A kétkedés segít, hogy válaszokat találjunk – Beszélgetés Kellermayer Miklós egyetemi tanárral

Kellermayer Miklós egyfajta hitvallásként mondja ezt az orvostanhallgatóknak. Az intézetigazgató egyetemi tanárral, a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karának volt dékánjával hitről, istenkapcsolatról, orvoslásról beszélgettünk vele.

– Hivatásformáló, bátorító, az önbecsülést erősítő megszólalásokat idéznek Öntől a hallgatók. Mit akar átadni nekik, milyennek szeretné látni ezeket a fiatalokat?

– Az a fontos, hogy kritikusan és önállóan gondolkodó emberek legyenek. A fő hivatásomnak a kutatást és a tanítást érzem, és a kettőt egy tőről fakadó tevékenységnek tartom, különösen az orvosegyetemi közegben. Azt kell tanítom a hallgatóknak, ami a szakmában a legújabb, hogy ezt a tudást elvihessék majd a betegekhez. A felfedezéseimet és a gondolkodásmódomat hatékonyan át kell adnom a fiataloknak. Nem csak a tényeket, a felfedezéseket, hanem ami ennél fontosabb, a gondolkodásmódot. Azt kell tudatosítani, hogy a természettudomány valójában semmit nem tud bebizonyítani, csak cáfolni képes. Egy tudományos igazság addig igaz, ameddig a kísérleteink meg nem cáfolják. Newton törvényei addig voltak teljeskörűen igazak – persze most is azok, de peremfeltételek között –, ameddig nem jött Einstein az elméletével, s át nem írta azokat. Ezért mindig figyelmeztetem a hallgatókat, hogy amikor a médiában azt olvassák, „a tudomány bebizonyította, hogy”, azt mindig kritikusan értelmezzék. Merjenek kritikát megfogalmazni, ha kell, velem szemben is. Ehhez bátorságra és önbizalomra is szükség van. Sajnos az egyetemen, különösen az orvosi egyetemen, részben az óriási tanulási teher miatt, részben az autoriter környezet miatt, megalázó és szorongást előidéző helyzetek alakulhatnak ki. Ezek elszenvedői a hallgatók, és ki kell piszkálnunk őket ebből a szituációból. Hozzáállás, morál, attitűd kérdése, hogy valakinek erősödik-e az önbizalma.

Én annyit tehetek, hogy bátorítom őket: szárnyaljanak, higgyenek a tudásukban. Ha hisznek benne, máshogy fognak hozzáállni a betegeikhez is.

– Beszél a hallgatóknak a család, a házasság, a tudás értékéről. Az istenhite ismert előttük?

– Nem vagyok tolakodó személyiség. Alapvetően szeretettel és gyengédséggel igyekszem megszólítani mindenkit. Annak van a legnagyobb hatása, ha a személyes élményeimet osztom meg másokkal, és ha látják, én hogyan végzem a munkám.

A legnagyobb dolog, amit tehetek, hogy Krisztus tanúja vagyok.

Ha kérdeznek, szívesen beszélek. Hallgatói közösségek, különösen a keresztény közösségek, meg szoktak hívni előadást tartani. Régebben működött a Semmelweis Egyetemen egy katolikus hallgatói közösség. Sajnos a tagjai nem gondoskodtak időben a staféta átadásáról, így miután elvégezték az egyetemet, a közösség elhalt. Keresem, hogyan tudnék segíteni, de úgy gondolom, az az egészséges, ha a kezdeményezés alulról, a hallgatók felől indul. Próbálom a fiatalokat arra buzdítani, hogy tegyenek le egy programot az asztalra, és én szívesen támogatom azt. Jelenleg van egy erőteljesen bontakozó keresztény közösség az egyetemen, a tagjai több felekezetet képviselnek. Idén másodszor tartottak találkozót, engem is meghívtak. Nagyon sokan részt vettek az összejövetelen, és örömmel láttam ott a csillogó szemeket, a lelkekben égő tüzet.

– Hogyan élte meg, mit jelentett Önnek, hogy hitvalló keresztény családban nőtt fel?

– Volt egyfajta természetessége annak, hogy templomba járó család vagyunk, hiszen rutinná vált az Egyházzal való kapcsolatunk. A misékre többnyire nagy rohanásban jutottunk el, gyakran késve érkeztünk. Persze később magam is megtapasztaltam, milyen kihívás nagycsaláddal misére járni. A hittanórák a pécsi székesegyházban, Márton Dénes plébános keze alatt élményszámba mentek, ugyanakkor volt egy pont, amikor az atlétikaedzéseim érdekében hittanórákat akartam kihagyni. Felső tagozatban és a gimnáziumban ugyanis intenzíven sportoltam és zenéltem is. A szüleim azonban igen határozottan azt mondták, szó sem lehet róla, az edzés és a hittan nem csereszabatos. Később, a nyolcvanas évek legelején édesapám kutatómunkája révén Amerikába kerültünk. Az a két év meghatározó volt az életemben és a jellemfejlődésemben. Akkor nőttem ki a serdülőkorból, és kezdtem feltenni magamnak az élet nagy kérdéseit: Miért vagyok a világon? Mi az életcélom? Hogyan illeszkedik ebbe az istenhit? A hitem lassanként érettebbé és egyénivé formálódott.

Mindez összekapcsolódott az amerikai gimnázium jelentette élménnyel. Ott szárnyalni lehetett. Idehaza rossz tanulónak hittem magam, pedig mindig 4,5 felett volt az átlagom. Talán a tanári és a szülői elvárások is azt erősítették bennem, hogy ennél több kell, s ez bizony nem erősítette az önbizalmamat. Amerikában egy ezzel gyökeresen ellentétes mentalitással találkoztam, ami szinte már túlzónak hatott számomra. „You are number one” – ezt az üzenetet közvetítették mindenhol. Érdekes volt megtapasztalni az amerikai és a hazai iskolarendszer közötti különbségeket, ez nagyban segítette a világlátásom alakulását. Az amerikai állami gimnáziumban azt láttam, hogy aki tehetséges és ambiciózus, az akár már a középiskolás éveiben eljuthat a tanulmányaiban az egyetemi szintig. A hétvégéken matematikaversenyekre jártam, remek helyezéseket értem el, többször nyertem is. Mindemellett hitéleti szempontból is pozitív élmények értek, amelyek segítették, felgyorsították a felnőtté válásomat. Hazatérve Dénes atyával már teljesen más emberként tudtam beszélgetni. Elkezdtem intenzíven ministrálni a pécsi székesegyházban, elsősorban a latin miséken, és rendszeresen jártam hittanra. Az egyik osztálytársammal mi voltunk a fő ministránsok, formális dikónusként szolgáltunk a főcelebráns mellett.

– Kamasz fiúként mi ébresztette fel Önben ezeket a komoly kérdéseket?

– Amerikában megéltem az egyedüllétet, hiszen nagyon más közegbe kerültem. Bár idehaza angoltagozatos voltam, és az angol nyelvtant jobban is tudtam, mint az amerikai diákok, mégsem nagyon értettem helyieket, a texasi angolt. Aztán lebetegedtem, és néhány hétig nem járhattam iskolába. Ez megviselt. Időbe telt, mire az ottani diákközösségből barátaim lettek. Az egyedüllétben többet olvastam.

Szüleim imádságoskönyve, a Sík Sándor–Schütz Antal-féle imakönyv került a kezembe. Amit a keresztény jellemről – őszinteség, becsület, akaraterő, tisztaság – olvastam, az meghatározó élményt jelentett.

– Az orvosi pálya választása mennyire volt családi indíttatás?

– A gimnázium alatt hosszú éveken át építészmérnök szerettem volna lenni. Édesapám szerint azonban a szocializmusban leginkább az orvosi egyetemek tartották meg a szakmai nívójukat, így az orvosi pálya felé fordultam. Segített, hogy érdekelt a fizika, a biológia, és Amerikában különösen megszerettem a kémiát. A tudomány és a felfedezés nagyon motivál, manapság is a kutatás a legfontosabb tevékenységem. Ha szükséges, meg is építem a kísérletekhez szükséges műszereket. A bennem élő kreatív mérnöki építési vágyat így ki tudom bontakoztatni.

– Sok kutató beszél arról, hogy munkájában elmélyülve egyszer csak találkozik Istennel. Önnek volt ilyen megtapasztalása?

– Sohasem volt igazán hitetlen életszakaszom, amikor elfordultam volna Istentől. Drámai megtapasztalást sem tudok azonosítani, de lelki megérintettséget igen. Egy tudósnak nem mindennap adatik meg, hogy igazi alapvető felfedezést tegyen. Gyakran frusztráló sikertelen kísérletek sokaságán kell átverekednünk magunkat.

Néhányszor azonban megélhetjük a heuréka!-élményt. Ilyenkor egy felfedezés során megértünk valamit a természet lényegéből, mintha egy kapun át új bepillantást nyernénk a teremtő Isten gondolkodásába.

Egy felfedezési élmény semmi máshoz nem fogható, főként akkor magával ragadó, ha a természet működésére egzakt magyarázatot tudunk adni.

– Az istenhitét racionális érvek vagy inkább személyes megérintettség alapozta meg?

– Mindkettő szerepet játszott ebben. Kategorikus tagadási periódust soha nem éltem meg, de a kritikai érzék mindig jelen volt és van bennem. A tudósok nem szeretik rögtön elfogadni az eléjük tolt téziseket, ott van bennük egyfajta egészséges kétkedés. Helyénvalónak tartom, ha ez vallási kérdések esetén is így van. Ez segít a válaszok keresésében, és abban, hogy minél racionálisabb feleleteket kaphassunk. Második amerikai tartózkodásom során – 1989 és 1993 között már orvosként, a saját családommal voltam az USA-ban – találkoztam más felekezetekkel is, sokkal intenzívebben, mint Magyarországon. Lenyűgözött, mennyivel jobban ismerik a Szentírást, mint mi, katolikusok. Mi vasárnaponként részleteket hallgatunk belőle, holott a kis fejezetekből a nagy összefüggések nem tárulkoznak fel. Ezért addig nem nyugodtam, amíg végig nem olvastam a teljes Ó- és Újszövetséget. Több hónapomba tellett, és nagy élmény volt. Akkor úgy éreztem, a kezem ügyében van a Szentírás ismerete, bár természetesen nem teológusi szinten. Egyfajta hitbeli érzéket, vitatkozni tudást és megerősítést kaptam ezáltal.

– Racionalistás és csodák. Kutatóorvosként hogyan vélekedik a csodás gyógyulásokról?

– Úgy gondolom, amit mi csodának nevezünk, az a „miért pont én?”, „miért pont most?”, „miért pont itt?” kérdésekre adott válasz. Egy személyes történettel szoktam ezt megvilágítani. Amikor az USA-ban éltünk, egyszer elkirándultunk a tíz évvel azelőtt kitört Mount Saint Helens-vulkánhoz. A százhuszonhárom éven át szunnyadó vulkán 1980-ban tört ki újra. Letarolta a környéket, de ottjártunk idejére már elcsendesedett. Autónkat a kráterrel szemközti hegyen hagytuk. A harmadik gyermekünk nem akart kiszállni, ott maradt, mi pedig a szikla pereméhez sétáltunk, és onnan gyönyörködtünk a látványban. Egyszer csak nagy kiabálást, sikoltozást hallottunk. Egy autó gurult a szakadék felé. Hiszen ez a mi autónk, és ott ül benne a lányunk! Földbe gyökerezett a lábunk. A lányunk kibillenthette az automata váltót a parkolóállásból. A szakadék előtt nem volt korlát. De ott állt egy autó a peremnél, egy nagy terepjáró, a hátán pótkerékkel. Ebbe ütközött bele a miénk. A terepjáró megfogta, épp mielőtt a szakadékba zuhant volna. Egyetlen karcolás nélkül megúsztuk. Hogyan történhetett mindez? Azóta töprengek ezen. Egy polimerfizikai könyvben olvastam, hogy a csoda az az esemény, aminek a bekövetkezési valószínűsége tíz a mínusz tizenkettediken. Vajon mennyi volt a valószínűsége annak, hogy a tilosban, a szikla pereménél álljon egy autó? Mennyi volt a valószínűsége annak, hogy a mi autónk pont olyan ívben gurul, hogy eltalálja?  Ha mindezen valószínűségek összeszorzódnának, hamar kijönne a tíz a mínusz tizenkettediken. Talán valóban csoda történt. De be tudjuk-e bizonyítani, hogy akkor a Jóisten beleszólt a világ folyásába?  Ez lehetetlen. Ami történt, számunkra isteni beavatkozás volt. Hitünk szerint ő megvédett minket egy elképesztő tragédiától.

– A „miért pont velem?” kérdést gyakran feltesszük, ha valami sorscsapás ér minket.  

– Van egy másik történetem, szintén a családommal kapcsolatos. Néhány évvel ezelőtt az akkor másfél éves unokánknál felmerült az autizmus gyanúja. Egy családi ebédnél ültünk, amikor megérkezett a diagnózis híre. Letaglózva fogadtuk, s ahogy ilyenkor mindenki, mi is a miértet kerestük. Előhozakodtam a vakon született ember történetével János evangéliumából. Miért vak ez az ember? A szülei vétkeztek, vagy ő vétkezett? Ki vétkezett? Ezeket kérdezgették az apostolok. Krisztus azonban azt válaszolta: Senki nem vétkezett. Mindez azért van, hogy Isten dicsősége megnyilvánuljon általa. Ez hihetetlenül megerősítő kijelentés. Lehurrogtak. Hogy mondhatok ilyet? Nekem azonban ma is megerősítést ad. Hogy miért úgy történnek a dolgok, ahogyan, annak okaira nem mindig tudunk választ adni, az nem a mi hatáskörünk. Nekünk el kell fogadnunk. Mindig azt mondom a családomnak is, a kollégáimnak is,

nem az az érdekes, hogy valami miért úgy alakul, ahogy, hanem az, hogyan tudom arra fordítani, hogy holnaptól jobb legyek, még jobb legyek.

Később kiderült, hogy az autizmushoz ADHD is társul.  Az unokánk bűbájos, aranyos kislány. Figyelmünk nagy része most arra irányul, hogy segítsünk a lányunk családjának. Az unokánk mindig gyermeki lelkülettel lesz ott közöttünk. „Ilyeneké a mennyek országa.” Ez az üzenet ott van nekünk, mint egy figyelmeztető emlékkép.

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az interjú az Új Ember 2024-es Kalendáriumában megjelent írás utánközlése.