A hitünk váljon megszokásból meggyőződéssé – Interjú Végh Zoltánnal a karizmatikus megújulásról

– Kezdjük a legelejéről! Hogyan került egyre közelebb Istenhez? 

– Katolikus családból származom, bérmálkoztam is, eljártam hittanra, templomba, azután éltem a fiatalok bohó életét. Érettségi után elcsábítottak egy keresztény táborba. Ott azt vettem észre, hogy a fiatalok szabadok, boldogok voltak, és nem erőltetett módon, ahogyan én próbáltam az lenni. A tanítások Jézusról szóltak, és akkor rájöttem, hogy ez az igazi valóság, ezért érdemes élni. Ekkor hoztam meg ezt a döntést, hogy a továbbiakban komolyan veszem a kereszténységemet. 

Ma is nagyon fontosnak tartom, hogy a hitünk megszokás helyett meggyőződéssé váljon. 

– Mi volt az első tapasztalata a Szentlélekkel, amikor elindult a karizmatikusság felé? 

– A keresztény közegekben már korábban is megtapasztaltam, hogy a Biblia szól hozzánk, és Isten személyesen vezet minket. A Szentlélek személyes befogadásával azonban nem foglalkoztunk. Megtérésem után kilenc évvel, 2008-ban a kis közösségünkkel elmentünk egy katolikus karizmatikus közösség nyílt imaestjére. Úgy éreztem, hogy ott szabadabban imádkoztam, nyitott volt a menny fölöttem. Mintha leszállt volna Isten, érezhető volt a jelenléte. Legközelebb is elmentem, aztán már rendszeresen jártam az imaestekre, kicsit kérőbb pedig jelentkeztem a Nyolc Boldogság közösség nyári táborába, a Tábor Hegyi Napokra. Ott még többet hallottam a Szentlélekről, és imádkoztak azért, hogy töltsön be a Szentlélek. 

– Közben belefolyt a Karizmatikus Megújulás munkálataiba, és ifjúsági referens is lett.

– Először egy kiscsoport vezetésére kértek fel, aztán az országos találkozó ifjúsági kísérőprogramjának a megszervezésére. Később bevontak a következő nyári karizmatikus ifjúsági tábor, a Lelkes Napok szervezési munkálataiba. Ketten voltunk főszervezők, de a társam sajnos kiesett, így egyedül folytattam. Jól sikerült a rendezvény, jó visszajelzéseket kaptam. Elkezdtük kiterjeszteni az ifjúsági munkát: előtalálkozó, utótalálkozó, kiscsoportvezető- felkészítő kurzus, a fiatalabbaknak külön tábor, iskolai lelki napok. Egy idő után aztán rájöttünk, hogy ez a munka nemcsak a táborról szól, hanem sokkal többről. Így lettem ifjúsági referens, aki az egész ifjúsági projektet megszervezi. 

– Említette, milyen fontosnak tartja, hogy a hit megszokás helyett meggyőződéssé váljon. Tapasztalatai szerint mennyire van jelen a mai fiatalokban a meggyőződés Jézus követésében? Vagy inkább egy adott érzelmi hullámra ülnek fel? 

– Úgy fogalmaznék, hogy fennáll a veszélye ez utóbbinak. Fiatalon kérdéses, hogy a döntéseink, amiket akkor életre szólónak gondolunk, mennyire lesznek tartósak. Egyszerűen azért van ez így, mert fiatalkorban még annyi minden változik bennünk, körülöttünk. Felelőssé válunk a sorsunkért, hivatást választunk, párt keresünk. Mindezekről még nem volt szó, amikor először átadtuk az életünket Jézusnak. Ezért meg kell erősítenünk a döntésünket, és ezeket az új területeket is átadnunk neki, hogy újra az életünk Ura legyen. Úgy látom, sok minden múlik azon is, hogy valaki mennyire gyakorolja a hitét, mennyire van élő istenkapcsolata, körülveszi-e egy segítő közeg, egy közösség, olyan emberek, akikkel együtt tartanak Isten felé. Számos oka lehet annak, ha valaki nem folytatja a megkezdett utat. 

– Tavaly szeptemberben váltotta az elnöki poszton Kunszabó Zoltán diakónust. Az elmúlt bő fél évben milyen változások indultak el a Megújuláson belül ennek hatására? 

– Kunszabó Zoltán hat évig volt elnök. A második négyéves ciklusának a felénél vettem át tőle a munkát, úgy, hogy már volt egy megfogalmazott vízió. A Megújulásnak arra van szüksége, hogy megerősítsük a karizmatikus identitásunkat, kapcsolatunkat a Szentlélekkel. Újra fel kell fedeznünk a Szentlélek ajándékait, hogy ezek átformáljanak minket, a közösségeinket, megújítsák az Egyházunkat és egész nemzetünket. Ezt az utat kell folytatnunk. Áttekintettük, mi az, amiben már sikerült előbbre lépnünk, és milyen területeken kell még fejlődnünk.

– Véleménye szerint miben lehetne még erősödni? 

– Például abban, hogy a közösségek jobban meg tudják osztani egymással a kincseiket. A jó szándék megvan, de gyakran előfordul, hogy ami az egyik közösségben már adott, máshol éppen az hiányzik. Fontos volna elősegíteni, hogy a közösségek egymásra találjanak. Van, ahol sok embert sikerül megszólítani az evangéliummal, más közösségnek pedig az az erőssége, hogy tudja, miként lehet egy megtért embert továbbkísérni a tanítványsága útján. Az egyházmegyében sokan szeretnék megújítani a plébániáikat is. Ajándékainkkal, tapasztalatainkkal, lendületünkkel a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve is számos ponton tudunk bekapcsolódni ezekbe a munkákba.

– Milyen eredményekről tudna beszámolni? Mi az, amit sikerült elérniük?

– A közelmúltban voltak jó és hasznos kurzusaink a Szentlélek ajándékainak felfedezéséről, a közbenjáró imaszolgálatról, a közösségvezetésről. A közösségek is közelebb kerültek egymáshoz. A Szentlélek az egész Egyházat szeretné szentlelkessé tenni, és megújítani a bérmálkozás kegyelmeit, hogy mindenki személyes pünkösdöt élhessen meg. A Karizmatikus Megújulás már nem egy mozgalom neve lesz, hanem az Egyház megújulásáé. Nekünk az a szerepünk, hogy segítsünk azoknak, akik kifejezetten keresik, mi is az a Szentlélek-keresztség, a személyes pünkösd, melyek a bérmálkozás kegyelmei. Az Egyházban a Szentlélek ma is szabadít és gyógyít. Fontos, hogy a közösségben megosszuk egymással, mit cselekedett az életünkben Isten. De az is lényeges, hogy a közösségben cselekedhessen Isten olyan dolgokat, amelyeknek a tapasztalatait máshol, másokkal is meg akarjuk osztani.

– Örültem, hogy az imént szóba hozta az Egyház megújítását. Ezen a vonalon nemzetközi vizekre eveznék. 2019 pünkösd vigíliáján alakult meg hivatalos szervezetként a Katolikus Karizmatikus Megújulás Nemzetközi Szolgálata (CHARIS). 

– Már a II. vatikáni zsinat is megfogalmazta, hogy a Szentlelket és a Szentlélek ajándékait Isten az Egyháznak akarja adni, mert szükségünk van rájuk. A Karizmatikus Megújulást már akkor sem mozgalomként definiálták, hanem kegyelmi áramlatnak nevezték. Sok megújulás volt az egyháztörténelemben, ezt most Karizmatikus Megújulásnak hívják, mert jellemzője, hogy előtérbe kerülnek a Szentlélek ajándékai, amelyek gyakran a legegyszerűbb hívőkön keresztül működnek, nem csak rendkívüli életet élő emberek által és kivételes esetekben. Ferenc pápa azt kérte, hogy közösség legyen a Karizmatikus Megújulás, és ne úgy tekintsünk rá, mint amit mi, hívők magunk hozunk létre. Azaz ne Krisztus-hívők egy csoportjának magántársulása legyen, hanem érje el a teljes Egyházat. 2019-ben a megfelelő római dikasztérium alapította meg a CHARIST, és ennek az az üzenete, hogy nem a magunké vagyunk, hanem az Egyházé, az egész Egyház a Megújulás részesévé válhat.  

