A kevesebb szabadsága – Nagyböjti beszélgetés Zsódi Viktor piarista tartományfőnökkel

– Általában úgy tekintünk a nagyböjtre, mint ami önmegtagadásra hív. Más nézőpontból viszont ez az időszak elhozhatja számunkra azt a felismerést, hogy valójában milyen kevés is elegendő az ember számára.

– A nagyböjtöt érdemes egyfajta belső kalibrációként felfogni. Ahogyan egy GPS-nek is szüksége van a műholdakra a pontos helymeghatározáshoz, úgy a mi belső iránytűnk is könnyen elállítódik a hétköznapok zajában. 2026-os nagyböjti üzenetében XIV. Leó pápa arra emlékeztet minket, hogy a digitális kor eszközei és a fogyasztói elvárások gyakran elfedik előlünk a lényeget. Ebben a környezetben az önmegtagadás valójában önmagunk felszabadítása. Rájövünk, hogy a boldogsághoz szükségtelen a felesleges ingerek és tárgyak halmozása. Valódi szabadság születik abból, ha megtapasztaljuk az egyszerűség erejét. Ez a kevés nyitja meg az utat a belső gazdagság felé.

Isten pont a kiüresített, letisztult térben tud megszólítani minket. Amikor felismerjük a kevesebb értékét, a felesleg tudatos elengedése hatalmas szabadságot ad a legfontosabb találkozások számára. Így a lemondás a puszta aszkézisből egy új, tágasabb életformába vezethet át minket.

Ha megtanuljuk, hogy a kevés is elég, akkor megnyílik a szemünk a periférián élők valóságára is, akikhez hiányaikban különösen közel van Isten. A fiatalok mellett is akkor tudunk igazán jelen lenni, ha nem a birtoklás, hanem a szolgálat logikájában élünk.

– A tudatos elengedés tehát nem annyira veszteség, mint inkább esély arra, hogy rátaláljunk a lényegre?

– Amatőr vitorlázóként gyakran tapasztalom, hogy a hajó sebessége nemcsak a szél erejétől függ. Ha túl sok felesleges terhet cipelünk, elveszítjük a dinamizmusunkat és a manőverezési képességünket. A lelki életben is hasonló a helyzet: a tudatos elengedés valójában befektetés a jövőbe. Ezt a folyamatot érdemes úgy nézni, mint lehetőséget a lendület visszaszerzésére. Az elengedés során keletkező űr nem hiány, hanem tér. Esély arra, hogy Isten valami újjal, maradandóval tölthesse meg az életünket. Ahogyan Carles Gil i Saguer piarista rendfőnök atya egy levelében fogalmazott: „engedjük meg, hogy a Szentlélek inspiráljon minket az új utak keresésében”. Az elengedés felszabadít arra is, hogy ne magunk körül forogjunk, hanem észrevegyük azokat, akik a leginkább várják, hogy valaki melléjük álljon.

– Amikor valamitől időt és energiát vonunk el, azt mindig valami másra fordítjuk. Az Ön személyes gyakorlata hogyan néz ki ezen a téren?

– Fontosnak tartom az iskolai feladataimat. Öröm és feltöltődés nekem, amikor egyháztörténelmet tanítok a 9.a-ban, remélem, néha nekik is az. Ez a jelenlét segít abban, hogy lássam és érezzem a diákok valóságát, ami sok más ügy mérlegelésénél hasznos számomra. Az iskola mindig őszinte és közvetlen visszajelzést ad. Az idő, amit a diákokkal töltök, valójában ajándék és erőforrás a többi szolgálatomhoz. A húsvéti készület idején a más dolgoktól elvont időt leginkább a csendre próbálom fordítani. A nagyböjt kezdetén néhány napot a dobogókői Manrézában töltöttem. Szükségünk van olyan terekre, ahol a lelkiismeretünkkel és Istennel folytatott párbeszéd kerül a középpontba.

A belső figyelem segít abban, hogy ne váljak a munkám rabszolgájává. Az imádságos csendben dől el, hogy valóban az Úr országát építjük-e, vagy csak a saját elképzeléseinket valósítjuk meg.

– Mennyire tartja fontosnak, hogy a böjti időt tudatosan a mindennapok ritmusának megtörésére használja, és így teret nyisson a valódi találkozásoknak, az őszinte párbeszédnek?

– A mai világ ritmusát jórészt az algoritmusok diktálják. Pörgetjük a hírfolyamot, ugrálunk a feladatok között, s mindeközben elveszítjük a mély kapcsolódások lehetőségét. Egy folyamatosan maximális fordulatszámon pörgő motor hűtés hiányában tönkremegy. A nagyböjtnek tudatos és radikális lassítást kell jelentenie számomra is, és ebben segít az Egyház liturgikus élete. 

A rohanó rutin megállítása nélkül a párbeszéd felszínes fecsegéssé silányul. Leó pápa arra hívja fel a figyelmet, hogy a polarizáció korában rendkívül fontos a találkozás kultúrája.

A digitális forradalom és a folyamatos online jelenlét egyfajta „digitális migrációhoz” vezethet, ami azt jelenti, hogy bár fizikailag jelen vagyunk a környezetünkben, lélekben mégis távol kerülünk tőle.

A nagyböjt esélyt ad arra, hogy legyen „csatlakozásunk” a valósághoz és egymáshoz. A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai az idők jeleinek olvasására buzdítanak. Ezt a rohanás közepette lehetetlen megtenni. Szükségünk van a megállásra, esélyt adva arra, hogy a másik ember arca kerüljön a fókuszba. A következő hetekben megpróbálok tudatos szüneteket beiktatni a napjaimba. Egy őszinte kérdés, egy telefonhívás a valódi találkozás eszközei lehetnek. A megszokott rutin megakasztása lehetőséget ad a Lélek új irányainak felismerésére.

– Hogyan segíthetik a külső körülmények a belső elmélyülést?

– Egy zsúfolt osztályteremben a legtehetségesebb pedagógus is nehezen tud mély gondolatokat átadni. A fizikai környezetünk óriási hatással van a lelkiállapotunkra. Az iskolában már a szünetben szeretek megérkezni a tanterembe és pakoltatni, szellőztetni, a szemetet összeszedetni. A rendezett környezet különösen azoknak a gyerekeknek ad biztonságot, akik az életük más területein sok bizonytalanságot élnek meg. A külső rend gyakran a belső harmónia előfeltétele. Ugyanígy a böjti aszkézis is, az egyszerűbb étkezés, a letisztult napirend mind a lelki fókuszálás fizikai támogatói lehetnek. Szent Pál gyakran él a sportolók metaforájával az életszentség kapcsán. A belső elmélyülés komoly edzésmunkát igényel. A liturgia egyszerűsödése, a templomok dísztelensége a nagyböjtben szemünket a lényegre irányítja.  Ezek a külső jelek irányt mutatnak a sötétségben. Érdemes az otthonunkban, a szobánkban is megteremteni ezt a külső egyszerűséget. Tegyünk rendet az asztalunkon (ezt önmagamnak is szoktam mondani), kapcsoljuk ki az értesítéseket az okoseszközeinken. Ezek az apró fizikai lépések teret engednek egy sokkal mélyebb istenélménynek. Jó eszköz lehet mindehhez az Out! applikáció, amely abban segít, hogy miként lehet időt felszabadítani tudatosabb és kevesebb telefonhasználattal. A jól megválasztott külső körülmények lehetővé teszik, hogy a figyelmünk ne szóródjon szét feleslegesen.

– Volt-e olyan böjti időszak az életében, amely különösen meghatározó élményt jelentett?

– Évekkel ezelőtt, egy feladatokkal terhelt időszakomban fásultságot éreztem. A mindennapi problémák és egy nehéz ügy megoldása leszívta az energiáimat. Abban az évben a nagyböjtöt egyfajta túlélőtúraként kezdtem el. Aztán egy rekollekciónk során szembesültem a korlátaimmal és a sebezhetőségemmel. Az előadó az életszentséget a mindennapok apró lépéseiben láttatta. Ott értettem meg a saját tökéletlenségem elfogadásának fontosságát.

A passió gyakran a hétköznapi monotónia elviselésében rejlik.

A kontroll teljességének elengedése és a gyengeségem felvállalása nyitotta meg az utat a valódi kiengesztelődés felé. A gyógyulás csak a transzparencia útján lehetséges. Amikor megtapasztaljuk a gyengeségünket, utána már másképpen fogunk együttérezni a peremen élők küzdelmeivel is. Az ilyen időszakok mutatják meg, hogy a keresztény válasz sosem a bezárkózás. A párbeszéd keresése jelent igazi megtérést.

– Min múlik, hogy tudunk-e támadás nélkül közelíteni egymáshoz, őszinte bizalommal fordulni Istenhez és a másik emberhez, és hitelesen, reményt sugározva megélni az evangéliumot?

– Az élet a mai társadalmi és online térben gyakran egy kíméletlen lövészárokharchoz hasonlít. A szavak fegyverré válnak, a véleménykülönbség azonnali ellenségképet szül. Ebben a polarizált közegben az evangélium megélése egyenesen provokatív cselekedet. A „fegyvertelen, lefegyverző béke” képviselete óriási bátorságot igényel mindannyiunktól. A pápa a közelmúltban fegyverszünetet hirdetett a kommunikációban. Azt kérte, hogy fegyverezzük le a szavakat. Az igazság közös keresése mindig megelőzi a saját ideológiánk sulykolását. A bizalom kiépítése apró, kockázatos lépésekkel kezdődik, a hétköznapokban. Képesek vagyunk rá. A piarista iskolákban naponta megtapasztalom a diákok nyitottságát erre az őszinte, álarcok nélküli párbeszédre. A remény új térképeit nekünk kell megrajzolnunk a saját környezetünkben. Reményt sugározni csak akkor tudunk, ha nem elnyomjuk a másikat, hanem „hídépítőkké” válunk. Ez a magatartás bátorságot kíván, hiszen a bizalom kockázattal jár.

– Vajon ma is képes-e az ember a keresztény irgalmasság lelkületével – a figyelmes meghallgatással, jó szóval, imádsággal – kapcsolatokat építeni, és áthidalni a félelem vagy az elidegenedés mélységeit?

Az irgalmasságot a világ tévesen egyfajta gyenge, passzív beletörődésként értelmezi. A valóságban ez egy dinamikus erő az emberi kapcsolatokban.

Olyan, mint a tavaszi olvadás, amely a vastag jeget is szétrepeszti. Az elidegenedés korában a figyelmes meghallgatás a legdrágább valuta. Kalazanci Szent József a periférián élő római fiatalok között fedezte fel ezt a titkot. A jó szó és az imádság szó szerint megváltoztatja a szívünk huzalozását. A félelem mindig falakat épít, az irgalom ellenben hidakat ver a szakadékok felett. Minden megértő találkozás egy apró csoda. Szent John Henry Newman bíboros jelmondata, a Cor ad cor loquitur (Szív a szívhez szól) éppen azt tanítja, hogy a valódi kapcsolatok a személyes meghallgatás dimenziójában születnek. A figyelem olyan ajándék, amely ma ritka kincs. Amikor időt szánunk a másikra, azt üzenjük neki: „fontos vagy nekem”. Ez a gesztus alapvető a gyógyuláshoz.

– Mit jelent a „szív megtérése” a nagyböjt idején?

– A görög metanoia szót gyakran egyszerűen megtérésnek fordítjuk. Valójában azonban a gondolkodásmód, a belső iránytű teljes átállítását jelenti.

A viselkedésünk puszta kozmetikázása sosem hoz tartós eredményt. Pál apostol arra hív, hogy öltsük magunkra az új embert.

Ez a folyamat a hála megélésével kezdődik. A nagyböjt időt ad a diszkréten közeledő Isten felismerésére a mindennapok sűrűjében. A szív megtérése egy izgalmas, élethosszig tartó kaland. Azt jelenti: megengedjük Istennek, hogy „új szívet” alkosson bennünk.

– Hogyan küszöbölhető ki, hogy a böjt csupán külsődleges szokás legyen az ember életében?

– Izajás próféta útmutatást ad a böjtről. Az ételtől való tartózkodás abban a pillanatban nyer nagyobb értelmet, amikor a felszabaduló javakat a szegények, a kirekesztettek felé fordítjuk. Az isteni jelenlétet a rászorulók arcában pillanthatjuk meg a leginkább. A jócselekedetek nélküli aszkézis olykor megrekedhet a „spirituális fitnesz” szintjén. Jó, ha össze tudjuk kötni a személyes lemondást egy nagyon konkrét szolgálattal. Például a felszabaduló időnkben látogassunk meg egy magányos ismerőst, hiszen így a böjtölésünk kiléphet a formalitás szűk keretei közül. Mindig tegyük fel magunknak a kérdést: „Kiért teszem ezt?” Az igazi változás a testvéri szeretetben mutatkozik meg a leginkább.

– Választások előtt állunk. Hogyan lehetséges kritikát megfogalmazni vagy az ellenállásunkat kifejezni úgy, hogy közben megmaradjon a másik ember iránti tisztelet és alapvető jóindulat?

– A kritika megfogalmazása egy rendkívül finom sebészi beavatkozáshoz hasonlít. Indulatból, rossz eszközzel végezve gyógyítás helyett maradandó sérüléseket okozunk. A katolikus nevelés megkérdőjelezhetetlen alapelve a személy méltóságának tisztelete. Az igazságot sosem szabad bunkósbotként használni a másik leigázására. A konfliktusainkban az alapvető jóindulat fenntartása a legfontosabb védőháló. Külön kell választanunk a hibás cselekedetet a személy elidegeníthetetlen istenképiségétől. Bármilyen visszajelzést adunk, igyekezzünk azt mindig a másik ember fontosságának egyidejű hangsúlyozásával tenni. A tisztelettel megfogalmazott kritika különösen fontos azok számára, akik már sokszor tapasztaltak elutasítást az életükben. A párbeszéd meghallgató szelídséggel halad előre. A kritika akkor építő, ha a kapcsolat előbbre való benne, mint a vélemény.

Fontos, hogy az erőszakmentes nyelvezetre neveljünk, és falak helyett hidakat építsünk. Ez nem jelenti az igazság feladását, de megköveteli a másik méltóságának tiszteletben tartását.

Fotó: Merényi Zita (archív)

Trauttwein Éva/Magyar Kurír