A közösség, amely templomot épít, újít fel, a jövőre gondol – Templommegáldás Pátyodon

Az 1861-ben épült templom felújításának elsődleges célja a falak vizesedésének megszüntetése volt. A pályázati forrásból nyert mintegy 15 milliós beruházáson túl a torony helyrehozatala a helyi önkormányzatnak köszönhető.

A szentmisén részt vett Heidelsperger István püspöki helynök, plébános, a Szatmári Esperesi Kerület esperese, Németh István püspöki titkár, Márku János, az egyházközség plébánosa, Kocsis Gábor mérki, Mák Zsolt pusztadobosi plébános, Fülöp Sándor nyugdíjas kisegítő lelkész (Mátészalka) Czele József mátészalkai káplán, Karakó Roland görögkatolikus parókus, Tóth János, Pátyod polgármestere, valamint az egyházközség hívei.

Palánki Ferenc megyéspüspök a szentmisén elhangzott elmélkedésében Szent István király példamutató hitét és életét állította a jelenlévők elé. „Szent István király nem azért lett szent, mert nagy király volt, hanem azért lett nagy király, mert szent volt” – idézte Prohászka Ottokár püspököt a főpásztor, majd kifejtette, hogy Szent István elsősorban szent volt, vagyis Istenhez tartozó.

A szent nem azt jelenti, hogy valakinek nincs bűne, hanem, hogy rátalált az igazság útjára, és nem tért le róla sem jobbra, sem balra,

hanem haladt előre az Isten útján, a szeretet útján (ld. Péld 4,10–15.18–27). Az evangélium ehhez azt a képet használja, hogy Szent István sziklára építette a házát: a személyes, a családja és a közössége életét. Az külön kegyelem, hogy az ő közössége az egész nemzet volt, őrá tekinthetünk, és kérjük ezen az ünnepen, hogy vezessen tovább bennünket ezen az egyenes úton.

Szent István király gondosan őrizte a szívét, mert belőle indult ki az élet (ld. Péld 4,23). Panaszkodunk, hogy milyen nehéz az életünk, nehéz megmaradni a helyes úton a jelenlegi körülmények: válság, háború, betegségek között. Mi hogyan álljuk meg a helyünket? Érdemes megvizsgálni mindenkinek a saját életét, lelkiismeretét, nem pedig a másikét. Hogyan állunk Isten elé, milyen az Istennel való kapcsolatunk, hogyan vagyunk keresztények? Őrizzük-e a szívünket a külső rossz behatásoktól – mert a szívünkből indul ki az élet, a szívünk lakóhely az Isten számára.

Nagyboldogasszony lépcső volt Isten számára, hogy beléphessen ebbe a világba. Mindannyiunknak ez a feladatunk, küldetésünk, hogy Isten szeretetével kezdjünk szeretni, hogy rajtunk keresztül is megjelenhessen az isteni szeretet ebben a világban. De milyen is az isteni szeretet? Nem kötődik feltételhez.

Isten nem azért szeret bennünket, mert jók vagyunk, hanem hogy jók legyünk,

hogy válaszoljunk erre a szeretetre. Fontos például a böjtölés is, de tudunk-e kedvesek, nagylelkűek lenni ahhoz is, aki nem kedves velünk, segíteni rajta akkor is, ha nem érdemli meg? Tudunk-e úgy szeretni, ahogy Jézus szeretett, tudunk-e áldozatot vállalni?

Nehéz dolgunk van a gyermekek és az ifjúság nevelésében is. A mai embert rengeteg hatás, információ éri. Régen a faluban volt egy rádió, ma már mindenkinek a kezében ott van a világ összes információja. Az a fontos, hogy Istennel milyen kapcsolatban vagyunk. Át tudjuk-e ezt adni? A hitoktatás fő iránya a hit átadása kell hogy legyen. Nem az a fontos, hogy a diákok milyen jegyet kapnak a hittanórákon, mert Isten bennünket aszerint fog osztályozni, hogy át tudtuk-e adni a hitet, amely nem egy elavult dolog. Szent István királynak és családjának – az első magyar szent családnak – nem volt kérdés, hogy van-e Isten, vagy nincs.

Életünk során azt is megtapasztalhatjuk, hogy Isten nem fog beállni tolni a szekerünket. Amikor úgy imádkozunk: „Uram, segíts!”, akkor Ő a segéd, és mi mondjuk meg, hogy mit tegyen.

Nemde úgy kellene imádkoznunk: „Itt vagyok, Uram, hogy segítsek, hogy a Te terveid valósuljanak meg?”

Szent István nagysága, hogy rendelkezésére állt Istennek, odaadta magát neki. Amikor pedig elveszítette egyetlen reménységét, a fiát, az utódát, akkor nem esett kétségbe, hanem odafordult a Boldogságos Szűz Máriához. Ezt is Jézustól tanulhatta, mert Jézus, a kereszten haldokló Istenkirály az Ő szeretett tanítványát, közösségét, az apostolokat az édesanyjára bízta.

Amikor meghalt Szent Imre herceg, akkor Szent István király a közösségét, nemzetét szintén Máriára, mindannyiunk édesanyjára bízta. Rá tudjuk-e bízni életünket Istenre, a Szűzanyára? Tudjuk-e úgy odatenni Isten kezébe: „Uram, itt vagyok, tégy velem, amit jónak látsz, csak hogy megvalósuljon a Te nagy műved az életemben.” Tudunk-e aszerint élni, amit megtanultunk Krisztustól? Mert meg kell tanulni a hit-tant is, de a hitnek van egy nagy része, a kegyelem, amit el kell fogadni.

A két összetevő: az isteni ajándék és az emberi tudás, a készségek – ezeket erényeknek nevezzük –, amelyeket Szent István kifejt az Intelmeiben szent fiának, Imrének: a türelem, a vendégszeretet, a jóság, az imádságos lelkület… – ezek ott vannak-e bennünk? Mit tanultunk meg Krisztustól?

Sok tanulnivalónk van, hogy rajtunk keresztül is a világra jöhessen Isten szeretete. Akkor leszünk igazán boldogok, szentek, ha úgy törekszünk élni, ahogyan Szent István király, ha életünket, hitünket, családunkat, közösségeinket Krisztus hitének sziklájára építjük.

Aki templomot épít vagy újít fel, az a jövőre gondol, és

aki a jövőre gondol, abban ott van a bizalom, a hit, a reménység,

hogy lesz majd egy olyan nemzedék, aki miatt érdemes. Akik ezt megteszik, azért teszik meg, mert ez a reménység, az Isten jelenlétének a vágya és megtapasztalása ott él a szívükben.

A főpásztor megköszönte mindenkinek a templomfelújítás érdekében való fáradozását, az összefogást, hogy ez a kicsiny közösség ilyen szép, nagy dolgot tudott megvalósítani. Mert „akik értem fáradnak, nem esnek bűnbe. Akik fényt derítenek rám, örök életet nyernek” (Sir 24,30–31) – zárta beszédét Palánki Ferenc megyéspüspök.

Forrás és fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír