Milyen lesz a jövő szerzetessége? – Giovanni Dalpiaz OSBCam vezette a bencések év eleji elvonulását

A pannonhalmi bencés szerzetesek minden év elején néhány napot az elcsendesedésre szánnak. Páros években a csend köré épülő meditációs lelkigyakorlatokat végeznek jezsuita szerzetesek vezetésével, páratlan években pedig tanulmányi napok – Studia Monastica – keretében egy-egy teológiai problémának szentelnek figyelmet. Ekkor előadások formájában egy lelkivezető irányításával együtt gondolkodik a közösség. Az utolsó előtti ilyen alkalom gyümölcse Michael Casey atya Sem rabszolgák, sem gyermekek című kötete. A bencések reményeik szerint Giovanni Dalpiaz atya elmélkedéseit is hamarosan közreadják a magyar olvasók számára.

2005 óta tartó hagyomány, hogy a szerzetesközösség olyan inspiráló személyeket hív meg, akik előadásaikkal mindig más és más nézőpontból közelítenek a szerzetesélethez. A korábbi évek témaválasztásai (liturgia, szerzetesjog, testvéri kapcsolatok, lectio divina, vallásközi párbeszéd, cölibátus, közösségi élet) után idén vallásszociológiai megközelítésben hangzottak el előadások.

Giovanni Dalpiaz atya a szerzetesség mai helyzetét a globalizáció kulturális és egyházi kontextusában elemezte, kifejtve: közös tapasztalatunk, hogy a világ, amelyben élünk, fantasztikusan kinyílt, és pár évtized alatt minden közelebb került hozzánk. Az internet révén pedig, ha nem is valós, de virtuális jelenléttel a világ nagyon távoli eseményeihez és szereplőihez kapcsolódhatunk.

Az emberek a korábbi évszázadokban néhány kilométeres látóhatárig terjedő kisvilágokban éltek, ma viszont már a mindennapokat is áthatja a hatalmas távolságokat áthidaló mobilitás és kommunikáció. Ez alapjaiban változtatta meg az Egyház feladatát is,

hiszen egyre kevésbé érvényesül a területi elv, és a lelkipásztori tevékenységet is egy nagyon megváltozott társadalomban folytatjuk.

A szekularizáció szintén globális probléma, de nem egyformán érinti a világot: a fejlett, globális észak (Európa, Észak-Amerika) válságban van: nemcsak a születendő gyermekek, hanem a hívek és a papok, a szerzetesek száma is drámaian visszaesett; a globális dél (Afrika és Kelet-Ázsia) területein éppen ellentétes a folyamat: a hívek és papok száma is dinamikusan növekszik; Latin-Amerika évszázadok keresztény kultúrája miatt egy köztes, harmadik régió, ahol ezek a hatások elegyednek, kiegyenlítődnek. Északon az egyházak életét a vallásszabadság, a felekezeti megosztottság és az individualista hitgyakorlat határozzák meg. Délen viszont sokkal nagyobb hangsúly kerül a szociális felelősségvállalásra, az erőszak, a kirekesztés és a nélkülözés fenyegetései elleni egyházi fellépésre. A jövő titka, hogyan alakítja majd ez az összetett globális helyzet a katolikus Egyházat.

Vajon megerősödik-e a római központú, az európaiakhoz igazodó egyházvezetés, vagy más erős központ hiányában sok, lokálisan jelentős központ hálózata alakul majd ki, ami az Egyház szinodális működését segíti elő?

Hogyan illeszkednek ebbe a képbe a bencések? A szerzetességnek ez az ősi ága egyrészt nemzetközi hálózatba szerveződött rendet alkot, másrészt a bencések életmódjuk szerint monasztikus, azaz egy helyhez kötött életet élnek. A rend java része a missziós törekvésektől függetlenül még mindig Európához kötődik, ahol a monostorok többsége hivatásválsággal küszködik, és sok az elöregedő közösség. Mindeközben olyan országokban, mint Vietnám, a szerzetesnek jelentkező tömegek ostromolják a monostorok kapuit. Akik Európában csatlakoznak a bencés közösségekhez, jellemzően katolikus nevelésben részesülő fiatalok, akik végig megőrizték erős kötődésüket az Egyházhoz; illetve olyan életutat befutott férfiak, akik egy ideig eltávolodtak hitük gyakorlásától, de felnőtt megtérőként erős vágy született bennük a radikálisabb, szerzetesi elköteleződésre Isten keresése mellett. Mindemellett

számot kell vetni azzal, hogy a fiatalok többségének mentális térképéről hiányzik a szerzetesség, nincs róla érdemi tudásuk, és a szerzetesközösségek számára így szinte elérhetetlenek.

A pannonhalmi közösség hivatásgondozói ezért indították el a Maurus levelezőlistát, amelyen az érdeklődő fiatalok hetente inspiráló szövegeket, interneten elérhető tartalmakat, liturgikus vagy szerzetesi aktualitásokról szóló információkat kaphatnak; sok olyan lehetőséget is felkínálnak, amelyen keresztül betekinthetnek a szerzetesélet mindennapjaiba.

Giovanni atya hangsúlyozta, hogy bár az emberek jelentős része már nem beszél közös nyelvet az intézményes egyházzal, az európaiak nagy többségében él egy spirituális igény a boldogság keresése és a belső lelki megnyugvás iránt. Sokan kutatják Istent, de úgy gondolják, hogy ehhez nem kell egyházhoz tartozni, mivel nincs szükségük közvetítőre, papra, szentségekre. Ha nem szeretnénk többé elbeszélni egymás mellett, és nyitottak vagyunk a mai, kereső emberekre, megkérdezzük-e a mellettünk élő tizenéves fiataloktól, hogy milyen a hitük, hogy ők hogyan hisznek; melléjük tudunk-e állni, és van-e bennünk valódi érdeklődés az iránt, amire fogékonyak?

Hogyan őrizhetik meg küldetésüket a bencés monostorok a szekularizálódott Európában? Erre sokféle válasz adható. Az egyik véglet szerint a bencés monostorok megerősített várak, ahol át lehet vészelni a hanyatlás évtizedeit. Egy ezzel ellentétes kép úgy látja a szerzetesközösségeket, mint nyitott oázisokat a sivatagban, ahol az Istent kereső emberek megoszthatják dilemmáikat, és útbaigazítást kaphatnak életük vándorútján.

Elzárkózás vagy párbeszéd? Szilárd sziklává váljunk, vagy pedig kovásszá, amely elegyedik a világgal, és áthatja azt az evangélium üzenetével?

Giovanni Dalpiaz OSB Cam szavaihoz csatlakozva Pannonhalma is szeretne olyan hellyé válni, „ahol az utazók és zarándokok találkoznak, emberek, akik szeretnének találkozni valakivel, aki megismertet velük utakat és útvonalakat, hiszen ő már bejárta azokat előttük. Vendégszerető tér azok számára is, akik már koherensen megélik hitüket, és azok számára is, akik – bár még mindig érdeklődnek a keresztény üzenet iránt – nehezen lépnek párbeszédre az Egyház valóságával. Ezek a szerzetesközösségek nem zárják be magukat a klauzúra elkülönültségébe, hanem vendégszeretővé válva megosztják az Istennel való találkozásban a békéről, a harmóniáról, az értelem teljességéről szerzett tapasztalataikat. Hogy az oázist sokan vagy kevesen lakják-e, másodlagos kérdés ahhoz képest, hogy hiteles, őszinte, vendégszerető emberekről van-e szó, akik hajlandóak osztozni Isten keresésében.”

Forrás és fotó: Pannonhalmi Főapátság

Magyar Kurír