A hivatás műhelyei – A veszprémi főiskola új utakat keres

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Huszonöt éve, 1991-ben alapították újra a veszprémi Érseki Hittudományi Főiskolát. Az intézmény kispapokat, valamint hittanárokat képez (a Pannon Egyetemmel együttműködve és kaposvári kihelyezett tagozatán is), és szociális munka szakja is népszerű. Lendületben vannak, egyre szélesítik tanulmányi kínálatukat: pedagógus-továbbképzéssel, tehetséggondozó szakemberek képzésével is foglalkoznak, ápolás és betegellátás alapszak, óvodapedagógus szak indítását tervezik.

Egy iskola soha nemcsak „oktatási üzem”, hanem közösség, egy fontos életszakasz meghatározója, sőt sokszor egész életre kiható élmények helyszíne is. A tudás, amit a diák megszerez, szorosan együtt hat azzal az érzülettel, amely a tanulmányi éveit jellemzi. Ebből a szempontból hogyan jellemeznék az érseki főiskolát?

Varga István rektor: Az ország minden részéből érkeznek ide fiatalok, korábban kilencven-száz kollégistánk is volt. Ez szinte automatikusan jó közösség kialakulásával járt együtt. Házasságok is köttettek az itteni ismeretségekből. Sokan hónapokig nem mentek haza, hanem például együtt sportoltak hétvégenként; jó sportpályák vannak a szomszédban, amelyeket a diákjaink használhatnak. Közel a Balaton, Almádi és Alsóörs, és a Bakony legszebb részei, Zirc, Sándormajor könnyen elérhetők, így a közös kirándulások is rendszeres programmá váltak. A szociális munkás hallgatók tavaszi szakmai napjain pedig mindig ideálisan kapcsolódik össze a hivatás iránti fokozott érdeklődés és a közösségi együttlét öröme. Nálunk a Mikulás-ünnepségek is mindig nagy eseménynek számítanak, melyekre színdarabbal készülnek a hallgatók.

Sebestyén József főiskolai docens, szakvezető: Az utóbbi években erősen megcsappant a kollégisták száma, általánossá vált a bejárás. Mi azonban mindig tele vagyunk tervekkel, és lelkesen keressük a megújulás lehetőségeit, így most szakkollégium alapítását tervezzük, amelyet éppen az ön által emlegetett érzület, a szakma és a hivatás iránti fokozott elköteleződés műhelyének szánunk. A műhelyjelleg, a családiasság, a felsőoktatási intézmények átlagához képest fokozottabb személyesség már most is főiskolánk sajátja, és sokak számára lehet vonzó, akik idegenkednek a tömegképző helyektől, amelyekben az egyén csaknem elvész.

A korábban itt végzettek hogyan emlékeznek a diákéveikre? Az ő visszajelzéseik milyen tükröt tartanak a főiskolának?

Varga István: Sokszor nem is a szavak mondanak a legtöbbet. Például csak utólag tudtuk meg, hogy amikor az egyik volt évfolyamtárs bajba került, húsz társa fogott össze az érdekében. Jellemző az is, hogy a hittanár szakosok húszéves találkozójára huszonöten eljöttek az egykori ötvenből, pedig ez szüret táján volt, így sokan nem tudtak otthonról elszabadulni.

Sebestyén József: Tizenöt pedagógiai szakvizsgát tett hallgatónk közül tíz úgy döntött, hogy tehetségfejlesztő szaktanácsadói szakvizsgát is tesz nálunk, vagyis szeretne még a főiskolán tanulni, ami az intézményhez való ragaszkodás megható jele. Korábban nálunk végzettek nemegyszer visszatérnek mesterképzésre. És ismerek olyanokat is, akik Kelet-Magyarországról a főiskola hatására költöztek Veszprémbe.

„Részben az egyházi intézményrendszer számára, részben az egyházon kívüli területnek képez szakembereket”, olvasható a szociális munka szak leírásában a honlapon. Ez felvet egy fontos kérdést. Egyházi és világi szociális tevékenység mintha napjainkra végzetesen kettészakadt volna, annak ellenére, hogy a szociális munkát az egyház „találta fel”. Az egyik mintha már „csak” szakma, a másik pedig csak „amatőr” jótékonyság lenne manapság. Önöknél viszont egységben van a kettő.

Varga István: Így van! Maga a veszprémi szociális munka szak léte igazolja a két terület összetartozását. A szociális munka és a karitász közös gyökerű, ezt mi a képzés során alaposan tisztázzuk, amikor az egyház szociális tevékenységéről, például a régi kolostori vendégszállásokról, az egyházi kórházalapításokról vagy Páli Szent Vince életéről, munkájáról beszélünk a hallgatóknak. És a bibliai hátterét is megvilágítjuk a karitásznak, az elesettek iránti keresztény irgalom alapvető voltának.

Sebestyén József: A két terület különállását én csupán tudományrendszertani szétválasztás eredményének tartom. Sem az alapokat, sem a gyakorlatot illetően nem éles a határvonal, és mára egyre jobban kezd újra összeérni a kettő. Ami nálunk, Veszprémben specifikus, az az, hogy a szociális munkás hallgató spirituális többletet kap. Jó pár „megtérő” diákunk volt már: olyanok, aki a szociálismunkás-képzés révén kerültek közelebb az egyházhoz, míg korábban ezt is csak egy szakmának tartották a sok közül.

A közelmúltban szociális munkásokat kérdeztem a hajléktalan emberek hitéről. Megdöbbentett, amikor egy intézményvezető azt mondta: több évtizedes pályája során soha nem találkozott az ügyfelei között vallását gyakorlóval. Ez mégiscsak azt mutatja, hogy valami végzetesen elromlott, szétszakadt. Az egyházak elvesztették ezeket a szegény embereket, ők pedig a hit támasza nélkül maradtak nagy bajukban.

Varga István: Senki lelkivilágába nem láthatunk bele egészen. A hajléktalan emberek sokszor azért is sodródhatnak távol az egyháztól, mert nincs megfelelő ruhájuk ahhoz, hogy templomba menjenek, és emiatt szégyellik magukat. Sajnos gyakran nem is látják őket ott szívesen. Részben ez is oka, hogy kizáródnak, a társadalom peremére kerülnek.

A rendszerváltás előtti reflex az volt, hogy az állam mindent megold, a mai bajok egyik gyökerének ezt látom. Az egyházat évtizedeken át erősen korlátozták a karitatív tevékenységben. Másrészt a szocialista rendszer tompította az akaratot, az önmagamért vállalt felelősség tudatát. Kanadában, mint ottjártamkor megtudtam, már az általános iskolás gyerekeket gazdálkodási ismeretekre tanítják, takarékoskodásra szoktatják.

Sebestyén József: Én pedig azzal szembesültem a franciaországi tanulmányaim során, hogy ott a katolikus értelmiségi fiatalok sokkal tudatosabban készülnek a hivatásukra. Nálunk sok fiatal csupán diplomát, szakmát akar, és nem hivatásként tekint a jövendő munkájára. Ezért is fordult a figyelmünk itt, a főiskolán a tehetséggondozás felé. Fontos lenne, hogy egyre több pedagógus fedezze fel az általa tanított gyerekekben a tehetségi ígéreteket. Tehetséggondozó pedagógus szakvizsgás, közoktatási szakértői és tehetségfejlesztő szaktanácsadói képzéseinkkel ennek érdekében próbálunk tenni.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír