A költő, „ki Krisztust kiált” – Jelenits István előadása Sík Sándorról

Jelenits István Radnóti Miklós Köszöntő című versének felolvasásával kezdte a rendhagyó irodalomórát. A vers Sík Sándor 50. születésnapjára íródott 1939-ben. „Egy hitvány korban”, „néma s mégis harsogó időben” köszöntötte „társát a gyermek, lélek a lelket, fiú az apját”, hű tanítvány tanárát akkor, amikor mindketten veszélyben voltak zsidó származásuk miatt. 

Az est előadója történelmi kontextusba helyezve mutatta be a 127 évvel ezelőtt született Sík Sándor életútját. A Hatvany Lajos Múzeum termét megtöltő érdeklődők így nemcsak egy gazdag életművet és változatos életpályát ismerhettek meg, hanem korrajzot is kaptak a 20. század első felének Magyarországáról.

Sík Sándor zsidó származású szülei gyermekeik születése idején már katolizáltak, így Sándor már katolikus családba született. Gyermekkorát Gödöllőn töltötte. Mély hitét és a művészetek iránti fogékonyságát is édesanyjától örökölte. Piarista iskolába járt Pesten és Kecskeméten. Nagyon fiatalon, tizennégy évesen kérte felvételét a rendbe. Novíciuséveit Vácon és Kecskeméten, majd Pesten töltötte. Itt tanult teológiát a rendi főiskolán, a bölcsészkaron pedig latin–magyar szakos tanári diplomát szerzett. Ekkor mélyült el az irodalom iránti vonzódása.

Először Vácon, majd Pesten tanított. A Zászlónk című katolikus ifjúsági folyóiratban jelentek meg első írásai, főként színházi ajánlók, kritikák. És már 1910-ben napvilágot látott első verseskötete Szembe a Nappal címmel. A Nyugat indulásának évei voltak ezek, a nagy megújulás, a kulturális, irodalmi, szellemi élet fellendülésének időszaka.

A megújulás szándéka az egyházban is jelentkezett, a szociális problémákra is érzékeny katolikus megújulás szószólója Prohászka Ottokár püspök volt, aki azt hangsúlyozta, hogy az egyház nem csupán hagyomány őrzője, hanem felelős a világ sorsáért is.

Ebben a gazdag, izgalmas szellemi légkörben szólalt meg Sík Sándor sajátos küldetéstudattal, papként. Az első verseskötet egy „harsonafúvás” volt – mutatott rá Jelenits István. – A címe utalt rá: a kereszténység napra néző, nappal szövetkező magatartás, amely így akar világot alakítani. Érdekes kötet, tapogatózás is, „torokköszörülés”, a hang keresése. A költő tanul, de közben már nyilvánosság elé lép, reméli és várja szavai hatását, és közben talál igazán önmagára.

Az előadó piarista szerzetes tanár felolvasta a kötet egyik legérdekesebb és legnagyobb visszhangot, sőt elutasítást kiváltott Liliput című versét, majd Karinthy Frigyesnek a kötetről és kiváltképp erről a versről írott kritikáját.

Bátor fellépés volt a huszonegy éves Sík Sándoré, és talán túl hangos. Később maga a költő is belátta, a vershez írt utólagos jegyzeteiben rögzítette is, hogy túl kihívó volt. Azonban nem a maga nevében szólt, hanem egy kétezer éves egyház nevében lépett föl méltósággal. De ez a helykeresés, a mesterség megtanulásának időszaka volt, egy fiatalember bátor költői fellépése – hangsúlyozta Jelenits István. – És Sík Sándor határozott katolikus pap költőként szólalt meg. És csak ezután fordult figyelme afelé, hogyan tud nem fölénnyel, nem kihívóan, hanem megértően beszélni azokkal, akiket megszólít.

Az előadó ezt követően számba vette a költészetére ható élményeket, a hangot és a tematikát egyaránt befolyásoló életrajzi eseményeket. Az I. világháború alatt Sík Sándor egy évet töltött lelkipásztorként a doberdói harctéren. A háború tapasztalata mélyen megrázta, világképét átalakította, és hozzájárult a kezdeti diadalmas hang fokozatos elcsöndesedéséhez. 

Sík Sándor egy, a magyar irodalomban ritka hangot képvisel: a vallásos hangot. Költészetében Istenhez fordult, és a kegyelem emberformáló nagyságára igyekezett rámutatni. Ez szokatlan volt, ahogy a hang is, amely egyre imádságosabb, bensőségesebb lett – emelte ki Jelenits István.

A ’20-as években újra a tanítás évei következtek Sík Sándor számára, aki tanórákon kívül is foglalkozott az ifjúsággal, főként a cserkészet keretei között, amely a nemzetek közötti megbékélésre, a szeretetre nevelés eszköze és tere is volt, és lehetőséget kínált mély személyes kapcsolatok kialakítására a fiatalokkal. Tanítványa és cserkésze volt többek között Szerb Antal is. Sík Sándor Prohászka Ottokárral együtt vallotta, hogy a kereszténységnek az élet gazdagításán kell munkálkodnia. A cserkészet erre is teret kínál, és a hozzákapcsolódó élményanyag szintén megjelenik a piarista szerzetes költészetében.

1929, a szegedi egyetem alapítása nagy változást hozott a költő életében. Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter a piarista tanárt kérte fel a magyar irodalomtörténet oktatására az új egyetemen. Ő a feladatot vállalta, és tanítási tapasztalatait is kamatoztathatta itt: hallgatóit a magyar irodalom mellett az irodalomtanítás mesterségére is megtanította. A tanítás mellett pedig részt vett a szegedi kulturális élet szervezésében és a diákélet gazdagabbá tételéhez is tevékenyen hozzájárult. Jelenléte meghatározóvá vált Szegeden, mindenhol tiszteletet váltott ki, előadásait más karok hallgatói is látogatták. A rábízottakra pedig személyes gondja volt, így Radnóti Miklósra is, akit imádságoskönyve elkészítésébe is bevont, imádságok fordításával bízva meg őt. Maga Sík Sándor pedig zsoltárokat fordított, és a Szent vagy, Uram! népénekeinek szövegén dolgozott ezekben az években.

Aztán 1939-ben összeomlott a szegedi élet. A világháború alatt Sík Sándornak is menekülnie és bujkálnia kellett. Majd 1946-ban az elsők között kapta meg életművéért a Kossuth-díjat. A diktatúra kialakulása után visszaszorult ugyan a rendi keretek közé, de a Vigilia szerkesztőjeként mégis volt megszólalási lehetősége. Emellett lelkigyakorlatokat tartott, ő lett a főváros értelmiségének lelkipásztora.

A tevékeny, mozgalmas szegedi évek után ismét lehetősége és ideje adódott a versírásra is. És költészete váratlan új mélységet kapott. Hangja törékenyebb, érzékenyebb, csöndes, ámuló, gondolkodó lett végleg. Isten keze nyomát kereste az élet apró-cseprő szépségeiben, verseiben megszólalt a bizalom: a kicsi jónak is meglesz a gyümölcse, Isten kegyelme minden embert megérinthet.

Emellett az öregség és a halál közeledtének érzése is megszólalt ezekben a költeményekben, de nem perlekedő hangon, hanem a bizalom hangján fordult a költő a Jóisten felé. Nagy lélek volt, aki bármilyen nehéz helyzetben is tudott bízni, minden körülmények között. Ahogy megváltozott a világ Sík Sándor körül, úgy vált istenkapcsolata is egyre gazdagabbá, árnyaltabbá, érettebbé. Ez megmutatkozott verseiben is, melyekben az imádság egyre el-elcsuklóbb, rebegőbb hangon szólalt meg – emelte ki Jelenits István, és felolvasta a Mikszáth téri rendházban élt mindennapok ihlette Krisztus mindenfelől, valamint a Megint csak a napot lesem és az Imádság humorért című verseket.

Nagyon gazdag, nagyon szép ez a kései költészet. Olvassuk ezt! Ezek a versek ma is elevenek, ma is megérinthetnek minket – biztatott a különleges irodalomóra végén az előadó.

Az est végén Sík Sándor Te Deum című verse hangzott el.

Fotó: Lambert Attila

Borsodi Henrietta/Magyar Kurír