A Krisztus-arc keresése a rajz eszközeivel imádság – Beszélgetés Klesitz Piroska grafikusművésszel

– Mindig grafikusművész akart lenni? 

– Ezt így soha nem fogalmaztam meg, igazából nem is tartom magam művésznek, inkább olyan valakinek, aki közeli barátságban van minden teremtett széppel. Persze az igaz, hogy nem tudok visszaemlékezni olyan időre, amikor ne rajzoltam volna. A családi legendárium is megerősít ebben, hiszen a szüleim szerint amint tollat tudtam venni a kezembe, attól fogva mindig rajzoltam. A művészet fel-felbukkant a családunkban: az egyik testvérem zenész, és a távolabbi felmenőim között voltak, akik képzőművészettel foglalkoztak. A dédanyám nővére, Petz Margit például Münchenben és Párizsban is tanult. Valószínű, hogy valamit tőlük is örököltem.   

– A szülei mivel foglalkoztak?

– Édesanyám az Állategészségügyi Állomáson dolgozott a megyei főállatorvos titkárnőjeként, édesapám pedig munkaerő-gazdálkodó volt a Közmű- és Mélyépítő Vállalatnál. 

– Mivel már kisgyermekként is mindig rajzolt, feltételezem, hogy a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába jelentkezett. 

– A rajzolás és a fotózás terén is autodidakta módon képeztem magam, nincs képzőművészeti végzettségem. Valóban jelentkeztem a Kisképzőbe, de nem sikerült kollégiumi helyet kapnom, így Győrben jártam középiskolába. Aztán később, az érettségi után felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolára, sokszorosító grafika szakra, de végül a győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskolán diplomáztam művelődésszervező szakon. 1989 óta könyvtárosként dolgozom a győri Kovács Margit Iparművészeti Szakgimnáziumban. 

– Bár nem végzett főiskolát, mégis grafikus és fotóművész lett. Mikor kezdett fotózni?

– Már gyerekkoromban is érdekelt a fotózás, jártam fotószakkörre. A mai digitális fotózáshoz képest azt az időszakot akár a hőskorként is emlegethetjük, hiszen analóg technikával fényképeztünk, megtanultuk előhívni a filmet, nagyítottunk… Ez izgalmas játék volt, de fényképezni igazából csak később, már felnőttkoromban kezdtem. Ennek persze leginkább az volt az oka, hogy a fotózáshoz fényképezőgép is kellett, mégpedig valami komolyabb, tükörreflexes gép, szemben a rajzolással, amihez csak papírra, szénre, tusra, nádra és tollakra volt szükségem. Az iskolában, ahol jelenleg is dolgozom, szintén volt fotószakkör, Z. Szabó László győri fotóművész foglalkozott a gyerekekkel. Egyszer azzal keresett meg, hogy próbáljam ki magam fotóriporterként a Zichy-palotában működő Családi Intézetben. Akkor volt a kezemben először igazán komoly fényképezőgép. Később persze saját gépem is lett, s azzal egyfajta kísérletező alkotói szabadság is beköszöntött az életembe. 

– Hogyan fér meg egymás mellett a rajzolás és a fotózás?

– Mindkettő más-más módon, főleg technikai szempontból különbözően, de keretbe foglalja a világot, amit újjáteremtek, létrehozok a számomra fontos találkozásokból, az engem megszólító dolgokból. A rajz és a fotózás között leginkább az idő a különbség számomra. Jóval korábban kezdtem rajzolni, mint fotózni, és egy rajz születése mindig valamivel hosszabb történet, mint egy fotóé. Persze egy fotó sem azzal kezdődik, és nem is azzal végződik, hogy megnyomom az exponálógombot, hanem a gondolattal, a belső csenddel, a figyelemmel. Azt hiszem, tiszta figyelem nélkül nincs szeretet, és figyelmes szeretet nélkül egyetlen kép sem születik. Sem rajz, sem festmény, sem pedig fotó.

– A közelmúltban az „És lett világosság!” című tárlaton – amelyet Martos Levente Balázs, a Központi Papnevelő Intézet rektora nyitott meg – egyetlen ember sem szerepelt a kiállított képein. Mi ennek az oka? 

– A kiállításnak elképzelésem szerint volt egy íve, és ahogyan a címe is utalt rá, a Teremtés könyvéhez kapcsolódott. A kiállított sorozat első részében a Teremtés könyvének szavairól, a világ teremtéséről gondolkodtam, mindarról a szépségről, amit ajándékba kaptunk, és arról jóságról, amellyel Isten ránk bízta ezt a teremtést. Azokon a fotókon főleg a természet szerepelt, víz, kövek, fák, fű, föld, köd és pára a folyó felett… A második részben pedig az ember teremtette világ tárgyai, építményei tűntek fel, templomok, hidak, kapuk, lépcsők és kövek. Ezek az utóbbi fotók számomra a zsoltárokhoz kapcsolódtak. Valóban, egyiken sem volt ember. Én voltam az ember, aki ezekkel a fákkal, folyókkal, hidakkal, kövekkel, templomokkal és a Zsoltárok könyvével találkozott. A fotókon kicsiny és nagyobb, jelentéktelen és jelentősebbnek tűnő részletek szerepeltek a világunkból, csupa olyasmi, ami mellett naponta elmegyünk. A találkozás, a rácsodálkozás ereje emelte fel és tette ezeket egy kiállítás szereplőivé, képeivé… 

– Grafikai munkásságának jelentős részét határozzák meg a bibliai, elsősorban újszövetségi történetek.

– A veszprémi Padányi Bíró Márton Katolikus Gimnáziumból azzal kerestek meg, hogy a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus utórendezvényéhez szeretnék, ha készítenék egy összeállítást a kifejezetten a Szentíráshoz, s azon belül is elsősorban az evangéliumokhoz kapcsolódó képeimből. Egy teljes kiállításra való anyagot kértek tőlem ebben a témában. Úgy éreztem, hogy nincs elég ilyen jellegű alkotásom, és nem csupán mennyiségében nem elég, amit adni tudok, hanem mélységében sem. Talán egy teljes életre szóló meghívás ez…  A kiállítás címe végül a 27. zsoltár nyolcadik versének egy részlete lett: „A te arcodat keresem, Uram!” A legtöbb kép – köztük sok grafika is – Krisztus-arc vagy az utolsó vacsora ábrázolása, valami módon tehát kapcsolódott az Eucharisztiához és a Szentírás tanításához.

– Feltűnt, hogy Jézus Krisztus több alkotáson is egyedül van, magányosnak látszik.

– A Krisztus-ábrázolások az említett kiállítás címével állnak összefüggésben, a zsoltárból vett idézettel. A Krisztus-arc keresése a rajz eszközeivel nem más, mint imádság. Tagja vagyok itt Győrben, egy imacsoportnak, ahol tavaly szeptember óta éppen a Zsoltárok könyvét olvassuk, arról elmélkedünk. Amikor rajzolok, az számomra imádság. Olyankor – legalábbis remélem – közelebb kerülök a szépséghez, a jósághoz, Istenhez. A bibliai rajzaim főként valamilyen szentírási szöveg olvasása közben születnek, vagy költők istenes versei hívják életre őket. Alkotás közben elgondolkozom azon, hol tartok az istenkapcsolatomban. A magány, ami a képeken látszik, az én útkeresésem magánya lehet. Az egyes képek között sokszor évek telnek el, s az idő múlásával a Szentírás más és más részei fognak meg.  A bibliai témák, történetek rajzolása közben a csend, a szavak és a gondolatok szépsége és igazsága jön közel hozzám. A vonalakkal és a színekkel én is bekapcsolódhatok ebbe, egészen személyes módon. A költő szavakkal beszél erről, én a rajzaimmal és a fotóimmal. Ez valamiféle anyanyelv számomra.

– Említette, hogy tagja egy katolikus imaközösségnek. Mesélne erről bővebben?

