A legértékesebb, amit egy másik embernek adhatunk – A Johnny című filmről

„Miután a halál kiszorult a közösségi élet tereiből, a társadalom a haldokló embert is magára hagyta. Aki meghal, egyedül hal meg, általában senki sincs mellette. Ez egy mélyreható kulturális változás – azt mondanám, elbarbárosodás – jele, amely már nem irgalmat kér a haldoklónak, hanem irgalomból kéri a halált. Norbert Elias német szociológus A haldokló magánya című művében a XX. század egyik legsúlyosabb problémájának nevezte az arra való képtelenségünket, hogy megadjuk a halálra készülőknek azt a segítséget és figyelmet, amelyre szükségük van. Ennek oka abban áll, hogy

a személyes halálnak még a gondolatától is irtózunk, mert a másik ember halálában meglátjuk a miénkre való utalást is…

Önszeretetünk azt suttogja a fülünkbe, hogy halhatatlanok vagyunk, ezért ha túl közeli kapcsolatba kerülünk egy haldoklóval, akkor az megsebzi ezt a védekező elképzelésünket.”

A fenti gondolatokat Vincenzo Paglia írta le Nővérünk, a halál című művében. Igazságához nem fér kétség, ugyanakkor a film- és sorozatnéző különös jelenségre lehet figyelmes. Ha valaki sokat jár moziba, vagy ideje egy részét a tévé előtt tölti, észreveheti, bizony számtalan halálnak volt már tanúja. Még az egyébként ártalmatlannak tűnő filmeknél is így van ez, ám a krimik vagy az akciófilmek esetében legalább tízpercenként meghal valaki, előfordul, hogy rövid idő alatt többen is. Az erőszakdömpingnek persze meg is lett a hatása: biztos, hogy a nézők túlnyomó többségét nem sújtja le, ha egy szereplő jobblétre szenderül. E közönyön nem csodálkozhatunk, hiszen az alkotóknak nem a megdöbbentés a céljuk, mint ahogyan a néző sem azért ül be a fotelba, hogy a látottak miatt ne tudjon felállni onnan. A filmes halál mögül elszivárgott minden tragédia, köznapivá, megszokottá lett, így viszont a másik ember szenvedése is átélhetetlenné vált.

„Ez nem az élet, ez csak egy film” – mondhatnánk, ám vannak kivételek. Ritkán, de azért akadnak olyan filmek, melyeket nézve mélyen megrendülünk valakinek a halálán, melyek alkotói egyenesen arra hívnak, hogy érezzük át a hozzátartozók fájdalmát. Nemrég egy több szempontból is különleges film került a Netflix kínálatába. Egyrészt főszereplője egy halálos beteg katolikus pap, másrészt egy hospice-otthonban játszódik.

Daniel Jaroszek Johnny című filmjének főszereplője valós személy. Jan Kaczkowski atya (Dawid Ogrodnik) – akit 2002-ben szenteltek – koraszülött volt, emiatt mozgásában és látásában is korlátozott életet kellett élnie. Ő volt az egyik alapítója a Gdynia melletti Puck helységben található Szent Pio hospice háznak. Johnny, ahogyan sokan hívták, rengeteget betegeskedett, ráadásul harmincöt éves korában súlyos rákot diagnosztizáltak nála.

A történet elején egy visszaeső bűnözőt, Patrykot (Piotr Trojan) arra kötelezi a bíróság, hogy szociális munkásként segítsen Jan atya hospice házában. Az élet gondjain nem sokat gondolkodó fiatalembert az otthonban látottak lassan átformálják. Még akkor is, ha – önvédelemből – sokáig igyekszik megfelelő távolságból szemlélni a tragédiákat. Először csak megjavít ezt-azt, majd egyre többet foglalkozik a bentlakókkal.

Az egyik idős, elsőre ellenséges színésznővel még össze is barátkozik, az ő gondoskodó jelenléte segíti át a nőt a halálon. Patryk lelkét nem hagyja érintetlenül mindaz, amit tapasztal, mélységes döbbenete ránk, nézőkre is átragad, s lassan mi is az ő szemén keresztül látunk.

„Az ember csak jövevény és zarándok a földön”, ezért is mondhatjuk, hogy

a jó halál mestersége minden mesterségek közül a legnagyobb”

– írta Bellarmin Szent Róbert. A 16–17. század fordulóján élt jezsuita szerző arra hívta olvasóit, hogy mintegy visszafele, az élet végéről tekintve forduljanak a jelen felé, vagyis a halálból nézzenek az életre. A súlyos beteg Jan atya így is tesz. Mindaz, amit mond, ebből forrásozik: „Elég azon gondolkodni, mit tudsz tenni ebben a pillanatban… Ne várakozz mindig valamire! Kezdj el élni ma! Sokkal később van, mint gondolod.” (Patryk ezt annyira komolyan veszi, hogy az egyik idős ember fiát még erőszakkal is elvinné haldokló apjához.) E kijelentéseknek azonban semmi közük az „Élj a mának!” nihilista nézőpontjához. Ugyanez rejlik a „mindenki megváltozhat, mindenkinek jár a megbocsátás” gondolata mögött is. Jan atya ott van a haldokló mellett, de nem csak fizikailag. Felismerte, hogy „a haldokló embernek szüksége van arra, hogy tudja, meg szabad halnia…

A haldokló nem azt várja, hogy azt mondják, minden rendben lesz. Azt akarják hallani, hogy ne félj, én veled leszek, és szeretlek. De ahhoz, hogy ezt elmondhassuk, ezen kell dolgoznunk egész életünkben.”

Mint Szent Róbert, Jan atya is „a halál folytonos emlékezetére” hív.

Johnny atya nehéz szolgálata és tragikus sorsa miatt biztos komor ember volt – gondolhatnánk, ám ennél nagyobbat nemigen tévedhetünk. Életvidám – „Isten még a bélszínben is ott van, főleg, ha van hozzá két pohár bor”, mondta a fiataloknak egy előadásán – és humoros volt, még olyan esetekben is tréfálkozott, amikor más inkább kerülte a viccet. Egy alkalommal vezetés közben annyira belemerült a magyarázatba, hogy majdnem nekihajtott a szembejövőnek, majd félrerántva a kormányt megjegyezte: „Hú, meg is halhattunk volna, de már elmúlt.”

Daniel Jaroszek filmje még akkor is kilóg a trendi kínálatból, ha az intézményes Egyház képviselőjét nem éppen rokonszenves színben tünteti fel. Ebben az esetben ezen felül is emelkedhetünk, hiszen egy olyan életszemléletre hívja fel a figyelmet, amely mélységesen keresztényi. Egy haldokló mellett lenni ugyanis rendkívüli testi és lelki megpróbáltatás, valódi áldozat, ám tudjuk, hogy „nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). Mert „az idő a legértékesebb, amit egy másik embernek adhatunk. A saját időnk”.

Szerző: Baranyai Béla

Fotó: Neflix

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. május 21-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.