A kimondhatatlant ki lehet fejezni formával – Sadecky Kati keramikusnál jártunk

Az egyes szinteket a ház melletti agyagfalba vájt lépcsőkön lehet megközelíteni. Bizony csúsznak, ha esik az eső. Katiék néhány éve költöztek ide Budapestről, maguk építették a házat, a lépcsőket is a férje vájta a földbe. Kert szinte nincs is, a meredek agyagfal hátulról körülöleli a hangulatos kis házat.

A műteremben sorakoznak a már elkészült szobrok, vázák, esernyőtartók, domborművek. Kati különösen szereti az úgynevezett visszatartott plasztikát, ami az éremművészetnek is az alapja: legfeljebb egy-két milliméternyi kiemelkedéssel kell a térbeliség illúzióját kelteni. Szebbnél szebb művek láthatók a falon is. Mindegyik harmonikus, arányos és már első ránézésre érezhető, hogy üzenetet közvetít – szimbólumok ezek agyagból megformázva.

Kati tizenévesen kezdett agyagozni. „Nagyon szeretettem mindent, aminek köze van az alkotáshoz. Csodálatos, hogy létrejön valami, ami azután önálló életre kel. Rájöttem, hogy szívesen járnék kerámiaformázó iskolába, amit el is végeztem. Szentendrére, egy iparművész házaspárhoz kerültem, főleg kályhákat és kandallókat terveztek és építettek. Ebben vehettem részt én is, kályhacsempéket és elemeket préseltünk. Alig korongoztam, pedig az is szerepelt a vizsgakövetelmények között. Várandós voltam, a terhesség nyolcadik hónapjában jártam, amikor vizsgáztam, és nem bírtam középre húzni az agyagot, amiből egy harminc centiméter magas vázát kellett volna megformázni. Begörcsölt a hasam. Aztán valaki hozott nekem tálcán három gyorsan megformált hatalmas vázát, hogy azokat adjam be vizsgamunkának.”

A gyakorlati időszakot kiábrándulás követte. A kályhák elemeit elvitték gazdagabb emberekhez, akik nem igazán értékelték ezeket a gyönyörűségeket. „Nem volt kedvem tovább csinálni ezt, mert láttam, hogy nem tisztelik az iparművész házaspár munkáját, nem fizetik ki őket. Akik a kilencvenes évek elején megéltek a kerámiázásból, azok sokszor giccseket gyártottak, cicás, kutyás bögréket és hasonlókat. Egyszer tanulóként besegítettem én is, egy nap alatt több tucat cica bajuszát és nyelvét kellett megfestenünk.”

Azután érkezett a négy gyerek sorban. Kati főállású anyaként kipróbálta a számítógépes újságszerkesztést, a fotózást, a honlapkészítést, majd szociálpedagógiából diplomázott. A gyerekek mellett mindig ezernyi lehetősége adódott a kreativitása megélésére: jelmezeket készítettek, papírmasét és díszletet festettek. „Amikor nagyon elmélyedtem valamiben, csúnyán néztek rám a gyerekek, hiszen nem velük foglalkoztam.”

Egy időben Katiékhoz került a közösségük korsós Mária-vándorszobra. Az volt a szokás, hogy mindig annak adják, akinek szüksége van rá. Az ő családjukban akkor nagyon beteg volt valaki. „Egyszerű fehér ruhát és barna fejkendőt visel Mária, mellette a Kisjézus, a kezében pedig egy korsót tart. Amikor tovább kellett adnunk a szobrot, úgy éreztem, ezt meg kell csinálnom. Éppen volt nálunk agyag. Még azt is elfelejtettem, hogy vacsorát kell adnom a gyerekeknek. Amikor hazajött a férjem, csak nézett rám, hogy miért van az asztalon az agyag és a Mária-szobor. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy szobrászattal szeretnék foglalkozni. Így kezdődött a történet.”

Katit senki sem tanította mintázni, képek alapján kezdett finom kis nőalakokat, anyákat formázni, és fejlődni szeretett volna. Ajánlottak neki keramikusokat, akikhez kosárban vitte el a szobrait megmutatni. Azt a tanácsot kapta, hogy tanuljon rajzolni, és Pató Róza szobrászhoz irányították, akivel egy éven keresztül minden kedden reggeltől délig rajzoltak, majd mintáztak.

„Az első szobraimban a nőiséget, az anyaságot próbáltam megjeleníteni. A szobrásziskolában is az anya-gyerek kapcsolatot választottam témának. Van egy ülő Mária-szobrom, amelyen a Kisjézus megérinti a Szűzanya arcát. Az anyaságban találtam meg a kapcsolódás kiteljesedését. Akivel összekötöttem az életem, azzal folyamatosan nagyon közel leszünk egymáshoz. Ösztönösen választottam, vonzódom hozzá, közeledünk egymáshoz, és egyre jobban megismerjük egymást. A gyermekem azonban belőlem lett, mégis egy másik élet, egy külön világ. A vele való kapcsolatban ott van a kötődés és az elengedés, nincs ennél varázslatosabb. Áhítattal, tisztelettel nézem, ahogy a gyermekem növekszik, és minden támogatást, segítséget megadok neki. Anyaként mindennél előbbre valónak tartottam, hogy a gyermekemnek a lehető legjobb legyen. Akkor az töltötte ki az életemet – amiben nagyon jól éreztem magam –, hogy egy csoda növekszik mellettem, és én nézhetem, kísérhetem.”

Pató Róza biztatta Katit, hogy minél többet járjon múzeumokba, szívja magába a művészetet, kutasson. „Egyszer megtalált egy apám korabeli gyűjtő, aki majdnem száz munkát rendelt tőlem az évek során. Az európai Mária-kegyhelyek szobrait mind megszerezte, s ahova nem jutott el, azoknak a kegyhelyeknek a Mária-szobrát megcsináltatta velem. Így például amerikai, afrikai kegyhelyek szobrait. Kép alapján kellett megmintáznom őket, s próbáltam fellelni a történetüket is. Egyszer kiégetett állapotban vitt el tőlem szép, fehér agyagból való Mária-szobrokat, kifesteni már ő szerette volna őket. Akkor átéltem, milyen fájdalmas megválni a munkáimtól.”

Azért is nehéz ez, mert a szobrokból csak egy, legfeljebb két példány készül. Egyik-másikhoz Kati annyira ragaszkodik, hogy nem tudja odaadni másnak, inkább másolatot készít belőle. Előfordult, hogy átadott valakinek egy általa nagyon kedvelt eredetit. Soha többet nem sikerült úgy megformáznia, nem állt rá a keze, hiába tudott már többet, mint amikor azt készítette. „Az a báj már nincs benne, az agyagot már nem tudom éppen úgy kikeverni, mint akkor. Van fehérre, vörösre, sötétbarnára, majdnem feketére égő agyag is. A kevert agyagokból készített szobrok a legszebbek, utánozhatatlanok. Most már sokkal könnyebb kiadnom a kezemből a szobrokat, de az elsőnél azt hittem, belepusztulok. Olyan volt, mintha a gyerekemet kellett volna odaadnom valakinek, annyira ragaszkodtam hozzá.

Nem egy tárgy az, ami a munka eredményeként elkészül, hanem valami, ami megszületik, és önálló életre kel.”

Katinak két kemencéje van. A kisebb hobbikemence fent a műhelyben, a nagyobbik a garázsban áll; az előbbiben legfeljebb ezeregyszáz fokon éget, az utóbbiban ezerkétszáz fokon. Az ilyen magas hőmérsékleten égetett kerámia fagyálló. A hőfokon múlik az is, hogy milyen színe lesz az agyagnak. Kati általában csak kevés mázat használ, jobban kiemeli az agyag saját színét. Néha vörösagyagpéppel színez, vagy színtesteket kever az agyagba.

Az asztalon lévő Mária Magdolna-plakett például ezüstös-kékes árnyalatokban pompázik. A mintázásnak vannak szakaszai. A finom kis vonalakat, például a szemeket, csak egy kis idő után, „bőrkemény” állapotban lehet meghúzni a megfelelő eszközökkel. Az egyik lányától kapott egy kiváló minőségű nagyítót, ennek segítségével könnyebben el tudja végezni a finom karcolásokat. A fia pedig készített neki egy mintázófát, ez a legkedvesebb munkaeszköze.

Sokszor esküvőkre kérnek tőle tárgyakat, ezért elgondolkodott, milyen szimbólumok fejezik ki a legjobban a házasságot. Van, hogy két egymás felé úszó halat ábrázol egy tálon, de a kánai menyegzőt is megformázta már nászajándéknak: ezen a domborművön három korsó látható, az egyiknek női, a másiknak férfiarca van, és egymásra tekintenek. Lehetnek ők Mária és Jézus, a háttérben pedig a borral telt kancsó, de értelmezhetjük őket a házaspár két tagjaként is.

Kati témái között világiakat is találni. Az életfa az egyik kedvence, és Mucha egy szecessziós nőalakját is megformázta már visszatartott plasztikával. Lent, a garázsban éppen ott van egy szép nagy sakk-készlet, de postaládákat, díszes házszámokat is készít. A terasz nagy ablaka elé megformázott egy élethű kerecsensólymot, mert a kismadarak sokszor nekirepültek az üvegnek. Ők a legjobb kritikusok – mióta látják a ragadozómadár szobrát, azóta nem fordult elő ilyen baleset.

Alkotásai többségét mégis a szentekhez kapcsolódó, illetve a bibliai témájú tárgyak teszik ki. A közösségüknek van egy kápolnája, a szentélyben egy selyemre festett Szentháromság-ikont helyeztek el. Kati készített emellé egy adoráló, Jézusra mutató Mária-szobrot, amelyhez egy Rubljov-ikon jelentette a mintát.

Évfordulókra, születésnapokra is kérnek tőle kerámiákat. Betlehemeket is szeret készíteni; egy kopt betlehem a kedvence, amit többféleképpen szokott megformázni a megrendelő kérésének megfelelően. Maguknak pedig egy egészen modern szoborcsoportot alkotott: Szűz Mária és Szent József agyagcsőből hajlított alakja előtt a Kisjézus egy olyan jászolban fekszik, amely tulajdonképpen áldozati kehely.

„Van egy feszületem, amit először minta után készítettem, de aztán inkább arra hallgattam, hogy mi tetszik nekem. Nagyon modern stílusú lett. Készítettem olyan keresztet is, amelyen a feltámadt Krisztus látható; felfelé emeli a kezét, nincs kifeszítve.

Kétszer tört össze ez a kereszt még nyersen, így kétszer született újjá.

Az egyik barátom még törött állapotban meglátta, és remegve mondta, hogy ez milyen gyönyörű. Megígértem, ha meg tudom csinálni, neki adom. Így lett az övé.” 

A szemlélődés áthatja az alkotói folyamatot.

Akkor sikerül valami jól, ha a mögöttes tartalomra figyelek, és nem veszek el a formában.

A csodaszarvas ősi motívum, ősi ötvösmunka remeke, amikor készítem, érzem, hogy ereje van. Ugyanakkor szeretek embereket ábrázolni, ez más élményt nyújt, mint például egy állatábrázolás. Egyszer azzal keresett meg egy hölgy, hogy a Kanadában élő rokonainak, egy anyukának és a két lányának szeretne ajándékot vinni, és milyen jó lenne, ha alkotnék nekik egy szobrot… Nem tudtam róluk semmit, nem kaptam fényképet sem. Elkezdtem arra koncentrálni, hogy az anyuka kapcsolatban van a lányaival, fontosak neki. Nem tudom, hogyan, de mindig úgy fordult a kezem, hogy olyan eperformájú arcuk lett. Nem tetszett, de már nem volt idő arra, hogy megváltoztassam, ezért félve adtam oda a hölgynek. Egy hétre rá jött a telefonhívás, hogy zokogott az egész család, mert annyira hasonlított rájuk a szobor. Ez nem lehet igaz! – gondoltam. Az alkotásba mindig beleteszem, amit tudok, a többi már nem rajtam múlik. Ezeknek az élményeknek a hatására kezdtem elengedni magamban a megfelelési kényszert, ami nagyon sokszor gátat jelent. Megtanultam, hogy bár szeretnék élményt nyújtani a munkámmal, alkotás közben nem szabad azzal foglalkoznom, hogy hasson majd arra, akinek készítem. Most már jobban hiszek a megérzéseimben.”

A keramikus alkotónapokat is szervez csoportoknak. Egy régi tanára kerámiaszakkört tartott egy budapesti művelődési házban, ő adta át Katinak a lehetőséget és a kis műhelyt. „Azóta is járnak hozzám, most már ide, Nagymarosra. Szeretem elmagyarázni és megmutatni, mit hogyan csináljanak. Tanulok művészetterápiát is, most fejezem be a kétéves szakmai továbbképzést.  A művészi identitásom megerősödésében nagyon sokat jelent nekem, hogy néhány éve felvettek a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületébe, így hivatalosan is keramikus iparművész lettem.”

Kati nem hirdeti magát, ismerősökön keresztül jutnak el hozzá a vevői, vagy a Facebookon találják meg. Átalában esküvőre, keresztelőre és tanároknak szoktak ajándékokat rendelni tőle. Előfordult már olyan is, hogy a saját házukhoz készített kültéri lámpabúrákat, és valakinek annyira megtetszettek, hogy megvásárolta őket.

A weboldalán látható legtöbb műből sugárzik a szépség, az ártatlanság és a tisztaság. Negatív témákat nem találni, mint ahogyan giccset sem. „Igyekszem nagyon, az a rémálmom, hogy giccset gyártok, és valaki szóvá teszi, mint amikor az énekesnek azt mondják, jó-jó, énekelj, de inkább csak a fürdőszobában. Nem tudnék feszültséget ábrázolni, próbálkoztam vele, de nem ment. Mindig kecsesek a formák. Nagyon szeretem Kovács Margit munkáit. Megihletett az egyik könyve, aztán elmentem egy kiállítására. Van egy egyszerű korongozott szobra: két asszony összekapaszkodik. Ez a szobor szinte forogni kezdett a szemem előtt, amikor néztem. Attól kezdve jobban ráérzek a szobrok üzeneteire, megértem, milyen mélység van mögöttük. Sok mindenre rácsodálkozom, de akad olyan mű is, ami nem igéz meg. Kovács Margit esetében olyan élményem volt, mintha a személyisége, a mosolya, a játékossága üzent volna.

Mintha azt sugallta volna: Csak bátran! Ki lehet fejezni formával.”

Fotó: Lambert Attila

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. február 4-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.