Ahol hálát adunk és áldást kapunk – Orosz Lóránt OFM a mátraverebély-szentkúti kegyhelyről

– Húsz éve nemzeti kegyhely Mátraverebély-Szentkút.  Mi a „nemzeti” cím jelentősége?

– A kánonjog értelmezése szerint a nemzeti az egyházmegyei és a nemzetközi közé illeszkedik, országos jelentésben. Kifejez emellett etnikai hovatartozást, a nemzet kulturális valóságába való betagozódást, identitást is. Azt gondolom,

egy katolikus kegyhelyen a katolikusságunk és a nemzeti hovatartozásunk nem választható szét. Ezek gazdagítják, kiegészítik egymást. Az alapot azonban az embernek a Jóistenhez való kapcsolata jelenti.

Az Istenhez és az Anyaszentegyházhoz való kapcsolódás az, ami egyetemessé tesz bennünket, hiszen a katolicitás egyetemességet jelent. Úgy látom, ez segít a nemzeteken belüli és a nemzetek közötti feszültségek, különbségek és problémák áthidalásában, közösségi feldolgozásában. Szentkúton évszázadok óta működik ez, a környéken élő szlovákok is a magukénak érzik a kegyhelyet. Tudatosan törekszünk arra, hogy a katolikus hit egyetemességét, az egységet hangsúlyozzuk. Ezt erősíti, hogy Máriára tekintünk, aki mindannyiunk édesanyja.

– A búcsúk a hagyományos vallásosság részei. Tapasztalatai szerint mennyire fontos ez ma az embereknek?

– Sok olyan momentum van az életünkben – nem csak a búcsújáráshoz kapcsolódóan –, amely azt mutatja, hogy az emberek igénylik a vallásos hagyományokat. Az áldások – akár városi, értelmiségi környezetben is – sokak számára nagyon fontosak. Például nemrég volt a búzaszentelés, de szeretik a balázsáldást, a családok megáldását is.

A búcsú teológiai értelemben azt jelenti, hogy a már megbocsátott bűnök következményei alól nyerhetünk felszabadítást. Amikor az ember vétkezik, azzal az Egyház szövetét, testét sérti meg. Az Egyház tanítása szerint mind a bűnnek, mind a jó cselekedetnek vannak következményei az egyén életében és közösségi szinten is. Ezért amikor jóvátételről beszélünk, az nem merül ki abban, hogy az ember elimádkozza az elégtételt. Valamiképpen helyre kell állítani az igazságosság rendjét. Elégtételt kell adnia a bűnökért. Ez néha egyszerű: ha elvettem valamit, visszaadom, vagy a szegények javára adakozom. Máskor viszont sokkal nehezebb, például ha az a személy, akit megbántottam, már nem él. Gyakran találkozunk idős emberekkel, akik régi bűnöket hoznak magukkal, akár évtizedekkel ezelőttieket, amelyeket már többször meggyóntak, mégsem tudnak megnyugodni.

A teljes búcsú ebben segíthet: általa az ember el tudja hinni Isten irgalmát, elfogadja, hogy a Jóisten véglegesen lezárta ezt a fejezetet. 

De a jó cselekedetek következményei sem vesznek el. Krisztus megváltása, a Szűzanya, a szentek élete és a mi jótetteink mind hozzátartoznak az Egyház „kincstárához”. Ezekből áll össze az a lelki valóság, amelyből az Egyház merít.

A búcsú elnyerése mindig kapcsolódik a bűnbánathoz és az önmagunkból, önzésünkből való kilépéshez. A zarándoklat ennek kézzelfogható formája: az ember elindul, kilép a megszokott környezetéből, és elmegy egy kegyhelyre, hogy Isten felé forduljon. A szokásos feltételek – szentgyónás, szentmise, ima a pápa szándékára, Hiszekegy, Miatyánk – vállalása szükséges, így a Jóisten eltörli az adóslevelünket, nincs többé tarozásunk, tiszta lappal mehetünk tovább.  Az emberek szeretik a búcsújárást.

– Szentkút eredete csodákhoz, gyógyulásokhoz kapcsolódik. Az eredet a múlt homályába vész. Mennyire lehet ma építeni erre?

– Csodák, gyógyulások ma is vannak.

Hozzák az emberek a hálatáblákat, évente huszonötöt-harmincat. Mindegyik mögött egy kis csoda áll. Ezek egyházilag nem elismertek, de meghatározóak az adott személy vagy család történetében.

