A középkori beginák megújuló életformája

A Fokoláre Mozgalom Új Város Online magazinjában róluk megjelent cikk szerzője önkéntesként dolgozik egy beginázsmúzeumában, emellett részt vesz a beginaudvari közösségi életben is.

Leuven nagy beginázsa

Belgiumi utazásaim során számos városban lettem figyelmes olyan épületegyüttesre, amelyek leginkább egy középkori falura emlékeztettek. A többemeletes, egymással összekapcsolódó építmények sora zárt egységet alkotott a városok szívében.

A leuveni nagy beginaudvar volt az első, amelyet közelebbről megismerhettem. Méretét tekintve körülbelül három hektár nagyságú, mintegy háromszáz lakás majdnem száz házban. Ez az egyik legnagyobb épen maradt németalföldi beginázs, amelyet 1998-ban UNESCO világörökségként ismertek el. Jelenleg az egyetem hallgatói és nemzetközi vendégprofesszorai lakják, valamint templomában működik a holland nyelvű egyetemi lelkészség. Szerettem volna többet megtudni arról, hogy kik laktak benne eredetileg.

A Dijle folyó partján 1232 körül alakult meg a leuveni beginák közössége. A latin nevükön mulieres religiosae-nak (vallásos nőknek) nevezett beginák egymás közelében, házasság nélkül élték egyszerű, vallásos mindennapjaikat. Miben különböztek mégis a harmadrendi nővérektől, akikkel életmódjukból kifolyólag gyakran összekeverik őket?

A szerzetes nővérek szegénységi, engedelmességi és tisztasági fogadalmat tesznek. A beginák azonban csak két dolgot fogadtak meg: a tisztaságot és az általuk megválasztott nagyasszonyuknak (hollandul jufvrouw) tett engedelmességet. A szegénységi fogadalmat elhagyták. E harmadiknak a mellőzése leginkább praktikus célokat szolgált. Lehetett saját vagyonuk, amelyből napi életüket finanszírozták, valamint visszatérhettek a világi életbe.

A leuveni nagy beginaudvar 

Itt megjegyzendő az, hogy a beginaközösséghez való csatlakozáshoz a jelöltnek szabad, és nem jobbágyi (szolga) állapotúnak kellett lennie. Ennek megfelelően leginkább polgári hátterű nők jelentkeztek, elsősorban kézműves vagy kereskedő családokból. Ez érthető, hiszen maguk a középkori beginaudvarok a szabad városokban, illetve azok vonzáskörzetében jöttek létre.

A beginaközösségekhez alkalmanként a királyi család vagy arisztokrata körének egy-egy tagja is szívesen csatlakozott, ezzel külön támogatást nyújtva közössége számára. A család ugyanis gondoskodott arról a tagról, aki így kívánta folytatni az életét.

A nem nemesi jussukból élő leuveni nővérekkezdetben gyapjúmosással, posztófehérítéssel és szövéssel foglalkoztak, később már tanítással és betegápolással is. A XIV. századi gazdasági válság idején egyre több szegényebb hátterű nő jelentkezett beginának. Mivel a városi polgárság céhei egyre zártabbá váltak, a beginaéletmód munkalehetőséget is nyújtott számukra. Munkájuk által nem csupán a korukban kuriózumnak tűnő önállóságukat biztosították, hanem hozzájárultak a városok gazdasági növekedéséhez is.

Ismert tény, hogy a leuveni gyapjúkészítő beginák tevékenységének köszönhetően lendült fel Leuven posztóipara. Volt idő, amikor 2400 szövőszék működött a városban, ami a középkori viszonyok között számottevő. A leuveni posztót Magyarországon is ismerték. 

(…)

Dióhéjban a magyarországi beginamozgalomról

(…)

Philippe de Champaigne (1602–1674): Szent Julianna látomása (1645 k.) (Forrás: Wikimedia Commons)

Hazánkba már a XI. századtól kezdve érkeztek németalföldi, különösen flamand telepesek. A flamand–magyar kapcsolatokat azután II. Géza király (1130–1162) erősítette meg, aki a természeti katasztrófáktól sújtott németalföldi területekről a Szepességbe telepítette le a flamandokat, akik azután más városokban is gyökeret vertek. Az első magyarországi beginák nem Liège-ből érkező nővérek voltak, hanem valószínűleg hazánkban felnőtt, a flamand kulturális és vallási mintákat követő egyedi esetek.

A magyarországi beginák első említése Árpád-házi Szent Margit szentté avatási eljárásának 1276-os jegyzőkönyvéből ismert. Három esztergomi begina tett tanúságot ebben az eljárásban. Egyikük, Misa vagy Méza begina, Cefe flamand szövőmester lánya, valószínűleg aranyfonásból élő özvegyasszony volt. Ismert róla, hogy negyvenedik éve élt beginaként Esztergomban, ahol a flamand posztókereskedők erős kapcsolatokkal rendelkeztek. Emiatt feltételezhető, hogy Méza már a beginaéletben nevelkedett.

Ami a magyar beginák lakáskörülményeit illeti, Méza és társnői egy házban éltek, nem pedig egy beginaudvarban. Ezen a ponton fontos tisztázni a magyarországi és németalföldi beginák életkörülményei közötti különbséget. Hasonlatosan a mozgalom kezdeti fázisához, Magyarországon is voltak magányosan élő, bűnbánó nők. A Káta nemzetségbeli Margit soror a margitszigeti premontrei kolostor mellett álló házában lakott. Tudjuk, hogy Árpád-házi Szent Margit adományozott neki ruhát és alamizsnát.

A magányos beginák néha összeköltöztek társaikkal. Előfordult az is, hogy beginacsoportok tudatosan húzódtak egy szerzetesközösség közelébe, mert tőlük lelki vezetést és védelmet kaptak. A mai Hess András téren álló egykori beginaház lakói a domonkos kolostor mellett éltek. Magyarországon tehát nem léteztek beginaudvarok, csupán beginaházak. Okkal feltételezhető, hogy a beginamozgalom megszűnt, még mielőtt a magyar beginaközösségek beginaudvarokká nőtték volna ki magukat.

A mozgalom utóélete

A XIV. században a beginamozgalmat végül utolérte a boszorkányság vádja, s az inkvizíció üldözni kezdte az eretnekséggel megvádolt beginákat. 1318-ban XXII. János pápa feloszlatta a beginák mozgalmát, illetve azokat a közösségeket engedélyezte csupán, amelyek valamely koldulórend harmadrendjéhez csatlakoztak. Sokan léptek be a ferencesekhez ekkor. Magyarországon az egykori beginák még sokáig őrizték lelki örökségüket, ezt tükrözi „ferencrendű begina” megnevezésük is.

A németalföldi beginák mozgalma az állami és egyházi védelemnek köszönhetően az 1318-as törvény ellenére is fennmaradt, és egészen a XXI. századig virágzott. Hollandia utolsó hagyományos beginája Cornelia Catharina Frijters nővér volt (1909–1990), aki a brédai beginaudvarban lakott. A világ utolsó beginája, Marcella Pattyn nővér (1920–2013) a belgiumi Kortrijkban hunyt el. 

(…)

A teljes cikk IDE kattintva olvasható.

Szöveg és fotó: Muste-Láncos Sára

Forrás: Új Város Online

Magyar Kurír