A kereszt életforma – Michael W. Banach nuncius celebrált szentmisét a bátai Szent Vér-kegyhelyen

A bátai bazilikában a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén Michael Wallace Banach memphisi címzetes érsek, Magyarország apostoli nunciusa celebrált szentmisét. Koncelebrált Felföldi László pécsi megyéspüspök, Mayer Mihály nyugalmazott pécsi megyéspüspök, Nyúl Viktor bátaszéki plébános és az egyházmegye papsága, az asszisztenciában az állandó diakónusok szolgáltak.

Nyúl Viktor plébános köszöntötte a Bátára első alkalommal látogató Michael Wallace Banach nunciust, majd Sümegi József diakónus, a kegyhely őre ismertette röviden a Szent László király által alapított kegyhely és a hozzá kapcsolódó eucharisztikus csoda történetét.

„Tudatosan élni a keresztet. Ma azt ünnepeljük, amit Szent II. János Pál a kereszténység szimbólumának nevezett (Úrangyala imádság, 2002. szeptember 15.). Ezzel jelöljük meg magunkat, amikor belépünk a templomba. Ezzel kezdtük, és ezzel fejezzük be a szentmisét. Az imádság szinte minden alkalmát ezzel a szimbólummal kezdjük” – fogalmazott beszéde elején a nuncius.

A kereszt hitünk legnagyobb szintézise. Assisi Szent Ferenc az ő „könyvének” nevezte, melyből minden bölcsességét tanulta. Ha el akarunk jutni az örök életre Istennel, Jézussal együtt kell felmennünk oda, a kereszt útján – mutatott rá a szónok.

Felidézte, hogy szeptember 14-én ünnepli az Egyház a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepét, mert ez az a nap, amikor 335-ben a tizenöt évvel korábban csodálatos módon újra felfedezett igazi kereszt ereklyéit kivitték a jeruzsálemi Szent Sír-templomból, hogy a keresztény hívők nyilvánosan fejezhessék ki tiszteletüket feléjük. „De mindnyájan arra kaptunk meghívást, hogy ezt az ünnepet eleven módon ünnepeljük, lehetővé téve, hogy értelme átjárja mindennapi életünket” – figyelmeztetett jelentőségére.

A kereszt sokkjáról és valódi üzenetéről szólva a nuncius elismerte, a nem hívők számára a kereszt ünnepének nincs értelme, az színtiszta őrületnek hat. A keresztre feszítés ugyanis az ókori világban elképzelhető legrosszabb és legkegyetlenebb vég volt. A hívők számára azonban a kereszt nem a fájdalom, hanem a szeretet szimbóluma, amely megmutatta, hogy még az ilyen szenvedést is érdemes vállalni. Jézus azt mondta az utolsó vacsorán: „Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja a barátaiért.” (Jn 15,13) – és Jézus pontosan ezt tette, amikor életét adta a kereszten, hogy mi élhessünk.

A kereszt nem a gyötrelmes szenvedés meghatározó képe, hanem Isten felénk irányuló mindent elsöprő szeretetéé.

A napi evangéliumban Szent János azt mondja: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Ahogy Clarvaux-i Szent Bernát mondta: „Krisztus öt sebe olyan, mint megannyi ajak, amelyek az Üdvözítő szeretetét kiáltják a léleknek: annyira szeretlek téged!” Loyolai Szent Ignác arra hív minket, hogy egyesüljünk ezekkel a sebekkel: „Ó, jóságos Jézus, hallgass meg engem. Sebeidbe rejts el engem.” Isten szeretete olyan nagy volt, hogy hajlandó volt elviselni az ilyen kínzásokat és a halált mindannyiunkért.

A kereszt Isten alázatosságának nagy jele.

Az igaz szeretet hajlandó bármit megtenni a szeretett személyért, és Isten nemcsak arra volt hajlandó, hogy leszálljon a mennyből és magára vegye emberi természetünket, hanem megengedte azoknak, akiket teremtett, akiket meg akart váltani, hogy megkínozzák, bántalmazzák és megöljék őt, hogy megmentse őket és minket. Jézus szeretetből kész volt mindent elszenvedni, amit emberként elszenvedhetünk, még rosszabbat is.

Bármilyen fájdalmat is szenvedtünk el, Krisztus még többet szenvedett. Bármilyen igazságtalanságot viselünk is el, Krisztus már előttünk elszenvedte azt. Bármilyen magányt is tapasztalunk, Jézus is megtapasztalta. Ez vezette a Zsidóknak írt levél íróját arra, hogy az egész Szentírás egyik legvigasztalóbb igazságát fogalmazza meg: „Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt.” (Zsid 4,15). A kereszt magasából leszáll hozzánk a szeretet. Nem csoda, hogy Szent II. János Pál is így kiáltott fel: „Igen! A kereszt az isteniség legmélyebb lehajlása az ember felé. A kereszt olyan, mint az örök szeretet érintése az ember földi létének legfájdalmasabb sebein” (Dives in misericordia, 8).

A nuncius rámutatott: az Egyház nem csak azért adja nekünk a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepét, hogy fizikailag tekintsünk a keresztre, és elmélkedjünk lelki jelentőségéről, nem azért, hogy döbbenten megálljunk az előtt, akit átszúrtunk. Amikor valóban szembesülünk a kereszt valóságával, nem maradhatunk kívülálló szemlélők. Nagypénteken ennek úgy adjuk jelét, hogy alázatosan végigmegyünk a templomhajón, letérdelünk, csókkal fejezzük ki tiszteletünket a kereszt felé.

Ahhoz azonban,

hogy valóban tiszteljük a keresztet, többet kell tennünk annál, mint hogy megcsókoljuk. Életformaként kell elfogadnunk.

Azért vagyunk itt, mert az Úr tanítványai akarunk lenni. Követni akarjuk őt a mennybe. De ehhez követnünk kell őt a kálváriára is; járnunk kell a keresztutat a mindennapi életünkben is.

Michael Banach rávilágított, hogy a kereszt felmagasztalása minden nap. Ez a valóság a megkeresztelésünkkor született, a keresztény élet életünk első napjától kezdve a kereszt iskolája. Ezért amikor belépünk az templomba, három gesztust kapcsolunk össze: a szenteltvizet, amely megújítja keresztségünket, a keresztvetést és a Szentháromságos Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek segítségül hívását.

Mindszenty József bíboros így tanított a keresztről: „Az anya (…) megtanítja a gyermeket Krisztus keresztjének nagy tiszteletére, és megcsókolására. Gyermekkorban az anya a papnő és a tanító” (Az anya, XVII. fejezet). A nuncius arra hívott ne csak emlékezzünk erre; hanem vessünk helyesen keresztet:

imádkozzuk a keresztvetést teljes elménkkel, szívünkkel, lelkünkkel és erőnkkel, mert akkor megerősítve magunkat, befogadjuk azokat a kegyelmeket, amelyeket Jézus az ő keresztjén nyert nekünk,

és megerősítjük elhatározásunkat, hogy egész életünket a kereszt jelévé tegyük.

Michael Banach beszélt arról is, hogy a bátai kegyhelyen Jézus szent vérének ereklyéjét tiszteli. Az Egyház Jézus vére iránti tiszteletének gyökere nagyon egyszerű, ugyanakkor titokzatos és mélyreható is, mutatott rá. Lényegében Isten megtestesülésének misztériuma, aki magára ölti a teljes emberi természetet: testet, vért és lelket, saját örök és isteni személyével együtt.

Aranyszájú Szent János mondta Krisztus véréről: „Ez a vér, ha méltón fogadjuk, elűzi a démonokat, sőt az angyalokat és az angyalok Urát is hozzánk hívja... Ez a bőségesen kiontott vér lemosta az egész világot... Ez a világ ára; ezzel szerezte Krisztus az Egyházat... Ez a gondolat féken fogja tartani rakoncátlan szenvedélyeinket. Meddig kell még ragaszkodnunk a jelen dolgokhoz? Meddig fogunk még aludni? Meddig nem gondolunk még az üdvösségünkre? Emlékezzünk arra, hogy Isten milyen kiváltságokat adott nekünk, adjunk hálát, dicsőítsük Őt, nemcsak hittel, hanem saját cselekedeteinkkel is” (XLVI. homília János evangéliumáról).

Bűneinkben, gyengeségeinkben, frusztrációinkban és lelki csatáinkban a Szent Vér emlékeztet minket arra, hogy mennyire szükségünk van Krisztusra

– fűzte ehhez hozzá a nuncius.

A Szent Vér iránti tisztelet arra indít minket, hogy még jobban Jézusra hagyatkozzunk, és rábízzuk magunkat napunk minden pillanatában. A vér életet jelent. Az ő vére, élete nélkül, nélküle egyetlen lépést sem tehetünk előre az életszentség útján – hangzott el a homíliában.

Ezért, ha ragaszkodni akarunk valamihez ebben az életben, kapaszkodnunk kell Jézus Krisztus legdrágább vérének kelyhébe, táplálkoznunk kell a Szent Eucharisztiával, hogy ő továbbra is újra megmosson minket, valahányszor magunkhoz vesszük, hogy olyan fehérré váljunk, mint a hó (vö. Iz 1,18).

„Kegyes pelikánom, Uram Jézusom! / Szennyes vagyok, szennyem véreddel mosom. / Elég volna egy csepp, hogyha hullna rá: / világ minden bűnét meggyógyítaná” – ezzel az Aquinói Tamás Adoro te devote kezdetű imájából vett részlettel fejezte be beszédét Michael Wallace Banach.

A köszöntések és a szentmise homíliájának fordításában közreműködött Lápossy Péter, az Apostoli Nunciatúra titkára, a Pécsi Egyházmegye papja.

Michael Wallace Banach apostoli nuncius szentbeszédének magyar fordítása teljes terjedelmében olvasható ITT, valamint az arról készült felvétel megtekinthető a Pécsi Egyházmegye YouTube-csatornáján.

A bátai kegyhelyen celebrált ünnepi szentmise köszönetnyilvánításokkal ért véget, majd a zarándoklat szentségimádással zárult a Szent Vér-bazilikában.

Az apostoli nuncius beszédének forrása: Apostoli Nunciatúra

Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír