A jazztől a dicsőítésig – Veron és András megzenésítik Lackfi János zsoltárátiratait

– Mit jelent számotokra a dicsőítés?

Veron: – Nekem a dicsőités az imádság egyik legnemesebb formája, amikor nem kérek vagy várok valamit Istentől, hanem csak rá figyelek. Úgy érzem, a szabad akaratunk egyik legszebb megnyilvánulása, amikor nehéz helyzetben úgy döntünk, hogy mindazok ellenére, amin éppen átmegyünk, Istent csodálhatjuk és dicsérhetjük. Ő nem lesz más attól, hogy én éppen nagyon rosszul érzem magam. Emiatt úgy gondolom, hogy a valódi dicsőítés nagyon messze áll attól, amit sokszor felrónak ennek az imaformának: hogy kellemes hangulatba ringatjuk magunkat az énekek által, és sok ember csak ezt az emelkedett hangulatot keresi benne. Valóban van, hogy nagy érzelmeket él át közben az ember, de ez nem feltétlenül része, és semmiképpen nem célja. A végső célja Istent felismerni és elismerni annak, aki.

– Nemsokára megjelenik első lemezetek, amelyen Lackfi János bibliai ihletésű verseit zenésítitek meg népzenei, illetve világzenei stílusban. A versek többségükben zsoltárátiratok, de megtalálható köztük az Énekek éneke és Pál levelének átdolgozása is. Mindez a Gryllus kiadó gondozásában lát napvilágot. Hogy jutott eszetekbe lemezt készíteni?

András: – Hosszú története van a dolognak. Veronnal Mányon, a templomban szoktunk időnként zenélni és dicsőítést tartani. Lackfi Jani meg át szokott jönni a feleségével ezekre az alkalmakra a szomszéd településről. Egyszer megkérdezett, hogy ha egy imádság Zsámbék helyett itt lenne Mányon, tudnék-e segíteni neki a hangosításban. Igent mondtam. Ez egy szentségimádás volt, ahol az ő zsoltárátiratait énekelte az egyik lánya közismert népdalok dallamára. Nagyon tetszett, mert mindenki be tudott kapcsolódni az éneklésbe, hiszen ismerős volt a dallamvilág, a szöveg pedig ki volt vetítve. Felvettem párat, és megmutattam Veronnak. Már régóta beszéltünk arról, hogy jó lenne magyar zenei gyökerekre épülő dicsőítő zenét szerezni és játszani. Néhányat mi is elkezdtünk énekelni ezekből a dalokból, kicsit átalakítva. Veron oda is ment Janihoz elmondani, hogy neki is nagyon tetszenek ezek a zsoltárátiratok. Jani meg elárulta, hogy szokta hallgatni a mi Youtube-csatornánkat (Veron és András), és hogy mennyire szereti. Körülbelül egy fél év múlva aztán felkért minket, hogy nem volna-e kedvünk néhány dicsőítő dalt elénekelni egy rendezvényen, ahová őt tanúságtételre hívták. Természetesen igent mondtunk, valami kis dologra gondoltunk. Aztán csak pár héttel előtte tudatosult bennünk, hogy a NEK-hez kapcsolódóan kellene játszani a Széll Kálmán téri nagyszínpadon. Az is kiderült, hogy Jani annak örülne, ha az ő zsoltárátiratait játszanánk. De amikor kértük, mondta, hogy nincs hozzájuk kotta. Ekkor megkérdeztük a zenekar többi tagját, hogy most mi legyen? Végül két héttel előtte összejöttünk, és a kertünkben elkezdtük közösen kidolgozni a dalokat. Elég fárasztó munka volt, de úgy tűnt, sikerül 5-6 dalt megzenésítenünk. Mivel nyár vége volt, a koncertig még el is utaztak páran, így végül csak az esemény napján, a tanúságtétel előtt tudtuk a főpróbát megtartani. Jani így nem ismerte a dalokat, és mivel dugóba került, arra már nem volt idő, hogy egyeztessünk, ki mit mond vagy énekel.

– Ott voltam, és fantasztikus volt. Épp arról beszélt Jani, amiről ti a dalokban.

- Igen, a Szentlélek jelen volt. Ott volt például Vukics Anna, egy általános iskolás lány, aki csodálatosan furulyázik; ő akkor volt először velünk, mégis beilleszkedett a zenekarba, szinte próba nélkül.

– Nem látszott, hogy izgultatok volna, vagy hogy ő izgult volna.

– Igen, pedig amúgy nagyon izgulósak vagyunk. De itt nem rólunk szólt az egész, hanem az üzenetről, Jézusról. Ez jó élmény volt számunkra. Olyannyira, hogy ekkor döntöttük el, csinálunk egy lemezt. Kidolgoztunk négy dalt, amit Jani javaslatára megmutattunk Gryllus Daninak, akinek nagyon tetszett, és azt mondta, hogy szívesen kiadná, ha egy lemeznyi anyag összegyűlne.

– Nem vagytok képzett zenészek, te egy négygyermekes üzletember vagy, Veron egy ötgyermekes angoltanár, aki az egyetemen anglisztikát tanult. Mégis miért volt számotokra fontos, hogy a zenén keresztül evangelizáljatok?

– Soha nem gondoltam, hogy kiállok az emberek elé és zsoltárátiratokkal fogok Istenről beszélni. Azt hiszem, Veron terveiben sem szerepelt ez soha. Csak azért sikerült ez mégis, mert Isten kis lépesekkel ide vezetett.

– Említetted, hogy nem vagytok profi zenészek, bár ez a hanganyagon egyáltalán nem érződik. Mikor lépett be a zene az életetekbe?

– Kiskamasz koromban kerültem be a templomba, ahol gitáros dalokat is énekeltek, ami nagyon tetszett. Kaptam egy gitárt, és elkezdtem pengetni, sokszor kértem, hogy egy-egy akkordot mutassanak meg. Tizenhat voltam és fáradhatatlan. Egy osztálytársam egy jazz gitároshoz járt tanulni, és ő mutatta, hogy mit csinálnak. Na, ez is nagyon tetszett. Elkértem az anyagokat, otthon megtanultam, és végül kértem, hogy hadd járjak vele tanulni. Ő azt mondta, hogy akkor tudok vele készülni, ha bepótolom az egy éves tananyagot. Egész nyáron gyakoroltam, sikerült. Káposztásmegyerről jártam Rákoskereszttúrra, ami két és fél óra oda, és ugyanennyi vissza. Gyárfás István, egy kiváló jazzgitáros tanított. Azóta egyébként ő is játszik dicsőítő zenéket. Mindez érettségig ment. Aztán megházasodtam, gyerekeim születtek, építkeztünk, a zene valahogy elfelejtődött, majd harmincvalahány évesen kezdődött újra. Veronnal egy egyházközségi családos táborban találkoztunk. Egy Ki-Mit-Tud-on előadtunk egy Eric Clapton számot, ami tetszett a többieknek. Aztán néha, ha volt valami esemény a faluban, újra együtt játszottunk.

– És neked hogy lépett be a zene az életedbe, Veron?

Veron: – Kemény Kinga néni kórusában énekeltem a Mókus utcai ének-zeneiben, ami fogalomnak számított akkoriban, sorra nyertük a kórusversenyeket. Majd a Zeneakadémia gregorián kórusában, a Schola Hungaricában folytattam. Emellett 15 évig hegedültem Fáth Helga néninél. Mindkét csodálatos tanáromtól rengeteget tanultam mind a minőség iránti elkötelezettségről, muzikalitásról, mind arról, hogy a zenében milyen fontos az egymásra figyelés. Harminc éves korom körül nagyon sokszor elment a hangom tanítás közben, akkor kezdtem el járni a Magyar Hajnal Stúdióba, Fóris Ritához, akinek nagyon sokat köszönhetek.

– Hogyan lett ebből komoly zenélés?

– Egyszer Veronnak vizsgáznia kellett a stúdióban, és ő nagyon nem szereti a „konzervzenét”, így hát megkérdezte, hogy nem hívhatna-e valakit maga mellé kíséretnek. Megengedték. Kiválasztottuk a dalt, én begyakoroltam, majd a felvétel után a hangmérnök, Szabó Miki lelkesített minket, hogy ez mennyire jó. Azt hitte, hogy mi rendszeresen együtt játsszunk, hogy egy zenekar vagyunk. Ez is megerősített, majd egyre többen mondták, hogy tetszik nekik, amit csinálunk. Ebből született meg a rendszeresen zenélő duónk, majd kiváló zenész barátainkkal a zenekarunk. Egyre többet zenéltünk együtt, míg jött a Lackfi János...

Szerző: Konkoly Edit

Fotó: Tőkés Veron és Kristek András

Magyar Kurír