A jászol és XVI. Benedek – Pannonhalmán emlékeztek az emeritus pápára

Kedves Testvérek!

Egy idézetet hoztam ma, és tudom, hogy az evangélium után nem lehet idézettel indítani, hiszen vajon van-e nagyobb, jobb szöveg, mint az evangélium? De olyan valakitől idézek, aki most már, a mai napon már eredetiben olvassa, hallja és látja színről-színre az örömhírt: Benedek pápától, pontosabban még mint Ratzinger bíborostól származik az idézet, egy 23 évvel korábbi szentbeszédéből, de mintha pontosan a mai napra szánta volna:

„A gyermek Jézusban válik leginkább nyilvánvalóvá Isten szeretetének védtelensége: Isten fegyverek nélkül jön, mert nem kívülről akar meghódítani, hanem belülről akar megnyerni, átalakítani minket. Ha valami legyőzheti az emberi önfejűséget, erőszakosságot, önzést, akkor az a gyermek gyámoltalansága. Isten ezt öltötte magára, hogy így győzzön le minket s vezessen vissza bennünket önmagunkhoz.”

„Isten szeretetének a védtelensége.” – írja Joseph Ratzinger 2000 karácsonyán, akkor, amikor már szinte húsz éve ő volt a hittani kongregáció vezetője, és éppen az volt a feladata, hogy védje a hit tisztaságát, védje az egyházat, a tanítást, az igazságot. És húsz év tapasztalatával a háta mögött arról ír, hogy Isten kiszolgáltatott. Védtelen. De ezt nem úgy mondja, hogy lám, milyen rossz, micsoda világban élünk, ahol már minden megromlott, már Isten sincsen biztonságban. Ratzinger bíboros arról ír, hogy

Isten direkt úgy választotta ezt a kiszolgáltatottságot. Direkt vállalta, hogy védtelen, hogy nincsen hatalma, még egy normális gyerekszobája sincs, mert hogy a szeretetnek akkor van ereje, ha nincs mögötte hatalom.

Akkor még nem tudta Ratzinger bíboros, hogy aztán majd pápa lesz belőle. És milyen különleges pápa! A védtelenség pápája. Nem azért mondom ezt, mert pápaként számos olyan botránnyal kellett szembenéznie, amely nem rajta múlott, amelyeket nem ő váltott ki. Hanem azért gondolom, hogy ő a védtelenség pápája, mert – és most már talán szabad ezt a párhuzamot vonni –, XVI. Benedek le tudott mondani a hatalomról. Sok mindent olvastam, hogy miért is mondott le. De nekem ez a most felolvasott idézete a legmeggyőzőbb. Hiszen hány szuper erős enciklikát írhatott volna még a hit védelmében! Hány istentelen püspököt tehetett volna le! És kinevezhetett volna még jópár igazhitű bíborost, erősítve az egyház jövőjét. De nem, ő ahelyett, hogy tovább használta volna a hatalmát, így védve, küzdve az egyházért, ehelyett inkább lemondott. Mert Isten nem a küzdelmet választja. Nem hódítani, fegyverrel támadni akar, hanem vállalja a védtelenséget. Az egyik elemzőtől azt olvastam tegnap, hogy XVI. Benedek lemondása óta másként gondolkodunk a pápaságról. Igen, van benne valami. Emberközelibb lett. Védtelenebb.

És ami még ennél is sokkal fontosabb: Benedek döntése arra mutat rá, hogy az élet lényege lehet, hogy éppen akkor kezdődik, amikor lemondunk. Amikor kilépünk a centrumból.

Amikor azt gondoljuk, hogy vége a történetnek. Akkor kezdődik igazán.

A nagy pillanatok után kezdődnek az igaziak. És mintha épp erről szólna a mai evangélium. Mindig is érdekelt, hogy mi lett azokkal az emberekkel, akik odagyűltek Jézus jászlához. Mi lett a három királlyal? Mi lett a pásztorokkal? A mai evangélium csak ennyit mond: „A pásztorok ezután hazatértek. Dicsérték és magasztalták Istent mindazért, amit láttak és hallottak.” Először is: miért mentek haza? Hát elfelejtették, hogy angyalok szóltak hozzájuk? Hogy rátaláltak a Megváltóra? Hogy Isten ott van az istállóban? Erre ők hazamennek! És azután: miért nem hallunk róluk a későbbiekben? Mi lett velük? Miért nem alapították meg már ők az egyházat? Hogy lehet tovább pásztorkodni úgy, hogy ja, mi már láttuk Istent! És aztán az evangélium megemlíti, hogy sokaknak elbeszélték, hogy mit is láttak, és hogy Isten megszületett. Hát ennek miért nem volt átütő ereje? Miért nem változtatta meg ez a jónéhány pásztor egész Palesztina történetét? Lehet, hogy akkor nincsenek keresztes háborúk, vagy Szuezi válság.

Kedves Testvérek! Ezekre a kérdésekre nem tudom a választ, de a kérdést nagyon is ismerem. Pontosabban azt ismerem nagyon is közelről, hogy mi van benne ezekben a kérdésekben: egy óriási elvárás. Mindegyikben ott van az elvárás, hogy mit is kéne tennie az istenfélő embernek. Hívő vagy? Hát akkor ne menj haza, hanem tessék egyházat alapítani, vagy legalábbis megvédeni, tessék híres személlyé válni, és mindenképpen a történelmet átírni. Olyan hatással lenni emberekre, hogy egyszer s mindenkorra megváltozzanak. Hát ez az elvárás, ha Istenről, istenhitről van szó.

És itt válik valójában nagyon is hasonlóvá a három történet, mert hiszen három történet van most előttünk, de negyediknek ide tehetjük a sajátunkat is. Hiszem, hogy bármelyikőnk története is ide rímel, ide tartozik, akárhol is tartasz most az életedben, a Te történetedben is benne van ugyanez az elvárás. Ha Istenről van szó, akkor ne már, hogy istállóban születsz, ne már hogy pápaként lemondasz, ne már, hogy pásztorént hazamész az elfeledettségbe! És Te, kedves testvérem, vagy én, Albin atya, ne már, hogy itt töttyögünk a saját kis életünkkel, a hétköznapok kicsinyes problémáival, ami mind lehúz, altat, befed. Hát Isten nem erre szánt minket, nem ezért adott nekünk életet!

Pedig de. Pontosan erre hívott meg. Az életre, mégpedig a maga teljességében. Nem csupán a nagy pillanatokra, hanem az összesre. Hiszen onnét, a jászoltól a pásztorok már máshogy járták ugyanazt az ugart. Minden lépésükben benne volt a felismerés, és ha meg is botlott a lábuk, eszükbe jutott újra, hogy bizony, ebben a csizmában voltam ott, a jászolnál. És vajon XVI. Benedek mikor volt a legközelebb Istenhez: bíborosként védve az igazságot? Vagy a pápai szolgálat éveiben? Vagy a védtelen öregkor szenvedéseiben?

Az új esztendőben azt kívánom mindannyiunknak, hogy

ne engedjünk mindig a nagy pillanatok, a hatalmas, nagy tettek elvárásainak.

Hanem azt kívánom, hogy minden pillanatunk, a legelfeledettebbek is, a legjelentéktelenebbek is az életről szóljanak, amely megjelent közöttünk. Valahogy úgy, ahogy Ratzinger bíboros üzeni nekünk: „A gyermek Jézusban válik leginkább nyilvánvalóvá Isten szeretetének védtelensége:

Isten fegyverek nélkül jön, mert nem kívülről akar meghódítani, hanem belülről akar megnyerni, átalakítani minket.

Ha valami legyőzheti az emberi önfejűséget, erőszakosságot, önzést, akkor az a gyermek gyámoltalansága. Isten ezt öltötte magára, hogy így győzzön le minket s vezessen vissza bennünket önmagunkhoz.”

Forrás: Pannonhalmi Főapátság

Fotó: Vatican News; Lambert Attila (nyitókép)

Magyar Kurír