A jövő a béke emberéé – Beszélgetés Novák Katalin köztársasági elnökkel

– Elnök Asszony, Ön többször találkozhatott már a Szentatyával. Milyen benyomást tett Önre?

– Az a tény, hogy a Szentatya ismét Magyarországra látogat, nemcsak a hívő katolikus, keresztény Kárpát-medencei magyar közösségnek fontos, hanem minden magyar embernek, személy szerint nekem is. Sokan imádkoztak azért, hogy az egészségi állapota lehetővé tegye a látogatását. Többször volt alkalmam találkozni Ferenc pápával, hosszabban is beszélgethettünk négyszemközt, amit ajándékként élek meg. A hagyományos családi értékek, az emberi élet védelmének kiemelt fontossága, a háborús konfliktusok lezárásának nehézsége éppúgy téma volt, mint a személyes hitvallás vagy a női vezetők közéletben betöltött szerepe. Még egy könyvet is kaptam tőle – maga választotta a könyvespolcáról -, amelyben leírja azt, amit személyesen is megerősített: milyen lényegesnek tartja, hogy a közösségek élén női vezetők is legyenek.

Személyes tapasztalatból mondhatom, hogy valódi figyelemmel, őszinte érdeklődéssel fordul a másik ember felé.

– Harmadik alkalommal érkezik hozzánk Ferenc pápa, ha ideszámítjuk a csíksomlyói látogatását, amit maga is úgy tart számon, hogy akkor is a magyarokkal együtt ünnepelt. Hogyan értékeli a Szentatya döntését, hogy hamarosan ismét Magyarországra látogat?

– Világviszonylatban mi, magyarok, kis nemzet vagyunk. A másfél évvel ezelőtti 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, amelyen magam is részt vettem, nemzetközi esemény volt, de a magyar közösségek erejéről is szólt, és arról az erős hitről, arról a jövőbe vetett reménységről, amely Magyarországon tapintható, kézzelfogható. 2021-ben azzal távozott innen a Szentatya – éppen az Önök újságírói kérdésére válaszolva –, hogy már a repülőgép fedélzetén megfogalmazta: szándékában áll visszatérni hozzánk. Ez mintegy a visszaigazolása annak, hogy

az a néhány óra, amit közöttünk töltött, meghatározó volt számára.

Ahogy jelenléte minket is gazdagított. Az a döntése pedig, hogy most ismét ellátogat hozzánk, azt mutatja, hogy becsüli a magyarokat.

– A protokoll adta keretek között, illetve azokon túl, hogyan készül a pápalátogatásra?

– Ferenc pápával kapcsolatban az a személyes tapasztalatom – és ezt mások is, akik közelebbről ismerik, megerősítették –, hogy viszonylag szabadon értelmezi a protokollt, szeret spontán döntéseket hozni. Az elnökség szabta kereteken belül magam is hasonlóképpen teszek. A Vatikánban is az utolsó pillanatban mondtuk le a tolmács segítségét, hogy négyszemközt tudjunk beszélgetni, spanyolul. Sokkal személyesebb volt így.

Ferenc pápa szándékaiból azt értettem meg, hogy minél több magyar emberrel, élő közösséggel szeretne találkozni a látogatása során.

Az Eucharisztikus Kongresszuson tett látogatásának egyik fontos üzenete volt számomra, aki református keresztyén vagyok, hogy hangsúlyozta az egyházak közötti együttműködés, az ökumené fontosságát. Ezt tükrözte az is, hogy a magyarországi egyházak vezetőivel is volt találkozója a Szépművészeti Múzeumban.

Ami a pápalátogatásra való személyes felkészülésemet illeti: a nyilvánvaló előkészületeken túl igyekszem fejleszteni a spanyoltudásomat, hogy négyszemközt is tudjunk beszélni egymással. Az elmúlt hónapokban ezért jobban előtérbe helyeztem a nyelvtanulást. A spanyol sorrendben a negyedik idegen nyelvem, gyakorolnom kell ahhoz, hogy megfelelően tudjam használni.

– Tavaly február végén döbbenten figyeltük, ahogy Oroszország lerohanta Ukrajnát. Adventben Zelenszkij elnök meghívására Kijevbe látogatott. Hogyan látta ukrán oldalról a háborús helyzetet? És hazafelé jövet, amikor megállt Kárpátalján, hogyan tudta erősíteni az ott élő magyarságot?

– Tragikus, ami Ukrajnában történik. Tragikus, hogy egy országot ma is egyik pillanatról a másikra megtámadhat egy másik. Az emberek többsége nem számított rá, hogy háború lesz, ahogyan arra sem, hogy az ennyi ideig elhúzódik, és ilyen súlyos következményekkel jár majd. Adott a feladat: az áldozatokat biztosítani kell a támogatásunkról, és egyértelműen el kell ítélni az agressziót, keresni kell az utat a békéhez.

Azért is utaztam Kijevbe, hogy együttérzésünkről biztosítsam az ukránokat.

Nem lehet azonban elfedni vagy szőnyeg alá söpörni az országban élő magyar kisebbség problémáit. A kárpátaljai magyarok jogai az utóbbi időben súlyosan sérülnek, és ez elfogadhatatlan. A magyaroknak a szülőföldjükön, a saját közösségeikben, az anyanyelvük szabad használata mellett kell boldogulniuk.

– Ferenc pápának nagyon kedves szentje a mai Magyarország területén – az egykor a Római Birodalomhoz tartozó Pannonia provinciában – született Szent Márton, aki a felebaráti, segítő szeretet szentje. A Szentatya gyakran egy Szent Mártont ábrázoló plakettet ad ajándékba a vendégeinek, akik hivatalos látogatásra érkeznek hozzá. Hogyan emlékszik vissza arra, amikor a háború kitörésekor a magyar társadalom egy emberként mozdult meg, hogy segítsen a hazánkba tömegesen érkező menekülteken?

– Hálás szívvel és büszkén gondolok arra, hogy mi, magyarok milyen azonnali és magától értetődő összefogással adtunk választ a háború borzalmára. Egy nap sem telt bele, és a határ mentén élők együtt mozdultak meg, amire éppen szükség volt, azt felajánlották a menekülteknek. A jelenlét a háború kitörése óta eltelt tizennégy hónapban is folyamatos, nemcsak Magyarországon, hanem Kárpátalján, illetve Belső-Ukrajnában is.

Külön szeretnék köszönetet mondani azoknak az egyházi közösségeknek és szervezeteknek, amelyek most is helytállnak.

Nem számít a felekezeti különbözőség, sőt az sem, hogy egyházi vagy civil szerveződésről, az állam valamely szervéről vagy egy magánjellegű kezdeményezésről van-e szó. Mindannyian azt nézték, hogy mit tudnak adni. Segítettek azoknak, akik menekülni kényszerültek a háború miatt, és azoknak is, akik otthon maradtak a nehéz körülmények között.

– A Szentatya a húsvéti Urbi et Orbi üzenetében is kiemelten foglalkozott az Ukrajnában és a világ más pontjain kialakultháborús helyzetek mielőbbi lezárásának kérdésével. A müncheni biztonságpolitikai konferenciáról hazatérő Paul Richard Gallagher érsek, a Vatikán államközi és nemzetközi szervezetekkel fenntartott kapcsolatokért felelős titkára az America Magazine című jezsuita lapnak adott interjújában elmondta: az ukrajnai háborúban az igazságos béke feltétele, hogy az orosz csapatok kivonuljanak a megszállt területekről. Ön hogyan látja a békéhez vezető utat?

– A Szentatya bölcsességét és bátorságát mutatja, hogy húsvéti üzenetében is egyértelművé tette: elítéli az orosz agressziót, ott áll a megtámadott ukránok mellett, hajlandó közvetítő szerepet vállalni, ugyanakkor nem felejtkezik el és nem mond le az orosz emberekről sem. Szerintem ez egy bölcs, keresztényi hozzáállás, amit magunkra nézve is irányadónak kell tartanunk. Hiszen az orosz nép, az orosz kultúra, Oroszország tegnap is volt, ma is van és holnap is lesz.

(Fotó: Sándor-palota)

Meg kell találnunk, hogyan tudunk elsősorban a harcoló felekkel, másodsorban pedig az őket támogató többi erővel, hatalommal együttműködve tényleges párbeszédet folytatni a béke érdekében. Ehhez mindenekelőtt erős szándékra van szükség, elhatározásra, hogy véget akarunk vetni a háborúnak. Számomra is egyértelmű: ez a háború nem érhet véget azzal, hogy Oroszország eléri a maga elé tűzött céljait, jóllehet konkrét, háborús célt tulajdonképpen nem fogalmazott meg.

Nem lehet, hogy ukrán területekről ne kelljen kivonulnia Oroszországnak.

Ugyanakkor jó lenne, ha minél többen felismernék: ha így haladunk tovább, ha mind több ország egyre nagyobb mértékben veszi ki a részét a háborúból, az nem vezet a háborús konfliktus enyhüléséhez és nem szolgálja a békét. Inkább táplálja a tüzet, a háború további eszkalálódásához vezethet. Ez az, ami a leginkább fenyeget bennünket. A háború nem feltétlenül áll meg az országhatároknál, egyik pillanatról a másikra tovább terjedhet, akár a mi irányunkba is. Ezt mindenképpen el kell kerülnünk.

És nem feledkezhetünk meg az imádság erejéről. Az imádság fontosságát nem lehet eléggé értékelni. Mindannyian hozzájárulhatunk a békéhez, de ehhez hinnünk kell abban, hogy igazából az Úristen az egyetlen, akinek hatalmában áll elnémítani a fegyvereket, és jobb belátásra vezetni a döntéshozókat. Ehhez valóban

bízunk kell az imádság erejében, és nem csak az emberektől kell várnunk a megoldást. Miközben vezetőként minden eszközzel személyesen is tennünk kell a mielőbbi békéért.

– Mit jelent Önnek az istenhit? Miben erősíti az életét, a szolgálatát, és hogyan tudja megéli a hétköznapokban?

– A hitre felnőttként találtam rá újra. Talán ezért is értem meg, hogy mindannyiunknak személyes történetünk van a Jóistennel, és erről más ember vonatkozásában véleményt, pláne ítéletet mondani nem lehet. Mindenki a maga istenkapcsolatát éli. Olyanok is vannak, akiknek az életében a hit még nincs jelen, esetleg keresik, vagy nem foglalkoznak ezzel, esetleg tagadják, ez kinek-kinek a maga dolga. Nem is bontanám a közösségünket hívő, illetve nem hívő emberekre.

Hiszen az a lényeg, hogy a hitünkről vagy éppen annak kereséséről képesek vagyunk-e úgy beszélni, hogy az közelebb vigyen minket egymáshoz és az Úristenhez.

A gyerekeinkkel együtt a budapesti Hold utcai református gyülekezet tagjai vagyunk. Az, hogy ehhez a közösséghez tartozhatunk, sokat segít a hit mindennapi megélésében, s ezáltal a családi élet része is Krisztus. Jó a gyülekezet tagjaként együtt imádkozni, gondolkodni másokkal, igazán hálás vagyok ezért. A Biblia számomra is mindennapi erőforrás. A református bibliaolvasó kalauz alapján olvasom reggelente.

– Előfordult már, hogy egészen váratlan helyzetekben szólt Önhöz az Úristen a Szentíráson keresztül?

– Igen, például amikor tavaly Irakban jártam. Nemcsak Bagdadba, hanem a kurd területekre, Erbílbe, sőt, vidéki kisvárosokba is elmentem, hogy lássam, mi, magyarok miben segítettünk az ott élő keresztényeknek. Ez egy veszélyes régió, az emberek az Iszlám Állam fenyegetésében élnek, ezért sokan megpróbáltak lebeszélni az utazásról. Az aznapra rendelt Ige Jónás könyvéből így szólt: „Menj, indulj Ninivébe.”

Gyerekek a tell-aszkufi óvodában, Novák Katalin látogatásakor

S amikor néhány órával később megérkeztem, és ott álltam a Ninivei-fennsíkon, tudtam, hogy minden rendben lesz, biztonságban vagyok, és nem féltem.

Az elnöki szolgálatot a hátralévő négy évben is így szeretném végezni, soha meg nem feledkezve arról, hogy honnan érkezik a valódi iránymutatás.

– Ha végigtekintünk a pályáján, láthatjuk, hogy a szolgálatában kitüntetett helyet foglal el a család. A személyes életében miért határozott úgy, hogy házasságot köt, és szabad döntése alapján hűségben éli le az életét?

– Az istenhitemnek, a férjemnek, illetve a három gyermekünknek köszönhetem, hogy a perspektívám túlmutat az adott pillanaton. Nem az aktuálisan népszerű vagy népszerűséget hozó döntéseket keresem, hanem azokat, amelyeknek a hatása hosszú távon üdvözítő lehet. Hiszen a hitem is arra tanít, hogy a távlatunk az örökkévalóság legyen. A napokban éppen a Krónikák könyvét olvassuk. Nem könnyű olvasmány, ahogy haladunk végig a nemzetségtáblázatokon, szembesít azzal, hogy egyetlen név mögött ott egy egész élet, egy gazdag történet.

