A keresztény iskola missziója a humanizálás – Beszélgetés Urbán József piarista szerzetessel

Urbán József 1993-tól tíz éven át tanított az akkor újonnan induló szegedi piarista gimnáziumban, amelynek 1998-tól igazgatója is volt. 2003-tól 2011-ig a Piarista Rend Magyar Tartományának provinciálisa, majd egy éven át az egyszerű fogadalmas szerzetesek magisztere és a tartomány iskoláinak pedagógiai és tanügyigazgatási irányításáért felelős irodavezetője volt Budapesten. 2012. augusztus 15-től a budapesti Piarista Gimnáziumot vezette igazgatóként. 

– Milyen feladatot lát el a generálisasszisztens a renden belül?

– Tagja a rend egyetemességét irányító vezetői testületnek. A rend legfőbb vezetőjének, a generálisnak a munkáját egy négytagú tanács segíti. Ennek tagjai más-más földrajzi területért felelősek: Európáért, Afrikáért, Ázsiáért és Amerikáért. 2003-ig a felosztás úgy volt, hogy egy spanyol, egy olasz, egy közép-európai és egy, a többi területért felelős asszisztens működött. Ezután lett egy spanyol, egy Itáliáért és Közép-Európáért, egy, az amerikai kontinensért, valamint egy Ázsiáért és Afrikáért felelős referens. 2015-ben aztán elvált egymástól Afrika és Ázsia, s kialakult a mai felosztás a testületen belül.

– Miért változtak az évek során a területek?

– A változások párhuzamosak az Egyházban zajló folyamatokkal. Ahogy mondani szokták, a II. Vatikáni Zsinat volt az első globális egyetemes zsinat. A rendünkben hasonló alakulást jelent kilépésünk a globális színtérre, amely szinte exponenciális növekedést mutató folyamat. Érdemes meglátni ebben a globalizációnak nevezett változást, amelyre a létszámok alakulása is utal az utóbbi két kontinensen. Az első misszió az ötvenes években indult útnak Japánba. Tomek Vince idejében hatalmas fejlődésnek indult Dél-Amerika, ő sürgette például az argentin tartomány létrejöttét. A hatvanas években Afrikában vette kezdetét a fejlődés, az első lépések Szenegálba vezettek. A kilencvenes években Indiában és a Fülöp-szigeteken indult útjára a piarista szolgálat, 2012-ben Indonéziában, legutóbb pedig Kelet-Timorban. Afrikában Mozambik, Burkina Faso, Kongó következett... Még most, a Covid-járvány idején is sikerült új alapításba fognunk, Közép-Amerikában, Guatemalában.

– 2015-ben Önt választották meg az ázsiai régió asszisztensévé.

– Igen. Azóta

hozzám tartozik az ázsiai terület, vagyis Japán, a Fülöp-szigetek, India és a friss hajtás, Indonézia, mely jelenleg az egyik spanyol provincia része.

– Mi tartozik még a generálisasszisztens feladatkörébe?

– Amellett, hogy tagja a rend tanácsadó testületének, feladata az is, hogy szoros kapcsolatot tartson fenn a rábízott földrajzi területtel. Akkor végzi jól a dolgát, ha alaposan ismeri az ottani viszonyokat és embereket.

– Akkor az asszisztensek folyamatosan úton vannak?

– Az „alaptábor” számunkra a rend római központja, de a pandémia előtt rendszeresen utaztunk, én természetesen főként az ázsiai országokba.

– A karácsonyt a rend központjában töltik, együtt ünnepel a vezetőség?

– Többnyire nagyon sokat kellett utaznom, még karácsonykor is. Az első karácsonyom 2015-ben részint repülőtereken telt, mert Indiába mentünk a generális atyával. A második karácsonyom Vietnámban, Japánban és Indonéziában ért. A harmadik ünnepet Indonéziában töltöttem. A következő évben Rómában voltam, de nem sokkal később már indultam is Indiába. Tavaly a Covid-járvány miatt Rómában telt a karácsonyom.

– Ázsiában szokás karácsonyfát állítani?

– Indonéziában láttam karácsonyfát, persze nem volt igazi. A különböző helyeken a liturgikus ünneplés jelenti számomra az ismerős kapcsolódást. Hó és hideg nélkül nagyon furcsa nekem a karácsony, de a közösség persze mindenhol ünnepel.

Bárhol jártam, ilyenkor mindig kicsit ünnepélyesebb étel került az asztalra, és az étkezés után játszottunk, például tomboláztunk.

– Mondta, hogy a területi beosztás változásait a növekedés indokolja. Hol tapasztalható a legnagyobb fejlődés?

– Japán a baszk provincia missziója volt az ötvenes években. Körülbelül tizenöten mentek misszióba, közülük ketten még most is ott vannak. Volt egy japán novícius, de ő egy idő után odébbállt. A hivatások szempontjából nagyon nehéz Japánban a kereszténység helyzete. A misszióba érkező piaristák azonban már a kezdetek kezdetén iskolát alapítottak, amely ma is működik, két másik helyen pedig egy-egy plébániát vezetnek. Az iskolába többnyire nem katolikus gyerekek járnak. Régen talán azt mondtuk, hogy keresztény iskolát tartunk fenn a keresztény közösségnek. Most viszont ezeken a területeken a keresztény közösség csinál iskolát a tágabb közösség, a társadalom egésze szolgálatára. Más égtájakon is hasonlóan gondolkodunk az iskoláinkról. Az a meggyőződésünk, hogy

a keresztény iskola missziója – ahogy Ferenc pápa mondja – nem a prozelitizmus, nem a tagok létszámának növelése érdekében végzett toborzás, hanem az „emberítés”. Mert a humanizálás már evangelizálás is.

– Azt mondta, Japánban volt egy novíciusuk, de ő is elment. Akkor kik vannak ott az ötvenes években érkezett két atyán kívül?

– Öt Fülöp-szigeteki, egy vietnámi, egy lengyel és egy indiai piarista, akik iskolát, óvodát és ugyanott egy plébániát is vezetnek. Tokióban, illetve Yokohamában van még egy plébániánk, aztán egy rendházunk is, amely növendékháznak indult.

– Mi a helyzet a Fülöp-szigeteken?

– Ott körülbelül negyven örökfogadalmas tagunk van, továbbá tizenhét egyszerű fogadalmas Fülöp-szigeteki, huszonkét vietnámi, kilenc kelet-timori és egy indonéziai. Az ottani jelenlétünk azért is fontos, hogy oda mehessenek filozófiát és teológiát tanulni a növendékéveik idejére a vietnámi, az indonéz és a kelet-timori fiatalok. Nevezhetjük ezt az ázsiai központunknak is. A Fülöp-szigetek különleges helyzetben van Ázsiában, hiszen keresztény ország a kontinensen.

– Vietnámban miként vannak jelen?

– Már ott is van egy közösség, amely körülbelül nyolc évvel ezelőtt indult. A piarista közösséggel való ismerkedés első lépéseit itt teszik meg az érdeklődő fiatalok. Angolul tanulnak, megismerik a piarista szellemiséget, és akik úgy gondolják – meg persze akikről a közösség is úgy gondolja –, azok a Fülöp-szigetekre mehetnek tanulni. Azután noviciátusba Cebuba, majd teológiát tanulni Manilába. Ugyanezt a menetrendet követjük most már más országok esetében is. Van négy mianmari, két laoszi és egy thaiföldi novíciusunk is. A kezdeti képzés után, amikor hazatérnek, viszik magukkal a piarista küldetést a saját hazájukba. Az indonéziai misszió is így indult, és mára már sok szempontból önálló. Növendéknevelő házunk nyílt Yogyakartában, ahol az egyszerű fogadalmasaink egyetemre járnak. Timor szigetén házat hoztunk létre a jelöltek számára, amelyhez kapcsolódóan egy száz gyermeket befogadó diákotthont működtetünk. Itt tehát van már piarista küldetést végző intézményünk, amelyet teljes egészében indonéz piaristák látnak el.

– A rend tehát fejlődik Ázsiában?

– Azt szoktam mondani, hogy Európában van egy rossz kérdés Ázsiával kapcsolatban, és Ázsiában is Európával kapcsolatban. Európában rossz kérdés, hogy hány iskolánk van Ázsiában. Ázsiában pedig az, hogy hány hivatás van Európában. Ezek abban az értelemben rossz kérdések, hogy nem jó mércét állítanak fel.

– Van jó kérdés is?

– Hogy mi a jó kérdés? Azt hiszem, az, ami arra kérdez rá, amit a kérdező valójában tudni szeretne, nevezetesen, hogy van-e ott élet. Jó kérdés, hogy mi az, ami élteti a rendhez tartozókat. Vagy hogy élettel teliek-e. Ez utóbbira a válasz igen. Igaz ez Európára és Ázsiára is. Ázsiában kevés intézményünk van. Miért? Mert most van születőben az egész, de telis-tele van élettel. Hány növendék van Európában? Hát nem sok… De vannak másféle életjelenségek. Például az úgynevezett Testvériség, amely a világiak piarista karizmában való részesedésének nyújt intézményes keretet. Általában is igaz, hogy olyan a világi keresztényekkel való együttműködés a küldetésben, olyan a közösségalkotás, ami egyháztanilag nehezen érthető Ázsia felől, és ezért rákérdezni is nehéz.

– Piarista azért lesz az ember, mert szerzetesként az ifjúságot szeretné tanítani, nevelni. Generálisasszisztensként nem ez a feladat. Milyen érzésekkel kezdte meg ezt a munkát?

– Az első utam előtt nagyon izgultam. Féltem, hogyan tudok majd megfelelni ennek a kihívásnak. Aztán megtapasztaltam, hogy a dolog egyszerűbb, mint gondoltam. Először idegenek vagyunk egymásnak, de nagyon hamar felfedezzük a rokonságot. Eleinte ismerkedni próbáltam a helyzetekkel, emberekkel. A következő utak már azzal teltek, hogy lelkigyakorlatokat tartottam, ami bizalmi, bensőséges dolog. Vannak tematikus találkozók is, többek között például a növendéknevelőkkel egy-egy provinciában, vagy a közösségi élet kérdéskörében. Persze a vezetőkkel, az elöljárókkal való kapcsolattartás is nagyon fontos. A pedagógiában, de szerintem a szerzetesi életben is nagy jelentősége van annak, amit mai szóval kísérésnek hívunk. A kísérő az, aki segít abban, hogy egy adott személy reflektálni tudjon magára, meg kelljen fogalmaznia, hogy ki ő, hova tart, milyen módon jut el a céljához. E folyamat során a kísérő nem erőszakosan lép fel, nem akarja ráerőltetni a másikra a maga elképzeléseit, hanem segítséget nyújt abban, hogy az illető a saját ritmusa szerint járhassa az útját. A generálisasszisztens alapvetően ilyen kísérő.

– Indiáról még nem beszéltünk.

– Ott 1995-ben indult el a piarista élet. A világban összesen körülbelül hetven indiai piarista szerzetes él, közülük ötvennél is több Indiában. Tíz egyszerű fogadalmasunk, két novíciusunk, öt prenovíciusunk van, és harmincnál is több úgynevezett aspiráns. Három iskolánk működik abban a hatalmas országban. A legnagyobb délen található, ott ezerötszáz diák tanul, a másik kettőben körülbelül négyszáz-négyszáz fiatal. Minden iskolánknál azt látom, hogy a szülők jó szívvel küldik hozzánk a gyermekeiket. Ennek oka, hogy megtapasztalják a törődést, a gondoskodást, azt, hogy felelősséggel viseltetünk a gyerekek és a sorsuk iránt, intézményi és egyéni szinten is törekszünk arra, hogy jók legyünk. Nem a szomszéd iskolát akarjuk legyőzni valami versenyben, hanem szeretnénk jobbak lenni a tegnapi önmagunknál.

– Milyen korú gyerekek járnak az iskolákba?

– Változó, hogy hol melyik korosztálytól kezdve foglalkozunk a gyerekekkel. Az indiai nagylétszámú iskolába például egészen kicsik is járnak, óvodáskortól egészen az itthoni osztályok szerinti tizenkettedikesekig. Az indiai oktatási rendszer sajátosságának megfelelően az utolsó két évfolyam az iskola alacsonyabb évfolyamaitól szinte elkülönülő intézmény, amint egyébként például Spanyolországban is. Ezért a másik két iskolánkban nincs is 11. és 12. évfolyam.

– Hogyan fog telni az idei karácsonya?

– Karácsony előtt, ha az újabb vírusvariáns nem húzza keresztül a számításaimat, Indiába utazom, de az ünnepekre ismét Rómában leszek. Már megvan a repülőjegyem, remélem el tudok menni. A legfrissebb hírek szerint karanténba kell vonulni, de alighanem így is nekivágok az útnak, még ha az ott töltött hasznos napok száma így csökkenni is fog.

– Hogyan teltek gyerekkora karácsonyai?

– Heten vagyunk testvérek. Gyerekkoromban, bár Budapesten éltünk, karácsonykor mindig az egyik nagybátyámhoz mentünk, aki egy Nyitra melletti helységben volt plébános. Csodálatos volt megérkezni a városból abba a falucskába, ahol hó volt, hideg, és régi tradíciók szerint ünnepeltek az emberek. A karácsonyi vacsora kezdetén édes ostyát ettünk mézzel és fokhagymával. Aztán darabokra vágott almát mártottunk mézbe, és egymásnak adtuk a gyümölcsszeletet. Diót is ettünk mézzel, és utána következett a főétel, a rántott ponty. A vacsora után természetesen következett az ajándékbontás, aztán pedig elmentünk az éjféli misére. Mostanában, hogy rettentően sokat utazom, el-elgondolkodom azon, hogy bár a nagybátyámhoz mindig vonattal mentünk, mi, gyerekek soha nem vettük észre, hogy a szüleink ajándékokat is hoznak magukkal, pedig mindig nagyon sok és jól eltalált ajándékot kaptunk tőlük. Ebben is fantasztikusak voltak.

Szerző: Bókay László

Fotó: Urbán József SchP

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. december 19–26-i ünnepi számában jelent meg.