A legjobb részemet kell beletennem – Bemutatjuk az októberben pappá szentelt Rónaszéki Jánost

Az Avilai Nagy Szent Teréz-templom plébániáján beszélgetünk a csupa mosoly fiatalemberrel. Első ízben ül felszentelt papként azon a kanapén, ahol éveken át beszélgetett lelkivezetőjével, Horváth Zoltán plébánossal készülve arra a hivatásra, mely, korán, már gimnazistaként felébredt benne.

János atya huszonöt éves. Hívő nagycsalád hetedik, legkisebb gyereke. A Ward Mária Gimnáziumban érettségizett, utána megkezdte az esztergomi szemináriumot. Tanulmányai befejezését követően pedig idén októberben pappá szentelték. Hogyan ismerte fel Isten hívását, milyen erő segítette, hogy fiatalon döntést hozzon életéről, és mi erősíti meg, hogy jó úton jár – beszélgetésünkben próbáltuk megérteni útját.

A Rónaszéki család részben az Alföldről, részben Budapestről származik, de a legkisebb fiú már a fővárosban született. „Rendszeres templomba járó család voltunk, a szüleimtől egészséges hitet láttam. Hálás vagyok, hogy megkaptam az alapokat. A plébániai életében nem igen voltunk aktívak, mi gyerekek inkább a kortárs közösségek révén kapcsolódtunk az egyházi életbe, én főként a cserkészet által.”

Gyerekkorára visszagondolva látja a nagycsalád előnyeit és hátrányait egyaránt. Látja annak értékét, hogy szülők hét gyereket vállaltak. Szép emléket őriz az ünnepekről, a balatoni nyaralásokról. Megtanulta az alkalmazkodást, a gyerekeknek két szobája volt, egy hármas lány és egy négyes fiú szoba.

Hetedik gyerekként sokat tudott meríteni az előtte járók életéből. „Engem már nagy gyakorlattal rendelkező szülők neveltek. A testvéreim által kitaposott úton járhattam, láttam az ő döntéseiket, talán ezért tudtam én is korán meghozni az enyémet” – értékeli életüket. Öt testvére már családot alapított, János atya ajándékként éli meg a testvéreivel való jó kapcsolat. „Gazdagnak érzem magam, hogy ennyi házasságot látok, sokat tudok tőlük tanulni.”

A papság gondolata a gimnazista években fogalmazódott meg Rónaszéki Jánosban. Korán és látszólag egyenes út is vezetett a szenteléshez, de János atya így fogalmaz:

„Nem volt könnyű ez az út, sok volt benne az elesés – és sok a felállás. Isten mindig erősebben hozott ki ezekből a küzdelmekből, végig velem volt az utamon.”

Kamaszkorban versenyszerűen focizott, a REAC-ban játszott, az a cél lebegett előtte, hogy NBI-es labdarúgó lesz. „Szerettem az egyesületben, a katolikus burkon kívüli világot ismerhettem meg, ami kinyitotta a látásmódomat, kitágította a világomat.”

A hivatás megtalálását nem köti egy konkrét élményhez, az fokozatosan alakult ki benne az évek során. Vízválasztónak a térdsérülését tartja. „14 évesen elszakadt a térdszalagom, amit hosszú felépülés követett. Onnantól vett más irányt a gondolkodásom. Az ágyban fekve sokat imádkoztam, belső kapcsolatom alakult ki Istennel, ami egyre mélyült, míg végül felmerült bennem, hogy Isten papnak hív. Elszakadtam a focitól, úgyhogy nem a Honvéd akadémiájára jelentkeztem, hanem a budapesti Ward Mária Gimnáziumba, ahol négy gyümölcsöző évet töltöttem. Közben velem volt a papság gondolata. Zoltán atya lett a lelkivezetőm, hivatástisztázó lelkigyakorlatokon vettem részt, jártam az Iránytű hivatástisztázó műhelybe.

Megvívtam a magam küzdelmeit. A legnagyobb visszajelzés az volt számomra, hogy a gondolat, hogy Isten a papságra hív, nem hagyott el engem. Ez mutatta, hogy a papság nemcsak az én elképzelésem, hanem valami több.

Megerősödött bennem, hogy erre válaszolnom kell.” János egyre erősödő döntését titokban tartotta a család előtt, és szándékát az csak közvetlenül az érettségi előtt tárta fel, amikor már beadta jelentkezését a szemináriumba. A szemináriumnak kiemelten hálás imaélete elmélyítéséért, az ott megismert társakért, a barátságokká fejlődött kapcsolatokért.

Szentelése óta Pesterzsébeten szolgál. Egy mozgalmas plébánia életének lett a részese, ahol minden korosztálynak megvan a maga közössége. János atya hittant tanít a katolikus és a Klik iskolájában. Szolgál a szentségi életben, esket, temet, keresztel. Sokat van együtt a fiatalokkal, ebben nagy segítségére van cserkészmúltja. A foci hobbi szinten maradt meg az életében: apáknak szervez focit a plébánián, időnként barátai is hívják játszani. De rengeteg a feladata. Tudja viszont azt is, hogy a szolgálatok könnyen elvihetik az embert a tevékenykedés felé. Ezért arra törekszik, hogy mindig visszataláljon az elcsendesedéshez az Oltáriszentség jelenlétében, melynek hiányában az ember „könnyen túlpörög, kiég, s akkor az egész kiüresedik”. A fiatal pap azt is tudja, neki is szüksége van kikapcsolódásra, szabadidőre, és kiemelten arra, hogy

„a szolgálat és a személyes emberi kapcsolatok közti harmóniát megtalálva lehet ebben az életállapotban boldognak lenni.”

Azt vallja, „találkozni kell az emberekkel, s ezáltal megmutatni, hogy a pap nem superman, hanem csak egy ember, akit Isten meghív a szolgálatra. Ha mások megérzik ezt a közvetlenséget, talán az Istenhez is jobban tudnak majd kapcsolódni.”

Jánost derűs, kiegyensúlyozott személyiség benyomását kelti. „Ennek őrzése, ápolása mindennapos kihívás, mert talán magunkkal megküzdeni  a legnehezebb feladat. Ha az ember bevállalja ezt a küzdelmet, és tud maga és mások felé is irgalmas lenni, akkor rádöbben, ez az egész projekt, a papság, Isten akarata, nem pedig az enyém.

Én próbálom a legjobb részemet belerakni, de mindez mégis Isten műve. Ha Isten a forrásom, s belőle töltekezem, akkor tudok adni a híveknek.

Ha ezt a kapcsolatot elveszítem, funkcionalista leszek, aki elvégzi a feladatokat, de nem híd Isten és ember között. Ahhoz, hogy valaki híddá válhasson, egyszerre kell kapcsolatban lennie Istennel és az emberekkel” – fogalmazza meg hitvallását.

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. november 27-i számában jelent meg.