Nem mindegy, hogy az ember milyen nyomot hagy a szolgálattal, amit a földi életében végez.

Ha gyermekeink vannak, akkor természetesen arra is gondolunk, hogy milyen világot hagyunk hátra nekik, mit adunk örökségül, mire tanítjuk őket. Mindezek hozzásegítenek ahhoz, hogy legalábbis hinni merjem, a döntéseim hosszú távon kiállják majd a próbát.

– A házasságban, a családban és a munkában vannak örömteli, de nehézséget jelentő időszakok is. Ez utóbbiak megélésekor mi jelent Önnek kapaszkodót, mi ad erőt?

– Alapvetően a szeretet. Erős tartalékunk van ebből, amihez mindig visszanyúlhatunk, akkor is, amikor éppen nehezebb feladatok előtt állunk. Most lesz huszonegy éve, hogy házasságban élünk a férjemmel. Folyamatosan értjük meg és értékeljük ennek a hosszú ideje tartó szeretetszövetségnek az erejét. Látjuk már, mit jelent, hogy a kezdetektől ott voltunk egymás mellett, és tudjuk, soha senki mástól nem kaphatnánk meg azt, amit mi adni tudunk egymásnak. Épp a múltkor beszélgettünk arról, hogy nem lehetne más az anyja és apja a gyerekeinknek. Ők hárman csak belőlünk kettőnkből lehettek. Együtt vívtuk meg a küzdelmeinket is.

A házasságban számomra mindig az volt az egyik csoda, hogy van jövőkép, hogy együtt, közösségben építjük az életünket, és a kapcsolatunk nem múlandó dolog, hanem azt vállaltuk, hogy együtt csináljuk végig.

Abban az ajándékban van részem, hogy a társam hasonlóan gondolkodik erről. A házasság nem arról szól, hogy egyszer igent mondunk egymásra. Naponta kell kimondani ezt az igent, sőt naponta többszőr.

– A költészet napján beszélgetünk. A közösségi oldalán ma vereseket ajánlott a követői figyelmébe. Közöttük szerepel Mécs László premontrei pap költőnek A királyfi három bánata című verse is, amely az anyaságról szól. Mivel gazdagította a személyiségét, az életét az édesanyai hivatása?

– Ennek a versnek számomra egyik legkedvesebb sora: „szíve ment előttem előre követnek”. Az édesanyjáról mondja ezt Mécs László. A verset a gyermek, és az anya oldaláról is át tudom érezni. Talán gyerekként igazán. Tudom, hogy csak a szüleim tudnak úgy látni engem, mint senki más a világon. És olyan jó lenne, ha – ahogyan a költő fogalmaz – egymásra is ezzel a szemmel tudnánk tekinteni. Ezt a csodát élem meg gyermekként és édesanyaként.

Másfelől jó megtapasztalni, hogy az elmúlt évtized a családokat középpontba helyező gondoskodásának eredményei kézzelfoghatóak. Ezt igazolja a gyermekvállalási kedv növekedése, az, hogy többen, bátrabban mernek igent mondani az életre. Sok minden megpróbálja az embert, befolyásolja a személyes döntéseit. A párok érezhetik a bátorítást, a támogatást.

A családok és az emberi élet védelmében a Katolikus Egyházzal is szövetségben dolgozunk. Nemzetközileg sincs ez másként.

Az Apostoli Szentszékkel együtt számtalan helyzetben állhat ki Magyarország a hagyományos családi értékek mellett. Legutóbb, márciusban az ENSZ-ben szólaltam fel ebben a témában. A beszédem után a Szentszék képviselője odajött hozzám megköszönni, hogy ezt az álláspontot képviseljük.

– Felkereste és köszöntötte a kilencvenedik születésnapján Jelenits István piarista szerzetest. Később egy, a TV2-nek adott karácsonyi interjúban példaként említette a tanár urat, és hangsúlyozta: meg kell teremteni a pedagógusok anyagi és erkölcsi megbecsülését. Mi alapozhatja meg ezt?

– A nagyapám iskolaigazgató volt egy kis faluban, Ágasegyházán, a nagymamám pedig tanítónő. A mai napig érezhető a közösségre gyakorolt hatásuk. Egy iskolaigazgató vagy egy tanító olyan nyomot hagyhat egy közösség életében, amely generációkon át meghatározó lehet. Ezért is fontos a pedagógusok megbecsülése.

A gyerekeink nevelése elsősorban a családban, másodsorban a családon kívüli közösségekben zajlik, mindenekelőtt az iskolában. A gyerek jövője szempontjából döntő, hogy mi történik vele napközben. Ez pedig elsősorban a pedagógusokon múlik. Ők segítik a gyermeket, nemcsak a tudása gyarapításában, hanem abban is, hogy növekedjen lélekben. Ezért

kulcsfontosságú, hogy jó pedagógusok tanítsák a gyermekeinket, és példájuk nyomán a jövőben is sok fiatal menjen tanárnak.

Azok válasszák ezt pályát, akik valóban elhívást éreznek. A gyakorló pedagógusok ne kényszerüljenek lemondani az eredeti hivatásukról. Vonzóvá kell tenni a pedagógus pályát, hogy akik elhagyták, azok is visszajöjjenek.

– Már köztársasági elnök volt, amikor férjével belevágtak a Kéktúra teljesítésébe. Mi ösztönözte erre Önöket?

– Szeretnénk megmutatni, milyen gyönyörű ez az ország. Ha hagynánk, hogy az emberek úgy viselkedjenek, ahogyan a józan eszük diktálja, akkor vigyáznának a környezetükre. Előbb-utóbb mindenki rájön, hogy magával is akkor tesz jót, ha óvja, védi a természetet. Végső soron

A Dera szurdokban

senkinek sem jó a pazarlás, a túltermelés, a környezetszennyezés. Ami ránk bízatott, arra vigyáznunk kell!

Ez a szándék már egy kisgyerekben is megvan, csak hagynunk kell kibontakozni benne. A férjemmel közösen határoztuk el, hogy végigjárjuk az Országos Kéktúrát. Gyakran túrázunk kettesben, de közösségben is: nemrég például meghirdettük, ha valakinek kedve támad, csatlakozzon hozzánk. Sokan eljöttek. Hét-nyolc óra gyaloglás után megszűnik a különbség a köztársasági elnök és a többiek között. Öröm volt megtapasztalni azt, hogy megnyíltak az emberek, meséltek magukról, beszélgettünk.

– A köztársasági elnöknek az alkotmányban meghatározott egyik legszebb feladata a nemzet egységének megjelenítése és képviselete. Hogyan éli meg ezt Magyarországon, különös tekintettel arra, hogy a nemzetnek a külhoni magyarság is része?

– Felelősségem egyfelől az, hogy keressem a nemzet egységét, és rámutassak arra, amikor nem az a fontos, hogy miben különbözünk egymástól, hanem az, ami összeköt bennünket. Lehet ez a közös nyelvünk, a kultúránk, a zsidó–keresztény gyökereink, a népszokásaink és még sorolhatnánk.

Jó lenne nemcsak a múltunkban, hanem a jelenünkben és a jövőnkben is felismerni, mit jelent valójában ez az összetartozás.

Ezt fejezi ki a Himnuszunk vagy akár az, ahogy egy sporteseményen együtt biztatjuk a magyar csapatot.

Feladatom az is, hogy segítsek mindezt megélni a határainkon túlnyúlóan is. Az elmúlt évtized egyik legnagyobb eredményének tartom, hogy nemzettársakként felelősséget viselünk egymásért. A külhonban élő magyaroknak – akár a Kárpát-medencében, akár a diaszpórában – érteniük, érezniük, tudniuk kell, hogy mi számon tartjuk őket és számítunk rájuk, ahogy ők is számíthatnak ránk.

– Már csak karnyújtásnyira van Ferenc pápa érkezése. Hogy látja, mit adhat nekünk, miben erősíthet meg bennünket a Szentatya látogatása?

– A koronavírus-járvány és az azt követő háború elvette tőlünk a békés élet illúzióját, és így elhalványult a remény. Abban bízom, hogy a béke üzenetén keresztül ezt a reményt hozza vissza közénk Ferenc pápa. A Biblia arra tanít minket, hogy a jövő a béke emberéé.

Ferenc pápa a béke embere, és mi, magyarok is azok vagyunk.

Ferenc pápa arra kéri a híveket, imádkozzanak érte. Tudom, hogy értünk, az ország vezetőiért és személyesen az én szolgálatomért is sokan imádkoznak. Szeretnék ezért ezúton is köszönetet mondani. Sok erőt ad ez a hétköznapokban.

Szerző: Kuzmányi István

Fotó: A nyitó és záró kép Vatican News; Novák Katalin közösségi oldala

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember katolikus hetilap 2023. április 30-i számában jelenik meg, melynek terjesztése április 25-én kezdődik.