A közösség mint a növekedés helye

A mai evangélium és az olvasmányok a testvéri figyelmeztetésről szólnak. De vajon reális-e, megengedett-e ez a mai világban? Hiszen, nézzünk körbe, mintha alapjában lenne megkérdőjelezve a másik emberért viselt egyéni felelősség, mintha a „szabadsága” eleve kizárná azt, hogy kihívás elé állítsam.

Elmegyünk az utcán a szemetelő mellett, nem merünk rászólni a buszon hangoskodóra, ahogy tanárként vagy szülőként nem lehet rászólni a gyerekre sem, civilként a politikusra sem. Az evangéliumi út ezzel élesen szemben áll: nekem nem lehet mindegy, hogy mi történik a másik emberrel. A keresztény társadalmi tanítás szerint felelősségem van iránta, hiszen mindenki közösségben tud csak növekedni, illetve a nem növekedő ember lehúzza magával a környezetében élőket.

Ahogy az olvasmányban Ezekielnek mondja az Úr: „Ha te nem teszel semmit, hogy az istentelent visszatérítsd útjáról, az istentelen vétke miatt hal ugyan meg, de vérét tőled kérem számon”. De hogyan tudunk élni e nehéz szolgálattal, és melyek a feltételei? Akkor állíthatom kihívás elé a másik embert, ha cselekedetem forrása a szeretet, egészen konkrétan az a reményem, hogy a másik képes a megtérésre, a belső alakulásra. Ezért persze nagyon fontos a figyelmeztetés sorrendje, hiszen ez fejezi ki a valós bizalmat, azt, hogy bízom a másik ember változásában. Feltétel a saját reményem hitelessége is, ami azonban nem a bűntelenségemet jelenti, hanem sokkal inkább saját gyengeségeim elismerését: azaz figyelmeztetésem nem lehet kioktató! Abból kell forrásoznia, hogy én is csak kaptam a megbocsátást.

A figyelmeztetés közege a közösség, maga az Egyház, hiszen nem a magam nevében kérem változásra a másikat. Ez azt is jelenti, hogy szükségünk van keresztény közösségeinkre, ahol az alternatív társadalom felmutatható mint örömmel élhető, mindenki számára látható és vonzó evangéliumi hely. (Ha ettől távol lennénk, úgy ezt érdemes közösen kérni!) De mi történjen, „ha az Egyházra sem hallgat”? Valóban le lehet mondani róla, „mintha pogány volna vagy vámos”? Igen, ha viselkedése már a közösséget veszélyezteti, és nem jön létre a párbeszéd. De mi jelenthet ekkora akadályt mindebben? A szív keménysége, ahogy ezt a Szentírás számos helyen leírja. A másik szívének keménysége, amikor nem érdekli a figyelmeztetés, hárítja azt, tudva vagy tudatlanul védi magát a belső keménységgel. És akadály lehet az én keményszívűségem is, amikor lemondok a másik ember változásának reményéről. Így végül is mindannyiunk számára azonos az irány: a kölcsönös szeretet felé, aki maga Jézus. Tegyük meg, lehetőleg még ma, az első lépést!

Forrai Tamás SJ