárom aradi vértanú nevét sem. Pedig azért is érdemes lenne megismernünk őket, mert

a sorsuk azt példázza, hogy a hitért mindenkinek meg kell dolgoznia. Kazinczy életútja is azt bizonyítja: a sorsunk választásokkal teli, s ahhoz, hogy megtaláljuk a hitünket, önmagunkat, a közösségünkért végzett szolgálatunkat, végül pedig eljussunk Istenhez, nagyon sokat kell tennünk, ez komoly munka.

Amikor pedig megtaláltuk mindezt, de mások el akarnak téríteni bennünket ettől, akkor ki kell állnunk a hitünkért. Olyan ez a tizenhárom vagy tizenöt vértanú, mint a Bibliában a tizenkét apostol, akik különböző helyekről jöttek, de mindannyian hitet tettek egy közös ügy mellett. 1849-ben ez a magyar szabadság ügye volt, amelyben ott van az isteni vállalás is. Az ő magatartásuk példa számunkra abban is, hogyan álljunk ki a hitünkért a hétköznapokban. Egy híres mondás szerint: amire nézünk, azzá leszünk. Ha a figyelmünket Isten felé fordítjuk, talán egyre jobban ott lesz bennünk Jézus lenyomata. S ha a tekintetünket az aradi vértanúkra irányítjuk, akkor valami biztosan átjön és átélhetővé válik belőlük. Nem kőszobrok ők, Kazinczy Lajossal is lehet azonosulni. Bohém, könnyelmű fiatalemberként kezdte, és innen jutott el egészen a vértanúságig. Aztán pedig megtörtént vele a legrosszabb, ami egy hőssel megeshet: elfelejtették. Bárki megkérdezhetné: miért érte meg akkor mégis? Kinek hordozta az üzenetét? A legfontosabb, hogy magának. Ő hű maradt önmagához. Ez is minta számunkra. Példa, ami megmutatja, hogyan tudunk hűségesek maradni ahhoz az értékrendhez, aminek a megvalósítását vállaltunk.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila; Madách Színház

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. május 1-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelenik meg.