A jó győz – Dickens örök karácsonyi álma

„Marley meghalt, hogy ezen kezdjem.” Különös, felejthetetlen felütés. Miféle karácsonyi történet kezdődhet így? Az író maga válaszol, az alcímmel: Kísérteties karácsonyi történet. De vajon miért van szüksége kísértetekre ahhoz, hogy a karácsonyról beszéljen? Hiszen az ünnepről van mondandója – és a szeretetről és a békéről.

Dickens regényépítéséről Ottlik Géza így gondolkodott: „alighanem szeretet járja át, méghozzá valódi szeretet”; valóságos, teremtő szeretet járja át, a Dickens-regénynek ez az igazi lényege, létrejöttének titka; s e „valódi szeretet” nem a felszínen, nem a regény érzelmességében, nem is a történetben van, hanem „szükségképpen másutt, mélyebben, hozzáférhetetlenebb helyen”.

Amikor jó irodalmat olvasunk, mindenesetre ezeket a „hozzáférhetetlen helyeket” kutatjuk a sorok, a mondatok, a szavak – és ez esetben hozzátehetjük: a kísértetek – mögött.

Marley meghalt. De Scrooge él. Egymásnak hasonmásai. „Ó, ez a Scrooge hét bőrt tudott lenyúzni mindenkiről! Zaklató, szipolyozó, zsugori, markoló, kaparintó, kapzsi vén bűnös volt!” – olvassuk mindjárt az elején a csöppet sem túlzó jellemzést. Aztán ilyesféle párbeszédeket hallunk, ezekkel tárja elénk az író a történet alapját adó két ellentétes pólust: „Víg karácsonyt!” – „Mi jogod van neked a vígságra?” – „Hát magának mi joga van a mogorvaságra?”

Az egyik hang, a mogorva, azt kérdezi, mi egyéb a karácsony, mint az az idő, amikor rá kell döbbennünk, hogy megint egy évvel öregebbek lettünk, de semmivel se gazdagabbak. A másik azt mondja, mindig úgy gondolt a karácsonyra, mint boldog napokra, „mint az egyedüli napokra az esztendő hosszú során, amikor minden ember mintha csak közös elhatározással nyíltan kitárná bezárt szívét, és úgy gondolna a nála kisebbekre, mint akik igazán útitársai a sír felé és nem másfajta lények, akik másfelé utaznak”.

Memento mori. (És nem csak 2020-ban…)

Taníts meg számba venni napjainkat, hogy eljussunk a szív bölcsességére!” (Zsolt 90,12)

A Karácsonyi ének végtelen éjszakájában az ember, akiben csak hideg lakozik, lehetőséget kap, hogy belepillantson a láthatatlan világba. Lehetőséget, hogy megtanulja számba venni napjait, és eljusson a szív bölcsességére.

Az egykori üzlettárs, a halott és mégis eleven Marley „zavaros, összefüggéstelen, panaszos, bánatos hangok, kimondhatatlanul szomorú, önvádtól terhes sikoltások, jajongó karének” közepette érkezik „a fagyos, sötét éjszakában”. Szerb Antal mondja: „a barátságos fűtött szobát, a karácsonyi Dickens-világot körülveszi a névtelen téli éjszaka; és Dickens nemcsak a szobáról tudott írni, hanem az éjszakáról is.”

A jajongó túlvilági seregből rövid időre kilépő Marley súlyos láncokkal van felövezve. Azt a láncot kényszerül hordani, amit maga kovácsolt földi életében. „Én csináltam szemről szemre, méterről méterre; szabad akaratomból öveztem magamra, szabad akaratomból viseltem. Neked talán idegen a mintája?” – kérdi Scrooge-tól.

„Hozzáférhetetlen helyeken” rejtőzik az a szeretet, ami a regény létrejöttének titka. Ez az író végtelenül szereti az embert, szereti utálatos főhősét is. Meg akarja menteni.

Meg akar menteni mindenkit – az olvasót is.

Ismerjük a mese további folyását: a zsugori üzletemberhez három szellem érkezik, az elmúlt karácsonyok, a jelen karácsony és az eljövendő karácsonyok szellemei. Az idő és a tér realitása megszűnik, egymásban örvénylik múlt, jelen és jövő, a terek egyszerre kinyílnak és összezsugorodnak.

Az elmúlt karácsonyok szellemének arcában valami különös módon együtt vannak mindazon arcok töredékei, melyeket megmutatott az öregembernek. A szellemből kisugárzó fényben könnyek csillognak. Az igazi színtér most már az ember lelke. „Miért volt oly mérhetetlenül boldog, hogy láthatja őket? Miért csillogott hideg szeme, miért ugrált a szíve, mikor elhaladtak mellette? Miért töltötte el az öröm annak hallatára, hogy víg karácsonyt kívánnak egymásnak, mikor keresztutakhoz, mellékutakhoz érve, ki-ki a maga otthona felé igyekszik? Mi volt Scrooge-nak a víg karácsony? Humbug! Mi hasznát vette valaha is?”

A jelen karácsony szelleme „bőkezűen szórja ragyogó, ártatlan vidámságát mindenre, amihez hozzáférhet”. „Mindenhol otthagyja áldását”, és amerre jár, a nyitott szívű emberek mindenfelé karácsonyi dalokat énekelnek, olyan derűsen, boldogan, hogy énekük legyőzi az üvöltő szelet és a zúgó tengert, legyőzi a holnap aggodalmát, legyőz mindent.

Mert jó néha gyereknek lenni és sohasem jobb, mint karácsonykor, mikor az ünnep hatalmas megalapítója maga is gyermek volt.”

Pici Tim, a történet legszeretetreméltóbb szereplője arról ábrándozik a templomban, hogy az emberek talán látják őt – „mert hát ő nyomorék, és jól eshetik nekik, ha karácsony napján arra gondolnak, aki a bénákat lábra állította s a vakoknak visszaadta a szemük világát”.

Béke és tiszta öröm tölti be Dickens ünnepi világát. Ez az ő nagy álma. Mert – ismét Szerb Antalt idézve – „Dickensben mindig is megmaradt valami a kisfiúból, aki meséin keresztül és meséinek intenzitásával látja a világot”. Ismét arra gondolok, hogy pontosan ez az a „hozzáférhetetlen hely”, ami a történet mélyén, a mondatok és szavak mögött rejtőzik. Ez az a „hely”, az a valóság – a béke és az öröm –, ahova az író el akar vezetni minket is. És mosolyogva mondja: ilyen egyszerű! Nem értitek? Miért nem értitek? Scrooge már kezdi érteni. Ez már nem realista ábrázolás. De az író mindenekfelett hisz benne. Az az álma, hogy valósággá válhat. A szellem, aki áldást hagyott mindenütt, „megtanította Scrooge-ot a maga bölcsességére”.

A harmadik, a legfélelmetesebb szellemet már maga az öregember kéri rimánkodva: „Vezess, vezess, szellem! Vezess, Jövendő szelleme!” S miután meglátja saját „kifosztott, őrizetlen, virrasztatlan” halálának lehetőségét, fogadalmat tesz:

Meg fogom ünnepelni a karácsonyt szívemben, és iparkodom egész esztendőben ünnepelni. Élni akarok a Múltban, a Jelenben és a Jövőben. Versengjen bennem ennek a háromnak a szelleme.”

Most már tudja, milyen úton kell haladnia, és elindul rajta. És kacag, kacag… kacagunk mi is vele együtt, és közben könnybe lábad a szemünk.

Hát nem bolond ez a dickensi álom? És mégis, nem a legszebb (karácsonyi) álom a világon?

Csengjetek, bongjatok, harangok! Szállj, víg harangszó! „Szívemből ünnepi ének árad.” Ragyogj, tiszta, hideg, téli nap! „Könnyű vagyok, mint a toll, boldog, mint egy angyal, vidám, mint egy iskolásfiú, szédülök, mint a részeg. Víg karácsonyt mindenkinek! Boldog újesztendőt az egész világnak! Hopp! Hahó! Hopp! Hahó!” – ujjong Scrooge.

A jó győz. „…ahogy az minden gyermekszív mélyén meg van írva – kitörölhetetlenül és minden időkre. Ahogyan a jónak egyedül szabad győznie a földön. […] Különben ennyi Dickens minden mondanivalója – írja Pilinszky János. – Ez tette naggyá, hogy e »semmit« oly véghetetlen hittel és tévedhetetlen szeretettel képviselte.”

Minden embernek békére van a legnagyobb szüksége – a másik embert, életet, halált, múltat, jelent, jövőt, örömet, megpróbáltatást egyaránt derűs szívvel, bizalommal elfogadó és hordozó békére. Erről szól a dickensi mese.

A Karácsonyi ének első mondatával kezdtük; zárjuk az utolsóval – amint Pici Tim mondotta:

Isten áldjon meg mindnyájunkat!”

Borsodi Henrietta/Magyar Kurír