A legnagyobb gondja az ember lenne – Hortobágyi Cirill főapát Szent László ünnepén Nagyváradon

Az egyházmegyei zarándoknapra érkezők teljesen megtöltötték a barokk bazilikát. 

Széchényi Miklós püspök 1914-ben kért és kapott a Szentszéktől engedélyt arra, hogy az egyházmegye minden évben húsvét 5. vasárnapján ünnepelhesse meg alapítóját és védőszentjét.

Az idei ünnepi program 10 órakor kezdődött a zarándokok fogadásával és ráhangolódással. A főpapi szentmise 11 órakor kezdődött, amelyre az egyházmegye határon túlról is érkeztek zarándokok.

Az ünneplőket a szentmise elején Böcskei László nagyváradi püspök köszöntötte.

Az alábbiakban Hortobágyi Cirill homíliáját teljes terjedelmében közreadjuk.

Ma, amikor itt Nagyváradon, a nagy király városában, ahol őt eltemették, Szent László királyunkra emlékezünk, felvonul előttünk a magyar nép több mint 800 év óta tartó Szent László-kultusza, László tiszteletének minden formája: a Szent Lovagkirályt dicsérő himnuszok, magasztaló énekek, a hőstetteket bemutató krónikák és legendák, a művét értékelő tanulmányok, lelkesítő prédikációk, továbbá az ábrázolások és műalkotások sokasága, amelyek közé tartozott a Kolozsvári testvérek alkotása, melyet 1390-ben az akkori székesegyház előtt állítottak fel Zsigmond király és felesége jelenlétében. De ezek közé tartozik a főoltár előtt felállított herma és természetesen a 2023 augusztusában a várban felállított lovasszobra is.

A kultusz képletesen is és valóságosan is hatalmas glóriaként, dicsfényként veszi körül Szent László királyunkat századok óta.

Mégis a mai tárgyilagos, talán néha túlzottan kritikus gondolkodás hajlamos arra, hogy a sötét foltokat keressen a fényesre rajzolt glórián; azt kutatja, hogy hol fakul ki a dicsfény. És bizony rátalál az ábrázolásokon is talpig fegyverbe öltöztetett harcos uralkodó kemény intézkedéseire, szigorú törvénykezésére, megtorló büntetéseire. Bár a történész szakemberek szerint hatékonynak bizonyultak megtorló intézkedései, mert véget vetettek a Szent István halála utáni trónharcoktól és pogánylázadásoktól hangos, zűrzavaros időszaknak, mégis a mai kritikus ember felteszi a kérdést: a cél szentesítené az eszközt?

Lehet szentnek nevezni azt, aki megcsonkíttat és kivégeztet embereket, a mai szemmel semmiségnek tűnő lopásért?

A legendák, a szent tisztelet írásos emlékei nem fedik el az uralkodó valódi alakját? Vajon valós képet festenek róla amikor „a könyörületesség cselekedeteivel teljes” uralkodóként emlékeznek rá? Nem nagyítják fel egyoldalúan hőstetteit és erényeit? Valóban nem söpörhetjük le egyszerűen ezeket a kérdéseket.

Számomra megnyugtató, hogy maga a Szent Király is reflektál minderre, sőt gyötri a kérdés, hogy meddig lehet elmenni a földi siker érdekében. Oly sokat elárul az a levél, amelyet a Szent Benedek alapította nagy tekintélyű bencés apátság, Monte Cassinó apátjának Oderisiusnak ír 1091-ben.

A levél nemcsak királyi öntudatot és méltóságot, hanem egyszerűséget és alázatot is sugároz. Vallomással kezdi, olyan vallomással, amely a hatalom természetéről szól! „…bűnös ember vagyok, mivel a földi méltóság gondját a legsúlyosabb bűnök nélkül nem lehet előmozdítani…” Ezt a vallomást pedig egész biztos maga fogalmazta a király, mert a kancelláriai írnok ilyet magától nem mert volna leírni:

„…bűnös ember vagyok, mivel a földi méltóság gondját a legsúlyosabb bűnök nélkül nem lehet előmozdítani…”

Talán ebben a mondatban kereshetnénk az idei ünnep első üzenetét. „Ha a bűnöket számontartod, Uram, ki állhat meg előtted?” – kiállt fel a zsoltáros (Zsolt 130). A szükséges emberi alázatra, korlátaink számbavételére, a másik emberrel való együttérzésre nevel mindannyiunkat egy ilyen Szent László-i vallomás.

Szent László arra példa, hogy emberi törékenységünket nem lehet egy cinikus mosollyal és egy kézlegyintéssel elintézni, mondván, hogy ez már csak így van, és így is marad. László kihívásként tekint saját gyöngeségére. 

László ismeri a bűnbánat és a vezeklés erejét, ismeri a bocsánat felszabadító élményét. László ismeri az irgalom és együttérzés másik embernek méltóságot adó csodáját.

Önmagunk nevelése a jóra, közelíteni a tiszta és nemes emberi eszmények felé egy életfeladat, sohasem állhatunk le vele, sohasem leszünk teljesen készen.

Ha az idei ünnep második aktuális üzenetét keressük, hamar rátalálunk a Szent Király oly fontos törekvésére:

Ő minden erejével Szent István művét folytatja.

Egyrészt Istvántól tanult bölcs külpolitikai belátás vezette: országa függetlenségét és tekintélyének emelését is előmozdította. Szövetséget tartott fenn Bizánccal, a pápával és a német–római császárral is, de nem lett egyik hatalomnak sem vazallusa, kiszolgáltatottja.

