A kulturális amnéziától az önbecsülés felé – Antal István társadalomkutató a nemzetközi roma napról

A húszas éveim elejéig nem tudtam, hogy április 8-a, azonkívül, hogy általában egy szép tavaszi nap, egyben a nemzetközi roma nap. A családban, a közoktatásban, de még a médiában sem találkoztam ezzel. Az egyetemen találtam először olyan roma közösséget, ahol erre felhívták a figyelmem.

Azóta rájöttem, hogy ez a nap azonban nem csupán ünnep, hanem a szembenézés és a tudatos építkezés szimbóluma is. Ebben az írásban nem a megszokott fordulatokkal, hanem a valóságunk őszinte feltérképezésével fordulok mind a roma közösségek, mind a többségi társadalom felé.

Be kell látnunk: jelenleg egyfajta kulturális amnéziában élünk. Fontos megemlékezni a roma közösség történelméről és arról is, mennyi megpróbáltatáson ment keresztül a népünk, de a roma közösség nem definiálható pusztán a szenvedései által.

Ha csak a tragédiáinkra emlékezünk, de nem adunk erőforrást és teret a pozitív példáknak, akkor megfosztjuk magunkat a jövőtől.

Április 8. éppen azért született, hogy ne csak a múlt sebei, hanem a közösség életereje, világszínvonalú kulturális teljesítménye és jövőképe is láthatóvá váljon.

Míg a nemzetközi szervezetek gyakran csak a statisztikák és a segélyezés nyelvén beszélnek rólunk, addig mi magunk is sokszor elveszítjük a kapcsolatot saját gyökereinkkel.

A roma közösségek ma történelmi viszonylatban a kulturális önazonosság terén nincsenek a legstabilabb állapotban, de ez nem jelenti azt, hogy nincs mire építenünk. Olyan szellemi tőke van a birtokunkban – a zenétől a nyelven keresztül az irodalomig, a képzőművészettől a tánckultúráig –, amely a magyar és az egyetemes kultúra elválaszthatatlan, de sokszor méltatlanul alulértékelt része. Ez az örökség nem múzeumi darab, hanem egy újraértelmezésre váró, modern erőforrás.

A legnagyobb kihívás ma az oktatás és a nevelés területén mutatkozik.

A roma kultúra elemei sajnálatos módon alig vagy egyáltalán nem jelennek meg a köznevelésben.

Ez kettős veszteség: a roma fiatalok nem találkoznak saját értékeikkel az iskolapadban, így identitásuk bizonytalanná válik, a többségi társadalom pedig – ismeretek híján – közönyös marad a cigányság valódi teljesítménye iránt, rosszabb esetben pedig a negatív tapasztalatok alapján ítéli meg a roma közösségeket.

A tanulás nem az asszimiláció eszköze, hanem a méltóságé.

A tudás az az erő, amely képessé tesz minket arra, hogy kilépjünk az áldozati szerepből, és egyenrangú félként, saját értékeink tudatában vegyünk részt a nemzet életében. A hit spirituális dimenziója pedig az egyént és a családokat egyaránt erősíti.

Szükség van a roma kulturális értékek integrálására a nevelésbe, hogy ne csak a problémát, hanem embert és alkotót is lássanak a roma gyermekekben.

Boldog Ceferino példája tanít minket: a hit és a tudatosan felvállalt identitás egymást erősítik. Április 8. ne csak a zászlók felvonásáról szóljon, hanem arról is, hogy felemeljük fejünket, kihúzzuk magunkat, és szóljon arról a belső elhatározásról, hogy újraértelmezve élettel töltsük meg örökségünket!

Forrás: Boldog Ceferino Intézet

Fotó: Merényi Zita; Lambert Attila

Magyar Kurír