A Közel-Kelettől Afrikáig – Solymári Dániel a nemzetközi kapcsolatokról a válságok időszakában

Ezekről beszélgettünk Solymári Dániellel, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat nemzetközi kapcsolatok vezetőjével, külpolitikai szakértővel.

– Nemrég az egyik legjelentősebb közel-keleti kutatásokkal foglalkozó központ, a Közel-Keleti és Afrikai Kutatások Szövetség (ASMEA) nevű amerikai szervezet kutatási díját kapta meg a Közel-Keleten végzett tudományos és szakmai munkája elismeréseként. Milyen hozadéka lesz, lehet ennek az elismerésnek?

– Ez az amerikai szervezet elsősorban a Szíriában zajló kutatásunkat értékelte, amelynek keretében azt vizsgáljuk munkatársaimmal, hogy immár tíz éve, a szíriai háború kitörése óta a belső menekültek hogyan, milyen eséllyel képesek visszailleszkedni a társadalomba, tudják-e folytatni a korábbi életüket, illetve milyen személyes és társadalmi problémákkal kell szembesülniük eközben. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat által évekkel ezelőtt elkezdett, tudományos eszközökkel történő méréseket felhasználó kutatásunk egy segélyezési programba illeszkedik, melynek keretében kétszáz belső menekült családot segítettünk visszaköltözni az eredeti lakóhelyükre, felújítottuk az otthonaikat, valamint az újrakezdést segítő társadalmi és pszichoszociális támogatást nyújtottunk számukra. Ezen tapasztalatokra építve nemcsak pontosabban látjuk a belső menekült közösség valós szükségleteit, igényeit, hanem mindezek ismeretében a jövőben hathatósabbá is tudjuk tenni a szíriai segélynyújtási kezdeményezéseinket. Egy nemzetközi pályázatra beadott anyagot díjazott az ASMEA, ami jelentős elismerés a számunkra, ugyanis ez az első alkalom, hogy egy amerikai szervezet a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által indított kutatási programot tüntet ki. Az anyagi támogatáson kívül szakmai és tudományos téren is segítséget nyújtanak, legyen szó a kutatási módszerek megosztásáról, konferenciákról, publikációs lehetőségekről, az eredmények megjelentetéséről, a Közel-Kelettel foglalkozó szervezetek társításáról, szakértők hálózatba történő összekapcsolásáról, végérvényesen a konnektivitásról, ami nélkül ma nincsenek nemzetközi kapcsolatok… A méréseken alapuló, egzakt kutatások nehezen megvalósíthatók, ugyanis nem állnak rendelkezésre „nyílt adatok”. A terepi munkáknak – amit mi végzünk – megvannak a maga korlátai. Ha szeretnénk egzakt eredményeket, a kérdéseinkre pedig pontos(abb) válaszokat kapni, szükség van olyan kutatói hálózatokra, amelyek összefogásával ezek az adatok és információk egymással megoszthatókká és közösen feldolgozhatókká válnak.  

– Régen volt ennyire feszült a helyzet a Közel-Keleten, mint most. Hogyan látja a térség jelenét, jövőjét? A Vatican Newsnak egy közelmúltban adott interjújában úgy fogalmazott, az egyik legfontosabb feladat most a hazatérni vágyók megsegítése.  

– A 2023-ban kitört Izrael–Hamász-háborút, vagy az újabb arab–izraeli konfliktust lehet pillanatnyi problémának is tekinteni, gyökerei, így alapvető okai azonban sokkal messzebbre nyúlnak vissza. Tulajdonképpen 1947-től polgárháborús viszonyok alakítják az akkor még brit és francia mandátumterületeket. Ismeretes, hogy az első világháborút követően Franciaország ellenőrzése alá helyezték Szíriát és Libanont, Nagy-Britannia alá pedig Irakot és (a Népszövetséggel közösen) Palesztinát. 1952-től, az egyiptomi Gamal Abden-Nasszer régi-új politikai és szellemi irányt hozott létre a közel-keleti térségben, aminek az egyik mozgatója a pánarab, nacionalista ideológia volt. Ezt követően több térségbeli országban, így Szíriában és Irakban is katonai hatalomátvétel történt. Izraellel szemben 1956-ban, 1967-ben és 1973-ban indítottak háborút arab országok, melyeknek következtében a „palesztin kérdés”, már csak a menekültek okán is, a makrorégió egyik legjelentősebb problémájává vált. Mindehhez hozzátartozik, hogy Iránban, amely szoros regionális kapcsolatban áll ezen államokkal, 1979-ben megbukott a nyugatos vezetés, és egy militáns karakterű iszlám köztársaság jött létre. Ami a jelent illeti: a probléma egyik alapját az adja, hogy az említett arab országok törékeny államok, jelentős és erős, széles támogatást élvező belső nacionalista, fegyveres csoportosulásokkal, amely formációkat a helyi társadalmak nem feltétlenül utasítják el. Mindehhez hozzátartozik még, hogy

ezen országok gazdasági és geopolitikai jelentőségük miatt az 1960-as évek óta befolyási övezetnek számítanak: kezdetben a Szovjetunió, ma pedig az új nagyhatalmak úgynevezett proxi színterei.

Ily módon a „palesztin mozgalom” folyamatos hullámzásban van, amely összetett kérdésben a Hamász iszlamista politikai mozgalom (miként a Muszlim Testvériség vagy a Hezbollah) egy radikálisabb megoldást képvisel, például a kétállami megoldást is csak erős fentartásokkal támogatja.

– Pedig nemrég Pierbattista Pizzaballa bíboros, jeruzsálemi latin pátriárka is a kétállami megoldást szorgalmazta egy vele készített interjúban…

– A kétállami megoldásnak számos változata és forgatókönyve ismert, azonban én ebben is árnyalnám a képet. Kérdés ugyanis, hogy milyen államokról beszélünk pontosan? Egyáltalán, államokról beszélünk-e, és ha igen, milyen politikai értelemben? Egy analógiával élve: a jelenleg szintén háborút folytató Ukrajnának vagy Oroszországnak hol húzódnak pontosan a határai, és ami fontosabb, hogy hol húzódnak majd a közeljövőben; mekkora lesz, és kikből tevődik össze ezen országok népessége? Érthető tehát, hogy először ilyen és ehhez hasonló alapkérdéseket kellene megválaszolnunk. A Gázai övezet jelenleg egy porig bombázott terület, amely kapcsán nem hogy államiságról, de helyreállításról, újraépítésről sem beszélhetünk, hiszen alig van mit újjáépíteni. És akkor még nem is szóltunk arról a mintegy kétmillió belső menekültről, akik jelenleg ex lex-állapotban élnek saját hazájukban. A dolog tehát roppant bonyolult. Az azonban bizonyos, hogy – Ámosz Oz izraeli íróval, a kétállami megoldás egyik prominensével szólva –

ez egy „örök társbérletre ítélt” állapot. Én ehhez még azt tenném hozzá, hogy együttélésre ítélt. 

– Hogyan látják mindezt a közel-keletiek, illetve a keleti egyházak képviselői; és  milyen kép alakult ki bennük eközben Magyarországról?  

– A Közel-Kelet természetesen épp annyira színes és társadalmilag összetett, mint mondjuk Afrika. Amit nagyon fontos érzékelni, hogy

Libanonban, Szíriában, Irakban vagy éppen az említett palesztin területeken generációk óta tartó folyamatos feszültségben élnek az emberek.

Szíriát például havonta bombázzák, az ország keleti részén máig aktív az ISIS. Az 5 milliós Libanonban közel 2 millió menekült él, jövőjük megjósolhatatlan. Irakban a keresztények elleni támadások ma is folyamatosak. Mindezekről alig jut el hiteles információ a világ nyugati részére, pedig a közel-keletiek ebben élik az életüket. Az egyházak fontos támaszt és megtartó erőt nyújtanak. Szerepük ebből a szempontból ma fontosabb, mint valaha: hazavárnak, a visszaérkezőket pedig igyekeznek helyben megtartani. A magyar kezdeményezések hihetetlenül értékesek, és nemzetközi összehasonlításban is hiánypótlók. Ugyanígy Afrikában is. Magyarországra mint politikai érdekektől mentes, szolidáris, ténylegesen segítő erőre tekintenek.

– Mi a helyzet az említett Afrikában? Ahol nem mellesleg ugyancsak vannak „érdekeltségeik” a segítségnyújtás, a fejlesztések és kutatások terén egyaránt.

– Afrika a nemzetközi kapcsolatok régi-új kulcsterülete. Több mint száz évvel Afrikának az európai nagyhatalmak között történt felosztását követően, ma egy újabb, egy második versenyfutás zajlik a kontinensért, különösen annak szubszaharai területeiért, jóllehet részben eltérő szereplőkkel és megváltozott célok mentén. Nem meglepően, hiszen a térség mind geopolitikailag, mind pedig a lakosság számát illetően továbbra is kulcsfontosságú. A vitatott területeket nem számítva 54 független ország alkotja a mai kontinenst, amely 30 millió négyzetkilométeren terül el és közel 1,5 milliárd lakossal rendelkezik. Ezzel Afrika a világ népességének közel 20 százalékát adja, ráadásul egyben a legfiatalabb is: lakosságának átlagéletkora mindössze 15 év, és a teljes népesség fele 30 éven aluli.

Gazdasági növekedése is látványos volt az elmúlt évtizedekben: 1980 és 1999 között évi 2,5 százalékos, 2000 és 2012 között évi közel 5 százalékos, majd (némi lassulást követően) 2017-től további 4 százalékos GDP-növekedést láthatunk. Nem meglepő tehát, hogy Afrika 2024-ben a világ egyik leggyorsabban növekvő gazdaságává vált az Afrikai Fejlesztési Bank makrogazdasági jelentése szerint. Ezzel az eredménnyel az összes fejlődő régiónál gyorsabban növekszik, csupán Kína és India előzi meg. Mindezt a világ vezető nagyhatalmai is érzékelik, ezért újra részt kívánnak venni a kontinens gazdasági kapcsolataiban. Így például Angela Merkel német kancellár 2017-ben a G20-ak hamburgi csúcstalálkozójára készülve Berlinben úgy fogalmazott, hogy „új afrikai stratégiára van szükség, amelynek döntő eleme, hogy a G20-csoportnak partnerségre kell lépnie Afrikával a gazdasági fellendülés beindítása és a biztonság megteremtése érdekében”. Donald Trump amerikai elnök 2017-ben az afrikai államelnökök és vezetők ENSZ csúcstalálkozója során beszédében azt hangsúlyozta, hogy Afrika újra felemelkedőben van, üzleti potenciája hatalmas, Afrika a lehetőségek kontinense mindannyiunk számára. Kína az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb afrikai szereplője. Hszi Csin-ping kínai elnök a Kína-Afrika Üzleti Fórum 2023-as johannesburgi találkozóján azt mondta, hogy Afrika a 21. században a remény területe. Ebben Kína és Afrika együttesen válaszokat ad korunk nagy kérdéseire, és közös erőfeszítéseket tesz a kölcsönös előnyökön alapuló együttműködés, a harmonikus együttélés és a civilizációk közös jólétének előmozdítása érdekében. De ebben az ívben volna említhető mások mellett Oroszország, India, Törökország, Dél-Korea, Japán és Brazília is.

Afrika tehát fontos, és ezt a globális erőközpontok is érzékelik.

Megjegyzem, a magyar külpolitika is bekapcsolódott ebbe a folyamatba. A Máltai Szeretetszolgálat a legújabb kori magyar-afrikai kapcsolatokban elsők között lépett újra a kontinensre: 2010 óta zajló segélyprogramjaink és tudományos együttműködéseink – napjainkban a Pécsi Tudományegyetem Afrika Kutatóközpontjával – a legjelentősebb ilyen típusú magyar aktivitásokat formálják.

– Egyik legfőbb fórumuk a 2019-ben éppen Ön által alapított Máltai Tanulmányok című tudományos folyóirat, ami az elmúlt időszakban folyamatos megújuláson, átalakuláson ment át, mind a print kiadvány, mind az internetes felületek tekintetében. A legutóbb megjelent, 2024/2. lapszám részben egyébként az imént tárgyalt térségekkel is foglalkozik A nemzetközi fejlesztés napjainkban – Segélyezés és együttműködés a Globális Dél országaiban címmel. Hol tart most a folyóirat, mi történt az elmúlt másfél-két évben?

– Annak ellenére, hogy tulajdonképpen egy fiatal, mindössze hat éve indult multidiszciplináris folyóiratról beszélünk, sikerült viszonylag széles körben ismertté tenni itthon, és mára a segítő szakma egyik fontos magyar nyelvű fórumává vált. A folyóirat egyébként számos tudományterülettel foglalkozik a szociológiától kezdve a pszichológián, a pedagógián és a szociálpolitikán át a történettudományig, a politológiáig és a legkülönbözőbb mentálhigiénés területekig. Idén valóban jelentős átalakuláson ment át a lap; e fejlesztési folyamat legfontosabb eleme, hogy a folyóirat a Gondolat Kiadó gondozásába került, ezáltal országosan terjesztett, előfizethető, megrendelhető lappá vált. Az a célunk, hogy az előfizetőkből egy szakmai műhelyt, támogatói kört hozzunk létre, hogy a Máltai Tanulmányok a jövőben valóban a segítő szakmák legszélesebb körben forgatott lapja lehessen.   

Fotó: Fábián Attila

Pallós Tamás/Magyra Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. augusztus 25-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.