A klasszikus szépségideál és az önkifejezés – A Magyar Képzőművészeti Egyetem tanévzáró kiállítása

Egy fiatal hölgy, egy végzős hallgató diplomamunkája ez, amely a Régi Műcsarnok felőli részen van kiállítva. Csak magam közel nyolcszáz fotót készítettem a Képzőművészeti Egyetem Andrássy úti főépületében és az Epreskertben a különböző szakok, tanszékek kiállított alkotásairól. Mondhatom, sok mindent láttam, és nagyon úgy néz ki, hogy a klasszikus szépségideálnak, az állandó harmóniakeresésnek végleg befellegzett.

Előtérbe kerül a mindenáron való önkifejezés szürrealisztikus elemekkel társítva, néha giccsbe hajló vagy legalábbis annak határmezsgyéjén táncoló vad színekkel és extravagáns, szókimondó megoldásokkal. Értem, miért van ez így, sok oka van. Ideges, zaklatott világban élünk, és a fiatalok a legérzékenyebbek, a környezet, az idősebbek világa iszonyatos erővel hat rájuk. Ők még nem játszanak szerepet, nem alakoskodnak, nem csúsztatnak, mint a médiában szereplők oly sokszor, ők még „kimondják az őszintét”.

Tükörkép ez, ilyenek vagyunk, ezzé tettük a környező világunkat, az emberi kapcsolatokat…

Az egész kiállítássorozatot komor látásmód, pesszimizmus hatja át. Persze más is hozzájárul ehhez; a változó technika, a fotográfia, az internet az utóbbi harminc évben mindent megváltoztattak körülöttünk, s valahogy ezek is inkább hidegséget árasztanak.

Hol fontos ma már a hagyományos portré? Hiszen egy kattintás a mobilon, és máris kész a kép. Százezrével készülnek naponta a digitális fotók világszerte, és aki akarja, azonnal közzé is teheti, hála a Google szolgáltatásainak. Persze az igazi az, ha valami plusz is megjelenik rajta, és az már nem megy mindenkinek, mesterséges intelligencia ide vagy oda… Az üzenet a fontos, a problémafelvetés. A kortárs festő párbeszédet folytat a készülő képével és a nézővel is, ha akad majd neki. Persze ez nem új keletű jelenség, már Somogyi József szobrászművész is azt mondta az egyik nyolcvanas évekbeli portréfilmjében, hogy a művészi munka egyfajta párbeszéd.

Az Andrássy úti főépület grafika tanszékén kiállított képek többségének a címe: Instagram. Nyilván nem véletlenül. A szó az instant photo és a telegram kifejezések kombinációjából jött létre. Az én olvasatomban afféle gyorsvázlat ez, amit rögtön meg lehet osztani, fel lehet tenni az internetre. Mintha csak jegyzeteket készítenénk valamiről, a későbbi kidolgozás igénye nélkül.

A képzőművészeti egyetem oktatói, reagálva az új kor kihívásaira, az „itt és mostra”, a jelen társadalmára gondolva építik be a tantervbe a legújabb közzétételi lehetőségeket.

A kiállított művek közül kiemelkedik Balogh Bence grafikája, amelyen a háttérben lévő fekete árnyékban már majdnem találkozik két arc, egy férfié és egy nőé. Csintalan Bogáta instagram-képe egy kezet ábrázol, amelyre az van felírva: GOD. A hallgató által fogalmazott képaláírásban pedig ez olvasható: Ha Isten is úgy akarja.

A képek között járva mindenképpen feltűnik a látogatónak, hogy jelen vannak itt az élet nagy kérdései. Kovács Lili második évfolyamos festőhallgató nagyméretű vászna az utolsó vacsorát ábrázolja. Modern felfogásban közelít a témához, semmiképpen sem a klasszikus szépséghez szokott ízlésünkre támaszkodva hozza közel hozzánk a tizenkettőt és a Mestert. A fejek elnagyoltak, az arcok alig kivehetők, ám tisztán érezhető a feszültség: „Közületek valaki elárul engem.”

Szalóczy-Csuha Gyula Tömegsír (2023) című képe egyszerűen döbbenetes. Vérfagyasztó látvány, a sírba hevenyészve behajigált holttestek rémületet keltenek. Az alkotást aktualitása teszi fontossá. A festő ezt írja a képéről: „Ebben az évben szerettem volna minél mélyebbre nyúlni az eltitkolt családi történetekben, így jutottam el a 20. század egyik legnagyobb és méltánytalanul nem emlegetett eseményéhez, az orosz forradalomhoz és az azt követő polgárháborúhoz. Anyai nagymamám moszkvai, és míg édesapja kulák családból származott, addig édesanyja egy jól szituált orosz nemesi családból jött. Ezen a ponton sejthető a történet kimenetele. Dédanyám, Antónia Mihailovna Jevsztafjeva Moszkvában született 1912-ben, és feltételezhetőleg kellemes élete volt édesanyja 1918-as haláláig, amiért a forradalom volt a felelős. Egy alig hat esztendős gyermeknek fokozottan nehéz ezt átélnie, főleg úgy, hogy az ezt követő időszakban tulajdonképpen beszélni sem lehetett a forradalmat megelőző évekről, és az édesanyjáról sem. Moszkvai lakásukat felszabdalták, vidéki házukat pedig a földdel tették egyenlővé, ami véleményem szerint szintúgy traumatikus változás egy gyermeknek.

Nekünk itt, Közép-Európában talán lehetetlen elképzelni azt, hogy valaki úgy nőjön fel, úgy szocializálódjon és úgy próbáljon meg teljes életet élni, hogy megboldogult édesanyjáról ne lehessen beszélni a családban, illetve úgy tegyenek, mintha semmi sem létezett volna a gyermekkorát megelőzőleg. Nagymamám azt sem tudja, hogy hívták a nagyanyját, mivel, ahogy ő mondta, »Nem beszéltünk ilyenekről, hiszen evidens volt, hogy bajba kerülhetünk miatta, és az életével az ember nem játszadozik«. Mindezek ellenére maradtak történetek ükanyámról, amelyek tovább élnek közöttünk, illetve fotográfiák és két ékszer, melyeknek sikerült átvészelniük Oroszország zivataros éveit. Tömegsír című képemmel szerettem volna emléket állítani »névtelen« ükanyámnak, a korábban és a jelenben is elsöpört emberi életeknek, valamint annak, hogy

a mészárlás igazából nem az áldozatról árulkodik, hanem arról, aki végrehajtja azt.”

A diplomázók munkái közül kiemelkedik még Tóth Zoltán két nagy méretű (200 x 400 centiméteres) roncsautóképe, amelyek brutálisan hatnak. Az elképesztően összetört luxusautókról ezt írja a fiatal művész: „A személygépkocsi birtoklása egyfajta mód arra, hogy az egyén a társadalmi helyzetét reprezentálja. Ezek a gépjárművek magukban hordozzák a baleset lehetőségét.

A baleset olyan esemény, ami kizökkent minket az élet hétköznapi mivoltából, és emlékeztet az élet múlandóságára.

Képeim a baleset esztétikáján keresztül és a tárgyi luxus hiábavalóságával jelenítik meg a vanitas témakörét.”

Figyelemre méltó Forgács Genovéva Világom-világom című alkotása is. A fiatal művész a holdra vagy inkább a földre emlékeztető óriási égitestet festett egy hatalmas méretű terítőre. Hullámzásban című képe is különleges.

De most lépjünk ki kicsit a szabadba, és menjünk át az Epreskertbe. Járjuk körbe a kálváriát, amelyet még Strobl Alajos és tanítványai raktak össze annak idején, a lebontása után. Az Epreskert most talán még nagyobb rendezetlenséget mutat, mint korábban, rengeteg a fa és a kő alapanyag, amit a hallgatók még nem használtak fel, vagy talán már nem is fognak. Mindig érdekes, kissé bizarr látványt nyújtanak a gipszszobrok; sok női akt árválkodik és pusztul a kertben, némelyik már egészen megfeketedett az idők folyamán.

A szobrászműtermekben járva a hallgatók munkái között nem sok kiemelkedőt láttam, a többség afféle ujjgyakorlatnak tűnt, alkotóik láthatóan az útkeresés fázisában vannak. Az utóbbi évtizedek egyik legtehetségesebb szobrászhallgatója Solti András volt, aki dél-koreai megrendelésre megmintázta és bronzba öntötte a magyar vizslát. Ennek a szobornak a gipszváltozata most is látható az anatómiai teremben.

Különleges alkotás még a Káin és Ábel című fotórealisztikus festmény, amely azt a pillanatot ábrázolja, amikor a mit sem sejtő, fát farigcsáló Ábelt letaglózni készül a testvére, Káin. A „srácok” olyanok, mintha csak ma élnének, arcuk és frizurájuk alapján a kortársaink lehetnének.  

A tervezőgrafikai tanszék is hozza a formáját: digitálisan nyomtatott, dekoratív plakátok és arculattervek teszik ragyogó élménnyé a hozzá tartozó műtermek bejárását. A restaurátorok szintén remekül dolgoznak. Ugyanakkor a kreatív alkotói területek, mint a festészet vagy a szobrászat, azért valószínűleg kicsit nehezebbek, hiszen a hallgatóknak itt a semmiből kell alkotniuk valamit, míg mások munkája egy-egy szakmán alapul.

Még egy utolsó pillantás a sárkányölő Szent György-szoborra és a Benczúr- meg a Lotz- műtermekre, aztán lassan bealkonyodik, és mindenki elhagyja ezt a különleges kertet, amely otthont ad a művészeteknek itt, a városrész közepén.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. június 11-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.