A tábla leadásakor a recepciós rákérdez, hogy az illető kész-e beszélni a történetéről. Már több száz név és telefonszám szerepel a nyilvántartásunkban. A friss hálatáblák azt mutatják, hogy a kegyhely él, a Szűzanya meghallgatja a kéréseinket. Tudjuk, hogy a Jóisten is meghallgatja minden kérésünket, ami a javunkra válik. Ezt pedig akkor ismerjük fel, ha rendszeres szentségi életet élünk, ha napi kapcsolatban vagyunk a Jóistennel.

– Tervezik, hogy utánamennek ennek a sok száz, csodákról, gyógyulásokról szóló történetnek?

– Igyekszünk. Néhány történet leírása szerepel a honlapunkon, de többet is lehetne tenni ezen a téren, hiszen ez mutatja az eredményeket. De mi számít eredménynek?  Vannak egészen egyértelmű esetek: amikor orvosi lelet készül a szentkúti látogatás előtt és után. Apparátusunk azonban nincs arra, hogy kivizsgáljuk ezeket. Nagyon gyakran érkeznek hozzánk sok szenvedésen keresztülment fiatal párok, hogy gyermekáldásért imádkozzanak, később pedig visszatérnek hálát adni a gyermek születéséért.

Óriási – bár nehezen igazolható – eredmény az is, ha valaki egy szentkúti búcsú után nagyobb békességgel viseli a testi-lelki szenvedését.

Jó volna még több történetet megismerni, mert ezek sokat jelentenek az embereknek.

– Mit lát: a hagyományos vallásosság eltűnik vagy inkább átalakul?

– Azt mondanám, hogy átalakul. Vannak falvak, ahonnan a '60-as, '70-es évek óta nem érkeztek hozzánk gyalogos zarándokok, mert teljesen megszűnt ez a hagyomány. Most azonban fiatal és középkorú férfiak újraindítják, és a hívek nagy távolságokat megtéve újra elzarándokolnak Szentkútra. Sokszor olyanok is, akik egyébként nem járnak rendszeresen templomba, de erre az alkalomra eljönnek. Ez azt mutatja, hogy a testi és lelki erőfeszítésnek van vonzereje Isten felé, az emberek úgy érzik, hogy ezáltal kegyelmet kapnak.

Emellett megjelentek az úgynevezett rétegbúcsúk is: motorosok, vadászok, lovasok, együtt járók, környezetvédők zarándokolnak Szentkútra. Ezek az alkalmak olyanokat is megszólítanak, akik egyébként kevésbé kötődnek az Egyházhoz, de az adott közösséghez kapcsolódásuk elhozza őket ide.  

– Bizonyára ők is egyfajta belső megérintődöttséggel jönnek. Hogyan lehet ezt továbbvinni?

– Az El Camino mentén van egy házuk az ágostonos nővéreknek. Tőlük hallottam, hogy

nem tesznek különbséget turista és zarándok között. Magamévá tettem ezt a hozzáállást, én is zarándoknak tekintek mindenkit, aki eljön ide, függetlenül attól, hogy ő minek tartja magát.

A hely, a természeti környezet szépsége, a csend és a liturgia mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az idelátogatóknak mély lelki élményben legyen részük. Részt vehetnek egy kegyhely-ismertetésen, ahol találkozhatnak a ferencesekkel. Ezt is szeretik. A látogatót ért hatásnak van tehát egy természeti oldala, ami a szép környezetből adódik – Isten szép, utal erre a hely, a természet szépsége is –, azután ott vannak az emberi találkozások, valamint a liturgiában a Jóistennel való találkozás. Ezeknek a hatásoknak köszönhetően mélyülhet el a zarándokokban a megérintettség érzése.

– Szentkúton sokszor hosszú sorokban várakoznak gyóntatásra az emberek, de inkább az idősebbek. Elérik a fiatalokat is?

– Ez valóban fontos kérdés. A felvetése, hogy hol vannak a fiatalok, önvizsgálatra késztet minket: hogyan tudnánk jobban elérni őket, hogy azok, akik vallásos nevelést kaptak, ne távolodjanak el az Egyháztól a kamaszkor után? A fiatalok távolmaradása persze részben természetes. Amíg a szekér gurul, az ember erős és sikeres, addig gyakran nem érzi, hogy szüksége lenne Istenre. Amikor viszont jönnek a bajok, akkor azok, akiknek van valamilyen emlékük a vallásról, hitről, újra Istenhez fordulnak. Idősebb korban, a saját korlátaival szembesülve az ember gyakran visszatalál az egyetlen lényegeshez. Ez azonban nem ment fel bennünket a felelősség alól, csak segít megérteni a jelenséget.

– A gyónás során hogyan lehet segíteni az embereket a továbblépésben?

– A gyónás nemcsak bocsánatkérés, hanem kiengesztelődés is: Istennel, önmagunkkal, másokkal. Nem verjük nagy dobra, de előfordul, hogy az ember haragszik a Jóistenre, és az is, hogy képtelen megbocsátani önmagának, mert gyakran ez a legnehezebb. A teremtett világgal való kiengesztelődés is fontos. A dolgoknak megvan a maguk rendje, amihez alkalmazkodni kell.

A cél a kiengesztelődött élet, az Istennel megbékélt, hálaadó élet, amelyben az ember erőt kap a mindennapokhoz.

– A közösségi hit megélésének hagyományos formái sokszor mély jelentést hordoznak, ám ha ez nincs ott az emberek tudatában, fennáll a veszélye annak, hogy idővel maga a forma is elvész.

– Néhány évvel ezelőtt meghívást kaptunk az Evangelizáció Dikasztériumától egy konferenciára, amit a kegyhelyek vezetői számára rendeztek. Itt külön hangsúlyozták a formák fontosságát. Szentkúton az érkezők fogadásakor mindig beszélünk az adott ünnep lényégéről, és a zarándokok áldással kezdhetik meg az eseményen való részvételt. Tudatában vagyunk annak, hogy a liturgia értése nem magától értetődő, hiszen egész nemzedékek maradtak ki a hitoktatásból. Ezért nagyon fontos a liturgiamagyarázat, mi ezt még a liturgia közben is megtesszük. Megállunk, és ismertetést adunk arról, mi következik most és miért. Még azoknak is fontos ez, akik évről évre visszajárnak hozzánk, mert esetleg új felismerésekre juthatnak. Így segítjük, hogy az emberek ne csak részt vegyenek a szertartásokon, hanem értsék is azokat.

Igaz ez a körmenetekre is. Sokan elavult formának tartják ezt, triumfalista népegyházi gyakorlatnak, aminek nincs köze a szolgáló Egyházhoz. Holott a körmenet hitünk közösségi kifejezése, a hit közösségi megvallása. Ma az ember gyakran kerül olyan helyzetbe a munkahelyén vagy társaságban, hogy utólag azt érzi, meg kellett volna vallania hitét, de nem merte szóba hozni, félt, hogy kinevetik, kisebbségben marad, így inkább hallgatott.

A körmenet annak a kifejezése, hogy együtt éljük meg a hitünket, együtt követjük Krisztust a menetben, ahogy életünk útján is őt igyekszünk követni.

Az utóbbi időben a búcsúkon el is szoktam mondani ezt, és mindenkit arra hívok, hogy csatlakozzon a körmenethez. Látom, hogy így sokkal többen jönnek, és azt is érzékelem, hogy a részvétel jót tesz az embereknek.

– Ötfős ferences közösség tartja fenn a kegyhelyet. Milyen itt az életük?

– A szolgálatunk jelentős részét teszi ki a kegyhely ellátása. A búcsúkon mindannyian ott vagyunk, hétköznap ügyeleti rendben csoportokat fogadunk. Lelki tanácsadás, gyóntatás, liturgia a napi feladatunk, emellett egyéni és csoportos lelkigyakorlatokat is vezetünk. Húszhektáros terület Szentkút, sok itt a teendő.

Ora et labora – imádkozzál és dolgozzál: a ferencesek e tekintetben bencés életformát élnek. Imádkozunk, hiszen elsősorban ezért vagyunk, de sok fizikai munkát is végzünk.

Szeretem Szentkutat, a fizikai és a szellemi munka ritmusát. De éppen most helyzetek át, így már Pécset fogom szeretni.

– Tanulnak más kegyhelyek tapasztalataiból is?

– Már több mint egy évtizede benne vagyunk az Európai Máriás Hálóban. A búcsújáróhelyeknek ezt a szövetségét, amely egy laza társulás, Lourdes alapította, huszonöt máriás nemzeti kegyhely összefogásával. Egymás kölcsönös megismerése a célunk. Minden évben más-más helyszínen gyűlünk össze, és e találkozások során sok gyakorlati tapasztalatra tehetünk szert. Fatimában például jó gyakorlatot láttam arra, hogyan lehet a nagyon különböző egyházi kötődéssel bíró munkatársakat mélyebben bekapcsolni a kegyhely szellemébe. Ott benne van a munkaszerződésben, hogy félévente továbbképzési napot tartanak. Fatimai mintára mi is bevezettük ezt, így mélyítjük el a munkatársaink kapcsolatát az Egyházzal és a kegyhellyel.

Fotó: Lambert Attila; Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. június 21-i számában jelent meg.