– A történet évekkel ezelőtt kezdődött, amikor az egész világon Jézusról nevezett Szent Teréz (Avilai Szent Teréz) születésének ötszázadik évfordulójára készültek. A közösségünk arra vállalkozott, hogy az egyháztanító írásai közül elolvassuk és átimádkozzuk a karmelita rend által ajánlott részeket, és tapasztalatainkat megosztjuk egymással. Imádkozni és fejlődni tanulnunk az imádság mesternőjétől… A közösség később, az ünnep után is együtt maradt. Továbbra is olvastunk, és havonta egy alkalommal bekapcsolódtunk a Klastrom Klub rendezvényeibe. Több éven keresztül lehettünk részesei az Imádkozzunk a Szentírással sorozatnak, melyet Martos Levente Balázs atya vezetett. A járványhelyzet miatti bezártság után szeptember óta végre ismét személyesen találkozhatunk, együtt olvashatjuk a zsoltárokat és a Szentírást. A módszer ma is ugyanaz, mint kezdetben: külön-külön és együtt is elolvassuk a soron következő szentírási részletet, és megosztjuk egymással az elmélkedéseinket, a gondolatainkat. Amikor újraolvassuk a Szentírás szavait, mindig közelebb kerülünk egymáshoz és reményeink szerint Istenhez is. Úgy képzelem ezt, mintha koncentrikus körökben egyre beljebb és beljebb jutnánk. Egyszer talán elérjük a középpontot is.

– A művészetére hogyan hat mindez?

– Jézus azt mondta: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20) Hogy ez mennyire így van, az a közösségünkben is érezhető. Bennem a szavak képekké alakulnak át, én képekben fejezem ki az elhangzottakat, így működöm.
Az Imádkozzunk a Szentírással sorozatnak és Martos Levente Balázs atyának köszönhetem, hogy pár évvel ezelőtt – nagyböjt első vasárnapjától Szentháromság vasárnapjáig – a Vatikáni Rádió internetes oldalán megjelenhettek a vasárnapi bibliamagyarázatokhoz készített illusztrációim. Rendkívül megtisztelő volt számomra ez a felkérés, és persze nagy örömmel vettem részt ebben a szolgálatban. Később a rajzok közül egy megjelenhetett az evangéliumi olvasmányok magyarázatos kötetének (Szelíd fény) borítóján, és a második kötet (Ne félj, Sion leánya!) borítóképét is megrajzolhattam. Nagyon hálás vagyok a bizalomért és a lehetőségért.

– Ha az evangéliumi történetekhez készített rajzai közül ki kellene emelnem egyet, a tékozló fiúról szólót választanám. Mi fogta meg ebben a történetben?

– Mindenki ismeri Jézusnak ezt a példabeszédét, amely több oldalról megközelíthető, sokan és sokféleképpen ábrázolták. A legszembetűnőbb az, hogy az apa szeretete egyetlen pillanatra sem szűnik meg a kisebbik fia iránt, akkor sem, amikor az könnyelműen elherdálja a kapott örökséget. Apja továbbra is szereti és hazavárja őt. Megrendítő a történetben az idősebbik fiú személye és szerepe, feszült távolságtartása, amellyel atyja jóságához, megbocsátó szeretetéhez és öccse hazatértéhez viszonyul. Izgalmas az is, hogy milyen az apa kapcsolata a fiaival. Egyik alkalommal azon elmélkedtünk, hogy vajon mi történt azután. Hogyan folytatódhatott a történet? Képes-e volt megnyílni az idősebb fiú szíve az öccse iránt? Elfogadta és felfogta-e az atya szeretetét? Meglátta-e azt a sok jót, amit ő kapott az apjától? Meg tudott-e bocsátani az öccsének, s igent mondott-e később az apa feltétel nélküli szeretetére? Vajon bement-e végül a lakomára? Képes volt-e örülni annak, hogy a tékozló fiú megkerült?  Nagyon érzékeny kép az is, ahogyan az atya a hazatérőben lévő fia elé siet, s nem hagyja őt megszólalni, magyarázkodni. A mennyei Atya elénk jön, kinyújtja felénk a kezét, nekünk csak észre kell vennünk ezt a mindennapokban, a saját életünkben…

– Beléptünk a nagyböjt időszakába. Hívő művészként hogyan éli meg a húsvétra való felkészülést?

– Ez az evangélium legdrámaibb története, a világ legnagyobb drámája. Elég erős-e a hitünk ahhoz, hogy elviseljük a megpróbáltatásainkat? Vajon eljutunk-e a kereszt alá, és ott maradunk-e Máriával, Jánossal és Mária Magdolnával? A nagyböjt jó alkalom arra, hogy elgondolkozzunk azon, hol vagyunk, és merre megyünk az úton, amelynek vége – hisszük – az a húsvéti hajnal, amikor az asszonyok üresen találják a sírt. Mert Jézus nincs már ott. Feltámadt.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. március 6-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.