– Említette a Szentlélek-keresztséget. Ferenc pápa 2014. június 1-jén a Római Olimpiai Stadionban tartott nemzetközi karizmatikus találkozón arra kérte a Megújulást, hogy terjessze el a Szentlélek-keresztséget az Egyházban. Mit jelenthet a Szentatyának ez a kérése, vágya, víziója? 

– Mi, karizmatikusok abban hiszünk, hogy az Egyházat és benne mindent okkal hozott létre a Szentlélek, és minden akkor nyeri el az értelmét, akkor telik meg élettel és kerül a helyére, ha a Szentlélek által működik. 

Az Egyház a Szentlélek természetes működési közege. 

A Szentlélek-keresztség egyéni szinten azt a változást jelenti, amire mindenki vágyik, és aminek a jelét fel is vették a bérmálkozásban. Egyházi dokumentumok is születtek ebben a témában, például a Hittani Kongregáció Iuvenescit Ecclesia kezdetű levelea Katolikus Egyház püspökeihez az Egyház életét és küldetését szolgáló hierarchikus és karizmatikus ajándékok kapcsolatáról. Talán a pápa gyakorlatiasságával is magyarázható, hogy most nagyobb hangsúlyt kap az a kérdés: a különféle lelkiségek, mozgalmak hogyan támogatják az Egyházat, a missziót, amelyre nagy szükség van, különösen Európában. A CHARIS európai vezetősége, amely szeptemberben fog megalakulni Esztergomban, fontos feladatot tölt majd be ebben is. Áprilisban már volt egy online előtalálkozó, ahol elkezdtük megbeszélni, melyek az égetően sürgős problémák. Vannak olyan európai országok, ahol nehéz a magvetés, kemény a talaj. Jó hír, hogy máshol a helyi egyházzal szoros és gyümölcsöző az együttműködés a legkülönfélébb területeken.

Az a cél, hogy megújítsuk a nemzetünket, a világot, Európát, ám helyenként más és más nehézségek, kihívások merülnek fel.

– Az elmúlt években a Kárpát-medence nemzeteinek katolikus karizmatikusai közeledni kezdtek egymáshoz. Mi a céljuk azzal, hogy a Kárpát-medence népeit összefogják?

– Ahogy Európának vannak bizonyos sajátosságai, úgy a Kárpát-medencének is megvan a maga jellemző spirituális légköre és öröksége, ami egyedivé teszi ezt a régiót. A magyar területekkel sok év óta nagyon jó az együttműködésünk, példák erre a közösen tartott kurzusok, evangelizációs iskolák. Az utóbbi két évben nagyon egymásra találtunk a Horvát Katolikus Karizmatikus Megújulással, úgy érezzük, hogy nagyon jól kiegészítjük egymást. Imaesteket tartottunk a karantén ideje alatt. Szeretnénk meghívni erre a többi közép-európai nemzetet is, mert fontos, hogy tanulni tudjunk egymástól. Esetleg kiengesztelődések is történhetnek a nemzetek között. A karizmák egyenlőtlenül vannak elosztva a régióban. Magyarországon sokkal kevesebb a szabadító szolgálatban részt vevő ember, mint például Lengyelországban. Nekünk talán a közbenjárás és Isten üzeneteinek meghallása az erősségünk. Azért is jó együttműködni más nemzetekkel, mert így látja meg igazán az ember, hogy mik a saját kincsei.

A Közép-Európában élőknek meg kell tanulniunk szeretni a saját nemzetünket. Másokban néha könnyebb felfedezni a kincset.

– Mit jelent az, hogy meg kell tanulnunk szeretni a nemzetünket?

– Mi, magyarok hajlamosak vagyunk alulértékelni magunkat, arra figyelni, hogy zöldebb-e a szomszéd kertje. Isten ujjongva örül annak, hogy magyarok vagyunk, egyedi karakterrel. Ha nem kívülről tekintünk rá arra, hogy kik vagyunk, akkor olyan természetesnek tűnnek az erősségeink, nem értékeljük őket eléggé. Könnyebben felfigyelünk mások értékeire. Jellemző megnyilvánulása ennek, hogy amikor például amerikai dicsőítő énekeket hallgatok, megtetszenek, és én is amerikai dicsőítő szeretnék lenni. Isten azonban a magyarokból nem amerikai dicsőítőket akar csinálni, hanem dicsőítő magyarokat. A Szentlélek nem példaképek majmolásában gondolkozik, hanem abban, hogy nekünk önálló, egyedi hangunk lesz. 

– A Megújulás víziójáról beszéltünk már. Önnek személyesen mi a víziója? 

– Érdekes helyzetben vagyok. Nagyon sok nálam fiatalabb vesz részt a Megújulás ifjúsági programjain, ifjúsági életében. Van a Megújulásnak egy nálam idősebb népes generációja is, amely gazdag hitben és karizmákban. Nekem viszont kevés kortársam karizmatikus, én a két nemzedék között születtem. Lehetőségem és talán feladatom is, hogy vállaljam a híd szerepét. Ezért a feladatomhoz az is hozzátartozik, hogy megteremtsem a két nemzedék között a kapcsolatot, az átjárást, a kommunikációt. Egészséges, hogy a fiataloknak megvan a saját életritmusuk, egy felnőtt teljesen más élethelyzetben van. Megvan a létjogosultsága annak, hogy legyen külön ifjúsági élet. Sokkal gyümölcsözőbb, ha fiatalok szolgálnak fiatalokat. Hosszabb távon azonban, ha nincs meg a kapcsolat a középgenerációval, elveszíthetjük a tapasztalatok átadásának lehetőségét. Ezért jó lenne, ha időnként látnánk, milyen a hite, a gyakorlata, a látásmódja más generációknak. Ebből tanulhatunk. A rendszerváltás előtti nemzedék keresztényként közellenségnek számított, a tagjait később megtűrt elemeknek tartották. Mi is kerülhetünk olyan közegbe, ahol kereszténynek lenni nem „menő”. Hogyan kell egy ilyen világban megmaradni, kiállni a meggyőződésünk, az igazság mellett, és továbbadni a hitet? Ezt is érdemes megtanulnunk tőlük.

– Mit gondol, a radikalitásnak milyen szerepe lehet ebben? 

– Szokták mondani, hogy forradalmi keresztényekké kell válnunk. De nem maga a forradalom a cél.

A forradalmi kereszténység azt jelenti, hogy Jézust választom minden más rovására.

Jézus annyira szeretett minket, és annyira szeretett volna közösségben maradni velünk, hogy a kereszthalált is vállalta ezért. A mi forradalmiságunk ezzel áll összefüggésben. Az a kincs, amit megtaláltunk, minden áldozatot megér. Elképzelhető, hogy ez radikálisnak látszik, meredek váltásnak, adott esetben teljesen más életformának, mint ami ma divatos. De mi nem félünk ettől. Jézus a béke királya, mégis megtörtént, hogy fellépése vitát, konfliktust váltott ki. Az üzenete, mindaz, amit mond, nem hagyja hidegen az embert, felkavaró. Jézus nem hagyja változás nélkül a világunkat, át akarja átformálni a társadalmunkat. Lehet, hogy szembemegy bizonyos áramlatokkal, és biztos, hogy nem marad magánügy.

– Közeledik a pünkösd. Hogyan készül rá ebben a pandémiás évben? 

– Nagy örömmel, hiszen a járvány lecsengő szakasza kíséri ezt a pünkösdi várakozást. Alkalom ez az újrakezdésre, arra, hogy amit korábban feleslegesen cipeltünk magunkkal, letegyük végre. A pandémián átesett világ talán egy új légkörben folytatja az életét. Várjuk, hogy a Szentlélek új utakat, új irányokat mutasson. Tele vagyok kíváncsisággal: mit mond a Szentlélek, merre tovább? Isten országa soha nem áll, mindig tart valamerre. Most vajon merre halad tovább? Szerintem mindannyian erre a kérdésre várjuk a választ ettől a pünkösdtől.

Szöveg és kép: Árki Kristóf

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. május 23-i számában jelent meg.