A közvetlenséghez kell a közelség – A ház, ahol Ferenc pápa megpihent Csíksomlyón

– Pár nappal Ferenc pápa csíksomlyói látogatása után hogy érzi magát a vendéglátás szervezője?

– Nehéz a pörgésből leállni, most vagyok abban a fázisban, hogy igyekszem lelassulni, és most sikerül visszagondolni arra a gyorsan lezajló történetre, ami akkor annyira hihetetlen volt.

– Ha visszagondol, a pápavárás időszakában mi volt az Ön nagy reménye és a nagy félelme?

– A nagy remény és nagy félelem ugyanaz volt: ugye, minden rendben lesz? Három héttel az érkezés előtt az élelmiszer-egészségügyi hatóságok magas elvárásokat támasztottak. Igyekeztünk mindent megtenni, de így, higgadtan visszagondolva, azt hiszem, egyes hatóságok bizonyos elvárásaikkal túlzásokba estek. Mi lesz, ha baj lesz, ez volt a félelem, de az érkezés előtti napon, amikor biztossá vált, hogy jön Ferenc pápa, megszűnt a félelem, már csak az öröm volt, és az az érzés, hogy ez egy csoda: itt fogadhatjuk Csíksomlyón, a Caritas házában láthatjuk vendégül.

– Hogyan kell elképzelni a mai világban a pápa fogadását? Olyan, mint amikor szállást keres a Szent Család, hogy egyszer „kopogtatnak” Vatikánból?

– Ezt nem lehet befogadásnak tekinteni. Annak az esélye, hogy betér hozzánk a Szentatya, lehetőséget adott arra, hogy kicsit próbáljuk Márton Áron boldoggá avatásának ügyét előbbre vinni, kiállítást készítettünk, ez került az előtérbe; a Caritas tevékenységét ábrázoló, a nyolc boldogságra felfűzött képsorok adták a hátteret. A kérdésre visszatérve: nem Őszentsége keresett szállást, hanem mi örültünk, hogy minket választottak ki a vendéglátására.

– Hogyan kell elképzelni a készülődést június elsejére?

– Az egész projekt január 8-án kezdődött, amikor itt járt a vatikáni küldöttség, és azt mondták: igenis, ide fog jönni Ferenc pápa. Attól a pillanattól kezdődött el a fogadás megszervezése. Nem volt időnk lelkileg felkészülni az elején, az utolsó három hónapban pedig mindenre volt időnk, csak arra nem. Nem beszélve arról, hogy az utolsó két napra, péntekre és szombatra a Jakab Antal Tanulmányi Házban olyan szigorú kormányőrségi szabályok léptek érvénybe, mint a katonai egységekben. Ezek mind elvesznek abból, amit lelkileg nyújthatna egy ilyen találkozás.

– Úgy gondolja, nagyobb volt a biztonsági felkészülés, mint kellett volna?

– Nem tudom, hogy mik az előírások. Azt mondhatom, hogy itt, a Jakab Antal-házban a kormányőrséggel nem voltak problémáink. Amit kértünk, amit megbeszéltünk, minden megtörtént. Itt az udvaron lett végül az idősek, betegek szektora, annak megszervezése is a mi feladatunkká vált, névsor kellett személyi adatokkal, mindenkit átvilágítottak, aki az udvarra belépett. Gyorsan végezték az ügyintézést, még utolsó nap a pótlistásokat is mind beengedték. Ez is egy fontos dolog volt, hogy éppen azok az emberek, akikért a Caritas dolgozik, ezen az udvaron találkozhattak a Szentatyával. Számomra ez volt az egyik legfelemelőbb pillanat: látni a találkozásukat. Sajnos az már kevésbé esett jól, hogy bár mindössze száz emberről volt szó, csak a kerekesszékeseket engedték közel, a többiek négy-öt méterrel hátrébb maradhattak. Keserű érzést hagyott ez az emberekben. Azt is láthatták a televízióban, hogy Jászvásáron mindenki közelebb mehetett a Szentatyához, csak nálunk volt ez a nagyobb szigorúság a biztonság érdekében.

– Többen is megjegyezték, hogy Ferenc pápa közvetlenebb volt Jászvásáron és Bukarestben, mint nálunk.

– Mert közelebb engedték hozzá az embereket. Ahogy beért hozzánk, ahogy a Jakab Antal Ház csapatával kapcsolatba került, már fel volt vidulva. A fotókon látható, milyen közvetlen abban a pillanatban, ahogy lehetősége van erre. Mert a közvetlenséghez közelség kell.

(...)

– Az a szoba, ahol a pápa megpihent, kiemelt helyiséggé válik a Jakab Antal Tanulmányi Házban?

– Ferenc pápa tizenöt percet töltött a szobában. Nem volt több ideje. Kicsit sajnáltam is, hogy ilyen intenzív a programja egy 83 esztendős embernek, fáradtnak látszott a mise közben is. Arra is gondoltam, mindezt csak azért tudja megtenni, mert a Fennvaló segíti, mert fontos ez a küldetés. Egyébként a szobát nem kívánjuk új funkcióval felruházni, de gondolkodunk egy emlékfal elkészítésén, fényképekkel, emléktáblával és azzal az ajándékkal, amit a ház kapott a Szentatyától. A vendégfogadásért egy Jézus Szent Szíve-ábrázolást kaptunk. A Jézus Szent Szíve megfogalmazását, megjelenítését a jezsuita rend kezdte el, és a Szentatya jezsuita, hát ahhoz híven hozott nekünk ajándékot. Egyébként azt is tervezzük, hogy a termet, ahol ebédelt, Szent Ferenc teremnek nevezzük el. Jelöljük meg azokat a pillanatokat, amiket itt töltött, mert Erdélyben nem sok intézmény mondhatja el, hogy Péternek valamelyik utódja ott evett, pihent.

(...)

– Ez csakugyan összekovácsolhatta a Caritas csapatát.

– Igen, úgy gondolom, nagy stressz volt a csapatnak, de nagyon boldog voltam, hogy sikerült elérni a célt: a Szentatya személyesen megköszönte a csapat minden jelen lévő tagjának a vendéglátást. Azt is mondták a kollégák, ők olyan helyen dolgoznak, ahol páratlan élményben, pápai kézfogásban lehet részük. Tényleg nehéz időszak volt a készülés, minden kollégám stresszes volt az elmúlt hetekben, de én igyekeztem biztatni őket, hogy jó lesz minden. És úgy is lett.

Az interjú teljes terjedelmében ITT olvasható el.

Forrás: Romkat.ro

Fotó: Gyulafehérvári Caritas

Magyar Kurír