A hűséges maradás jegyében – Száz éve született Szőnyi Zsuzsa

1924-ben születik Kodály Zoltán Székely fonója, George Gershwin Rhapsody in Blue-ja, ebben az évben tartják a 8. nyári olimpiai játékokat Párizsban, Władysław Reymont lengyel író ekkor kapja meg az irodalmi Nobel-díjat a Parasztok regényciklusáért, és Magyarország lassan kezdi összeszedni magát a vesztes háború és a még nagyobb veszteséggel járó békediktátum után.

Ebben az évben, október másodikán, a Szent Őrzőangyalok ünnepén lát napvilágot Zsuzsa, de már viszik is haza Budapestről a zebegényi oltalomba, ahol „megtanulja” a világot, egy Duna menti szegény kisfalu miliőjében. Ebben segítik az őrzőangyalok, és köztük Zsuzsa a sajátjára támaszkodik.

Érzi, hogy az oltalom alapja valami magasabb rendelés, ezért odabízza magát, ráhagyatkozik. Aki mellette áll – Jézus szavai szerint –, látja az ő Atyjának arcát.

És ez elég neki!

Nézem a képet, melyet egykor római lakása szalonjában tartott, jobbra a bejárat mellett. Három-négy évesen festette meg az apja (Szőnyi István festő – a szerk.), aki „nagyon kérlelte, hogy maradjon nyugodtan, és közben mesélt neki”.

A széken Zsuzsa két kezével az ülésbe kapaszkodik, lábai fegyelmezetten a földön, de mégis a szemei tartják meg őt. Ahogy tekintete az apjára szegeződik, abban eltökéltség van: látja az apja arcát, magán érzi a tekintetét, lám „tekintetre méltatták őt is”, mint Jézus Anyját. Mindig volt neki, akire föltekintsen: s ez elég volt neki!

Ebben az oltalomban nő fel, és marad mindig – legbelülről – megoltalmazott. Ezt az útikészséget – őrangyala szárnyai alatt – senki nem veheti el tőle, ezért marad mindig szabad, hogy útra keljen. Matyival (férje, Triznya Mátyás festő – a szerk.) egy életre, aztán együtt többször a szabadság felé.

Úgy látszik, őrangyala maga is mediterrán lélek, mert ők férjével együtt nem a jobban ismert Frankhon, a piktorok hazája felé fordulnak, hanem délnek, és vesznek szállást ’49-ben Rómában, hogy majd’ hatvan éven át ott eresszenek gyökeret talján talajban. Élete kétharmadát ott tölti, és jóízű lényének a titka éppen ez a gyökeres megkapaszkodás, ottlét, igazi jelenlét. Soha nem gondolt pénztárcája vastagságára, lakása négyzetmétereire, hanem csak arra, hogy ahol van, otthon legyen. És ez elég volt neki!

Zsuzsa soha nem kozmopolita: mindenütt magyar marad, de mellette „római lány”. Már kész a fészkük, amikor első Fiat Cinquecento kiskocsijukkal, tetején a fölszíjazott bőröndökkel, nyakukba veszik a világot, s irány Franciaország. Tekergős szerpentineken föl s le, kisvárosok főterén kötelező megállókkal – persze először az ottani magyar barátok s rajtuk keresztül sok új ismerős felé, akik többnyire előbb-utóbb visszaköszönnek a római otthonban is. És ez elég volt neki.

Táguló világ az övé, oly óriási család, mint talán Zebegényben, ahol mindenki ráköszönt mindenkire. Ebben is első volt, ahogy fölvette a kagylót, ahogy beleszólt a kaputelefonba: „Gyere, gyere csak!” Mondta ezt még az ismeretlennek is, nemegyszer a kattanás után kérdőjellel a szemében. „Ez ki volt…? Majd kiderül, majd meglátom!” – s mindig helyet hagyott az újnak. A meglepetésekben is mindig számíthatott az őrzőangyalára. Ez sohasem volt tudatos, hanem „csak” költözőmadarak tévedhetetlen orientációja, egy szinte veleszületett bizonyosság, hogy ráhagyatkozhat… És ez persze, elég volt neki.

Tudom, bizonyosággal tudom, hogy Zsuzsa időről időre összerakta az arcokat, neveket, eseményeket, és azok helyükre kerültek az ő tág koordinátarendszerében. Vele lehetett mindenki, aki nem volt ellene, miként a tágasabb jézusi mérce. Nem kellett vele szükségképpen egyetérteni, hagyta lenni a dolgokat, de ha összeférhetetlenséget érzett, akkor az „kiérződött” belőle. Így pulzált az ő tágterű köre, s bizony csendben – maguktól – kiperegtek onnét a nem odavalók. Ritkán, de ha kellett, tudott „templomtisztogató” keménységű lenni, és akkor ki is tartott benne, megmaradt a szilárd alapokon, kerül, amibe kerül. Akik végigkísérték az életét, könnyen észrevehették vitorlája vásznában az eredetiséget jelentő királynői vörös szálat, mert a neki kimért kilenc évtizedben, ’24-től ’14-ig szakadatlan ez a szál, mint az írása, folyondár kalligráfia. És ez elég volt neki!

Elég volt azt tudni, hogy szelíden rásimul a zebegényi dombokra, hogy örökké apjára és rajta túl az Atyjára szegzi a tekintetét, s hogy neki itt Rómában mindössze egyetlen kulcsa van, amivel csak nyitni lehetett. Ma is mosolyog, mert tudja, hogy az az egy is elég.

Tíz éve, 2014. március 16-án odafenn elővettek egy kulcsot, megnyílt az ajtó, ő a nevét hallotta, és elindultak. Zsuzsa… és az angyala!

Az írás az Országút online újságban jelent meg.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír