A jóléti erkély magasából? – A Hetvenkét Tanítvány Mozgalom lelkinapja a Párbeszéd Házában

A székeket nagy kört formálva helyezték el az alkalomra készülve a Párbeszéd Háza kápolnájában. A láncban ott volt Timothy Schmalz kanadai szobrász alkotása is, a pad, amin a hajléktalan Jézus fekszik. Az elrendezés rögtön figyelmeztette a belépőt arra, hogy a „jóléti erkély” magasából könnyen megfeledkezünk arról, hogy Jézus kiemelten fordult a szegények, kitaszítottak, betegek, szükséget szenvedők felé. Nem mehetünk el e mellett, ha kereszténynek, Jézushoz tartozónak valljuk magunkat. Lépjünk egy lépéssel közelebb! – erre hívott a lelkinap.

A nap során a szegénység és gazdagság kérdéséről gondolkodtunk, arra kerestük a választ, hogy mindaz a gazdagság – talentumok, szeretetkapcsolatok hálója, a hit, a jólét –, amit ajándékba kaptunk, milyen feladatot ró ránk, mi a hivatásunk azokhoz, akik az emberi nyomorúság mélységeiben élnek. Lelket, szemet, szívet nyitogató napot élhettünk át.

Dabóczi Kálmán, a szervező Hetvenkét Tanítvány Mozgalom nevében a szoborra mutatott: „Jézus végig velünk van. Vele, előtte, róla beszélgetünk. Őt hallgatjuk a Szentírás szavaiban. Mi közöm hozzád, hajléktalan Jézus? Leülök ma melléd, és elgondolom, tudnám-e szeretni magamat, ha én feküdnék ott hajléktalanként, tudom-e szeretni embertársamat, aki ott fekszik, tudom-e úgy szeretni őt, mint Jézust.”

Ezek a kérdések indították el a lelkinapot, azt célozva, hogy megérintse szívünk mélyét ez a találkozás.

Elmélkedések, páros és kiscsoportos megosztások váltották egymást. A délelőtt a személyes istenkapcsolatot helyezte a középpontba: Hol a helyem a világban? Miben vagyok otthon, hol tudok növekedni? Milyen a közösségem Jézussal, és ebből mi következik? Sajgó Szabolcs SJ és Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke elmélkedései vezették a válaszkeresésben a résztvevőket.

Sajgó Szabolcs, a Párbeszéd Háza igazgatója szavai azt tudatosították, hogy az Isten képmására teremtett ember, minden egyes ember megismételhetetlen, olyan gazdagság, amit más nem tud pótolni. „Ennek felfedezése mosolyogjon belőlünk kifelé” – biztatott. A jezsuita szerzetes szerint a Jézusban megismert szeretet az út, és Isten képmásaiként nekünk ebben a szeretetben kell növekednünk, ez a hivatásunk. „Isten jelen van bennünk, engedjük ezt a jelenlétet tudatosodni, ez a legtáplálóbb” – bátorított, hozzásegítve ahhoz, hogy bukdácsoló életutunkon felizzítsuk ezt a kapcsolatot.

Vecsei Miklós elmondta, a szervezők – a T72, a Máltai Szeretetszolgálat és a Párbeszéd Háza – a nap előkészítésekor arra jutottak, a téma (szegénység, nyomorúság, gazdagság) feldolgozására nem konferencia az alkalmas, hanem a megértést, átélést nyújtó lelkigyakorlat. Elmélkedése ezért a hajléktalanszolgálat során készített fényképekkel próbálta érzékeltetni a hajléktalanság realitását.

Ki az az ember, akit látunk nap mint nap a puszta földön feküdni, aki a kukákat feltúrva próbál a mi szemetünkből túlélni? – kérdezte, és rámutatott: válaszaink rögtön elítélik őt, és felmentenek minket. – Hibáztatjuk, és kifejezzük, nekünk semmi közünk nincs hozzá. Bírájává válunk, cserbenhagyjuk, holott nem tudunk róla semmit. Leginkább ez a reakció jön elő belőlünk. Igen, legyőz minket a látvány, a piszok, a szag, az elhanyagoltság. Ekkor figyelmeztet minket a Hajléktalan Jézus szobra, hogy feltegyük a kérdést: Uram, te vagy a takaró alatt?

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke sokéves segítői szolgálata tapasztalatával tanítva hangsúlyozta: letérdelve a földön fekvőhöz jutunk abba a pozícióba, ahonnan meg lehet ismerni és meg lehet érteni a világot; nem a jóléti erkély magasából. „Közel menni, látni, akkor jönnek meg az igazi kérdések, a nehéz kérdések innen válnak világossá. Azt kell megértenünk, a szegénység és a nyomorúság nem ugyanaz. A szegény ember hiányt szenved valamiből, de tudja, miért küzd. Világosan látja maga előtt a célt, és tudja, vállalja, hogy az oda vezető út nem egyszerű, kitartást és következetességet követel. De eljöhet a pont, amikor olyan teherré válik a küzdés, és olyannyira nem látja az eredményét az ember, hogy egyszer csak elengedi. És egyetlen cél marad: túlélni az adott napot, az adott éjszakát. És eljut oda, hogy már nem tud akarni. Ahhoz ugyanis, hogy akarjon, jövőkép és cél kell. Ha nincsenek célok, egy pontra szűkül az élet, egyedül a túlélés számít. Elképesztő reménytelenség!” – fogalmazott, majd a kérdéssel: „Kinek a dolga lenne segíteni?” Vecsei Miklós azt kérte a résztvevőktől, ki-ki fogalmazza meg az ezzel kapcsolatos gondolatait. Erről beszélgettünk aztán a folytatásban kiscsoportokban.

A délután arra hívott, hogy gondolkodjunk el arról, mit mond minderről az, aki ott fekszik a padon. Zlinszky János odaült a padra Jézus mellé, és onnan olvasta fel a Szentírásból összegyűjtött tanítást, nagy intenzitással, kérdő- és felkiáltójelekkel.

A lelkinap arra is adott példát, hogyan tud ez a helyzet megváltozni, ha egy-egy ember odaszánja magát. Vecsei Miklós most a remény képeit vetítette: cigánygyerekek a színes játszószőnyegen, az iskolájuk kerítését festő gyerekek, megújuló otthonok. Képeket láthattunk, villanásokat, amikor a Jóisten elmosolyodik. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy a változások mögött mindig emberek vannak, akik akarnak változtatni. Nekünk sem tilos integrálódni. Hajlandók vagyunk-e elindulni?

A résztvevők előzetesen azt a feladatot kapták, hogy szólítsanak meg egy nyomorúságban élő embert, lépjenek egy lépéssel közelebb hozzá, tudják meg a nevét, és igyekezzenek másodszor is találkozni vele. A kiscsoportban megosztásra hívtak, Dabóczi Kálmán arra biztatott, mondjuk el egymásnak, mit éltünk meg, hol állunk ezen az úton.

A napot szentmise zárta. Megváltozott a terem. Középre asztal került, az áldozatbemutatás oltára. Körbe székek, összekapcsolva a résztvevőket.

A szentmise celebránsa és szónoka, Sajgó Szabolcs SJ a házasságtörő asszony evangéliumi történetéhez kapcsolódva azt emelte ki, hogy Jézus itt senkit sem vádolt, mégis mindenki emelkedett. Arra buzdított a Párbeszéd Háza igazgatója, hogy nehéz helyzetbe kerülve ne csak az alapján cselekedjünk, amit az emberi bölcsesség adni tud, hanem az vezessen minket, amire a Jézussal való élő kapcsolat tanít. „Ő vezessen, még ha én magam nem is értem egészen, hová. Legyünk nyitottak, vegyük észre körülöttünk a testi-lelki szükséget!” – biztatott a szónok.

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír