A köménymagleves titka – Márton Áron nyomában jártunk Erdélyben (III. rész)

A zarándokút lelkivezetője Török Csaba teológus, egyetemi tanár, apostoli protonotárius kanonok, az esztergomi Nagyboldogasszony- és Szent Adalbert-főszékesegyház plébánosa; világi vezetője Kuzmányi István állandó diakónus, a Magyar Kurír és az Új Ember főszerkesztő-igazgatója volt.

A zarándoklatnak négy központi helyszíne volt: Csíkszentdomokos, a szülőfalu; Kolozsvár, a püspökké szentelés helyszíne; Máramarossziget, ahol Márton Áron a börtönéveinek egy részét töltötte; Gyulafehérvár, a püspöki kormányzás helyszíne, és ahol a püspököt örök nyugalomra helyezték.

*

Zarándoklatunk utolsó, hatodik napján Nagyváradra érkeztünk. Odavezető utunkon, amikor áthaladtunk az Erdélyi-érchegységen, október 6-ához, a nemzeti gyásznaphoz kötödően felelevenítettük emléküket Meskó Zsolt – Derzsi Ákos Tizenötödik című történelmi musicalje segítségével, melyből meghallgattuk a főbb énekeket. 

Az utolsó állomásunk a hazafelé úton kézenfekvő volt: Márton Áron 1939-től 1942. március 28-ig az akkor szatmár–nagyváradi egyházmegye apostoli kormányzója volt; illetve Szent László a határ közelségében fekvő városa mindig megismerésre csábít.

A helybéliek büszkék is Szent Lászlóra és a Pece-parti Párizsra – ahogy Ady Endre nevezte a várost. A lovagkirály élete ezer szállal kötődik ide. A hagyomány szerint még a koporsóját hordozó lovak is egyértelműen Váradra indultak vele a messzeségből, kijelölve végső nyughelyét a várban. Ugyancsak itt alussza örök álmát a német-római császárrá lett Luxemburgi Zsigmond magyar király. A város az évszázadok során olyan kiválóságokat ösztönzött alkotásra, mint Janus Pannonius, akinek többek között a Búcsú Váradtól című verse is széles körben ismert, az iskolai tananyagnak is része. Később a holnaposok és a nyugatosok is ihletet kaptak Nagyváradon, amely a 19–20. század fordulóján a legtöbb napilap és kulturális folyóirat kiadójának adott otthont Magyarországon. 

Sokan irigylik a megújult belváros szecessziós építészeti örökségét és annak ékét, a Komor Marcell és Jakab Dezső által megálmodott Fekete Sas Palotát, melyeket a szentmisét követően mi is megcsodálhattunk.

Zarándokként, katolikusként a város egyházi szíve a Nagyboldogasszony-székesegyház, a püspöki palota és a Kanonoksor által kijelölt háromszögben dobog. Az öt éve befejeződött teljes körű felújításnak köszönhetően a püspöki palota és kertje lenyűgöző hatást kelt. Eredeti fényében ragyog a palota, így fogad bennünket a több mint 250 évvel ezelőtt emelt épület és kertje. Lakatos Attila régész, történész, a Nagyváradi Egyházmegye gyűjteményvezetője kalauzolt minket a megújult palota falai között.

A zarándoknap csúcspontja most is a szentmise volt. A zarándokút lelkivezetője, Török Csaba teológus, egyetemi tanár, apostoli protonotárius kanonok, az esztergomi Nagyboldogasszony- és Szent Adalbert-főszékesegyház plébánosa mutatott be szentmisét a nagyváradi Szent László-székesegyház kápolnájában. A bazilikában nagy szeretettel várt bennünket és együtt ünnepelt velünk Pék Sándor plébánosa, az egyházmegye általános helynöke.

A Jézus Szíve-kápolnában felolvasott evangélium Szent Lukács könyvéből hangzott el, Mária és Márta története (Lk 10,38–42). Szentbeszédében Török Csaba emlékeztetett rá: a szentleckében Szent Pál apostolnak egy önéletrajzi vallomását ismerhettük meg, amelyben felsorolta életútjának fontos pillanatait, helyzeteit a neveltetéstől kezdve a rabbivá váláson át a megtéréséig, majd az azt követő időszaknak az első történéséig (Gal 1,10–24). Ez az életrajzi számvetés nem csak azért lényeges, mert innen fontos adatokhoz jutunk Szent Pál életrajzához. A Galata levél a maga sajátos szerkezetében azért jelentős, mert Pál ezzel hitelesíti a saját evangéliumát. Az alapvető probléma a szentlecke utolsó előtti mondatában van: Pál nevét ismerték, tudták róla, hogy az Egyház üldözője, most pedig az evangélium hirdetőjeként lép föl. Ez nem olyan dolog, amit csak szavakkal el lehet intézni.

Az életút fogja hitelesíteni azt a változást, amely az idők során bekövetkezett, és ily módon azt az evangéliumi igehirdetést is, amelynek Pál az életét akarja áldozni.

A szónok felidézte: mi az elmúlt hat napon, bár nem ilyen szép, lineáris sorrendben, a születéstől a halálig, de mégiscsak Márton Áron életrajzának a különböző pontjait, fejezeteit látogattuk végig Csíkszentdomokostól egészen Gyulafehérvárig, ha a két végpontot, az alfát és ómegát nézzük.

Rengeteg dolgot ismerhettünk, tudhattunk már korábbról is a szent életű erdélyi püspökről. Az is biztos, hogy prédikációinak, beszédeinek, írásainak nem egy gondolata már ismerős lehetett számunkra. Ám az életút elemeivel való találkozás számunkra is hasonló élmény, mint ahogy Szent Pál a Galata levélben a saját életútjáról számot ad. A falusi környezet, ahonnan származik; az iskolai közeg, ahol tanult; a kolozsvári kibontakozásnak a lenyomatai; a börtön, a szobafogság, a székesegyház mint a püspöki szolgálat szíve – mindez tudja hitelesíteni a szívünkben mindazt, amit egyébként Márton Áronról tudunk.

Török Csaba leszögezte: 

minden kor minden hívője szeretné, hogy a szavak mögött ott legyen, és hitelesen legyen ott az ember. „Nagyon bízom benne, hogy megerősítést kaptunk ebben ezen az úton.”

Ám az evangéliumi szakaszban elhangzik az örök figyelmeztetés: egy a lényeges, egy a szükséges, és meg kell tanulni azt választani. Na persze erről az útról is hazatérhetünk úgy, hogy van rengeteg emlékképünk, élményünk – mint egy ázsiai turista, aki végigjárta Európát Párizstól Rómáig három nap alatt, és látott mindent –, de eljön a pillanat, amikor föl kell tennünk a kérdést: mi is igazán a lényeges, a központi, az alapvető? Mert bár a szavak mögött ott áll az életút is, tudjuk kapcsolni, átéltük a magunk módján, de hazafelé érdemes megfogalmazni: mi az, amit valóban elviszek magammal? Ez mindenkinek a maga, személyes története.

„Sok gondolatát hallottuk Márton Áron püspök úrnak, én mit ragadtam meg? Ha most hat napra lehetőséget kaptam, hogy az Úr lábánál ott üljek, mint Mária, akire panaszkodik a nővére, Márta. Nem sürögtem-forogtam a konyhában, főztek rám; nem takarítottam, takarítottak rám; nem vezettem autót, azt elintézte a buszsofőr – ott ültem a Mester lábánál. Vajon meghallottam-e azt, ami igazán lényeges?” Rengeteg szépséget láttunk, gyönyörű a Békás-szoros is, nagyon finomak voltak a vacsorák, de nem biztos, hogy ez a lényeg.

Mi az, amit én a szívembe zártam, és a hazafelé való utamon jelképesen átmentek az előttem álló évekre, évtizedekre? Mit tanultam én meg?

A zarándoklat lelkivezetője kiemelte: a zarándok attól zarándok, hogy más emberként megy haza, mint ahogyan eljött otthonról. Aki ugyanúgy megy haza, mint ahogyan eljött, az nem zarándok, az utazó. Az igazi zarándok valamiben megváltozik – a találkozás, az élmény, a benyomás miatt, azért, mert az egy szükségesre vágyik a szeme, és abba belekapaszkodik, és viszi tovább. Érdemes ezen elgondolkodnunk. Lehet, hogy nem most kell, hanem egy hét vagy két hét múlva, a fényképeket újranézegetve, a jegyzeteket újraolvasva.

Ez a változás azért is érdekes, mert mi is életutas emberek vagyunk. Nekünk is van születési helyünk, iskolánk, származásunk, rengeteg minden az életrajzunkban, és most már ott szerepel benne egy erdélyi zarándoklat is. Hat nap az életemből, amikor elmentem otthonról, hogy találkozzam, valamit a szívembe zárjak, a lényegeset megtaláljam, és ez számomra is felveti a kérdést: az én életutam eseménysora hogyan tudja az én szívem tanúságtételét kiteljesíteni? Ahogyan Márton Áron esetében láttuk. Az én életutam eseményei, döntései, választásai, emberi pillanatai miként fognak hiteles tanúságot tenni Jézus Krisztusról? Mert a történet nem arról szól, hogy nagyon csodáljuk a szenteket. Ettől még úgy elveszhetünk, mint kisgyerek az erdőben. Attól nem leszünk jobb emberek, hogy bárkit csodálunk. Attól leszünk jobb emberek, ha jó irányba megváltozunk, vagyis: a saját életünkben lesz Krisztus evangéliuma hiteles.

Nagyon szép dolog, hogy el tudom mondani, Márton Áron milyen szépen szenvedett, de akkor talán nekem is újra kellene gondolnom a fizikai, vagy lelki szenvedéshez való viszonyomat. Nagyon szép dolog, ha elmondom, hogy én láttam, milyen lelkes volt Márton Áron, de vajon én lelkes vagyok-e az Isten ügyében. Az is nagyon szép dolog, hogy elmondom: a Securitate jegyzőkönyvei szerint Márton Áron minden hozzáfordulóval úgy beszélt, mint egy bölcs rabbi, mindenkihez volt egy jó szava. Én tudok-e így szólni?

A mi életünk is egy szent zarándoklat, a születésünk helyétől kezdve az összes állomáson át szent helyeken át vezet az utunk. Mert ott volt és van mindenütt az Isten, és ahol ő ott van, az szent hely. Nem kell oda bazilikát építeni, anélkül is szent.

Vajon a saját utamon tudok-e hitelesen krisztusi emberré válni, hogy ne csak csodáljak, de kövessek? Ne csak fölnézzek, de változzam. Ne csak tiszteljek, becsüljek, rajongjak, hanem én legyek evangéliumi ember.

Szentbeszédének végén Török Csaba kérése így hangzott: most, amikor következnek az egyetemes könyörgések, gondoljuk végig, mi az, amit még személyesen odakapcsolnánk azokhoz a kérésekhez, amiket az Egyház imádsága megfogalmaz.

A zarándoklaton a szentmisék záró áldását követően mindig elhangzott az ima Márton Áron boldoggá avatásáért, így ezúttal is:

Istenünk, te Áron püspököt arra választottad ki, hogy igazságodnak őre, az üldözötteknek védelmezője és népednek jó pásztora legyen. Add, hogy mielőbb szentjeid között tisztelhessük, tanítása és példája világító jel legyen mindannyiunk számára! Ámen.

*

A szentmisét követően Pék Sándor plébános mindenkit egy játékra hívott: megajándékozott egy képeslappal, azt kérve, hogy hazatérve írjunk neki levelet. Egyúttal megosztott velünk egy humoros, kedves anekdotát Márton Áron püspökről és a köménymagos levesről.

A történet így hangzik:

Márton Áron, Erdély katolikus püspöke bérmaútjai idején, szabadulása után egyházi főméltóságként gyakran járta az erdélyi falvakat és városokat. Látogatásai valóságos diadalmenetekké váltak: a kommunista diktatúra éveiben a csendes, mégis tömeges ellenállás jelei voltak. A kisebbségi sorsban élő magyarság ilyenkor nagy számban sereglett a templomokba és a plébániák köré, hogy jelenlétével is hitet tegyen Egyháza és szeretett főpásztora mellett.

A bérmálások után mindenütt ünnepi ebéddel várták a püspököt. A jó szándék, a tisztelet és a szeretet bőségesen meg is mutatkozott az asztalokon, csakhogy az ünnepi menü szinte minden helyen ugyanaz volt: gazdag húsleves, rántott hús és pityóka. Az idősödő, börtönt is megjárt főpásztor bizonyára hálásan fogadta mindezt, de egy idő után talán megérezte a lélek és a gyomor egyszerűbb kívánságát is.

Székelyszentléleki bérmaútja előtt ezért levelet írt a plébánosnak, s arra kérte, hogy az ünnepi ebédre ne pompás lakomával, hanem köménymaglevessel készüljenek számára.

A pap átadta az üzenetet a szakácsnőnek, aki tudomásul vette a főpásztor szerény óhaját. A bérmálás után pedig valóban felszolgálták a köménymaglevest. A püspök úrnak igen ízlett az egyszerű étel. Olyannyira, hogy még repetázott is belőle. Aztán, ahogyan rendje volt, visszautazott Gyulafehérvárra.

Otthon, a püspöki konyhán sem hallgatta el örömét: elmesélte, milyen finom köménymaglevest evett Szentléleken. Az apáca, aki a konyhát vezette, maga is jól ismerte a köménymagleves receptjét, s azon nyomban főzött is belőle a püspöknek. A főpásztor megkóstolta, kanalazgatta, de látszott rajta, hogy valami nem hagyja nyugodni. Vajon miért nem olyan jóízű ez a leves, mint a szentléleki? A szakácsnő észrevette, hogy a püspök nem leli benne ugyanazt az örömet, s elhatározta: elkéri a szentléleki köménymagleves receptjét.

Még a székelyszentléleki pap is meglepődött, amikor szakácsnője elmondta neki, miként készül az a bizonyos leves. Mindenekelőtt kell hozzá egy jó kövér tyúk. Azt meg kell főzni, lehetőleg kuktában, a levét pedig félretenni, és hagyni kihűlni, a zsírját leszedni. Ezután olajból és lisztből barna rántást kell készíteni, reszelt hagymával, egy kanál köménymaggal és késhegynyi borssal. A rántást a hideg tyúkhúslevessel kell felengedni, továbbfőzni, majd leszűrni belőle a köményt. Végül apró galuskát vagy csipetkét kell belefőzni, s kevés, finomra vágott zöldpetrezselyemmel tálalni.

Így készült hát Márton Áron püspök szentléleki köménymag levese: látszólag egyszerűen, valójában a régi erdélyi konyha minden bölcsességével.

Mert ebben a levesben nemcsak kömény volt és rántás, hanem a tyúkhúsleves ereje, háziasszonyi fortély, vendégszeretet és az a halk derű is, amelyből a nehéz idők emberei gyakran többet merítettek, mint bármely ünnepi lakomából.

*

A köménymagleves története sok tanulsággal szolgálhat: az igazi szeretet találékony, az egyszerűség igényességgel párosulhat… Zarándokutunk szempontjából is hasonlót tapasztalhattunk meg: a szeretet ilyen, nem tud keveset adni. Akár, amikor a Tiszteletreméltó Márton Áron életére rácsodálkoztunk arra a gazdagságra, amit Erdélyben tapasztalhattunk meg az elmúlt hat napban: teremtett világunk szépségében, a lépten-nyomon megújult épített örökségben, az itt élő nemzetiségek kultúrájában, a prédikációkban és nem utolsósorban a vendéglátóink szeretetében.

Bízunk benne, hogyha mindez életünk megújítására szolgált, ráeszmélhetünk, hogy Isten nem azt nézi, milyen nagy dolgot adunk, hanem hogy mennyi szeretetet teszünk bele.

Elköszönéskor abban bízott a zarándoklat közössége, hogy a legközelebbi hasonló zarándokutunkat Erdélybe már Márton Áron boldoggáavatási szentmisére szervezhetjük. Úgy legyen!

Fotó: Kuzmányi István

Bodnár Dániel/Magyar Kurír