Másrészt belpolitikája is sikeres volt: a Szent István halála utáni zűrzavaros időszaknak a trónharcoknak és pogánylázadásoknak véget vetett, stabilizálta az országot. Megteremtette a vármegyék szervezeti alapjait. Új püspökséget alapított Zágráb székhellyel. Új monostorokat alapított, amelyek között ott van a váradiak számára oly ismert Szentjobb-monostor is. 

Ám mindemellett, vagy inkább mindezek előtt

Szent Istvánnal együtt tudta, hogy a kard által érvényesített törvények ugyan irányíthatják a viselkedést, de nem okoznak változást a szívben.

Szent László tudta, hogy Szent István művének folytatása nem merülhet ki könnyen felsorolható intézmények alapításában, struktúrák felállításában, hanem a hit elmélyítésén, az egyes ember szívének Isten felé fordulásán múlik. A politikai alapú, racionális belátás kevés, a szív megtérése kell az üdvösséghez.

Kedves Testvérek, nálunk ma az a veszély, hogy „A kereszténység politikai ideológiaként sikeresebb, mint az átlagember hétköznapi életét meghatározó vallási tanítás.” Igen, Szent László művének folytatása ma elsősorban azt jelenti, hogy

ne nyugodj bele, ha azt tapasztalod saját magadon, hogy tompul az életedben az eszmény, a hit, a keresztény tanítás. Még akkor se, ha azt tapasztalod, hogy mások nagy szóval, talán érdekből hirdetik a keresztény erkölcsöt, de nem élik.

Kedves Testvérek, ha Szent László ma élne, a legnagyobb gondja az ember lenne! Ez mai nap harmadik üzenete. Ma Szent László legnagyobb gondja az ember lenne, azaz mi és minden kortársunk, ez a mai nemzedék, a mi nemzedékünk. Amikor látná, hogy a mi nemzedékünk, korunk, társadalmunk torzulásainak csapdájába esik, utánunk eredne, mint a Kerlés melletti ütközetben a kun vezér elrabolta leány után.

XII. Piusz pápa félelme a múlt század derekán az emberiséggel kapcsolatban az volt, hogy tudásában óriássá válik, de erkölcseiben törpe marad. Tudásában óriássá válik: a pápa itt a hihetetlen mértékű technológiai fejlődésre gondolt, amely mára valóban be is teljesedett: nem tudunk lépést tartani a technika fejlődésével. De erkölcseiben törpe marad: talán arra a veszélyre gondolhatott a pápa, ami bizony azóta valósággá vált, hogy elhalványul az ember életében és gondolkodásában a teljesebb, emberibb élet eszménye, az eszmény iránti őszinte, tiszta vágyakozás.

Mintha a lelki táplálék igénye elhalványulna, a sokféle fizikai táplálék és árucikkek bősége mellett.

Mintha az együvé tartozás tudatának erősítésénél, a közösség építésénél, a közös ügyeink gondozásánál, a köz javának előmozdításánál (mintha mindennél) fontosabbá válna az egyén boldogulásának, előmenetelének szűklátókörű munkálása, akár másik kárára is, még akár a széthúzás révén is.

Mintha az önzetlen, önmagát odaadó elszántság, az ész, erő, szent akarat és áldozatvállalás fémjelezte munka helyett az ügyeskedés, a helyezkedés és a kapcsolatok révén történő előrejutás és a gyors meggazdagodás mintája terjedne.

Szent László törekvése ma az lenne, hogy ismét erkölcseiben növekedjen nemzetünk. Azaz a hitre, a Krisztusra alapozott, életet nemesítő emberi értékekben, a becsületben, a tisztességben, a kimondott szó megtartásának a szentségében – ezekben is növekedjünk, ne csak az anyagiakban, ne csak a jólétben.

Szent László ma is Jézus Krisztust állítaná népünk elé példaként. Krisztust, aki képes ma is eligazítani minket a világban, aki erőforrásunk és a jövőnk biztosítéka. Krisztust, aki segít abban, hogy bölcsen és reálisan, személyes áldozatokra készen, szeretettel éljünk a világban. Krisztust, aki úgy üdvözítőnk, hogy mesterünk és társunk itt a földön.

Nemrég elhunyt, Istenben boldogult Ferenc pápa nekünk címzett felhívása konkretizálja, mit jelent az, hogy Jézus a példaképünk. Lépjünk ki önmagunkból, cselekvő szeretettel forduljunk környezetünk és a többi ember felé. Vállaljuk felelősségünket a teremtett világ és az emberi társadalom értékeinek védelmében és előmozdításában. Fogjuk meg egymás kezét, imádkozzunk Istenhez minden hívővel, ünnepeljünk együtt a nem hívőkkel is, minden hazaszerető, jószándékú emberrel.

Tegyünk tanúságot arról, hogy értjük az idők jeleit, s mutassuk meg a világ előtt ezt a felismerésünket.

A nemrég megválasztott XIV. Leó pápánk (akinek épp ezekben az órákban van a beiktatása) pedig pár napja, május 9-én első homíliájában a Sixtus-kápolnában szinte a mai evangéliumról beszélt, és mindannyiunk számára adja programként: „Szerest Uradat Istenedet, szeresd felebarátodat!” Ám ezt a szeretet a Jézussal „való személyes kapcsolatunkban, a mindennapi megtérés elkötelezett útján (…), azáltal éljük meg, hogy mindenkinek elvisszük az örömhírt!”

Ma, amikor itt Nagyváradon, a nagy király városában Szent László királyunkra emlékezünk, és felvonul előttünk a magyar nép több mint 800 év óta tartó Szent László-kultusza, és ez a kultusz hatalmas glóriaként, dicsfényként veszi körül, ne azt kutassuk, hogy vannak-e rajta foltok. Ne azt keressük, hogy elődeink valós képet festettek-e róla, vagy nem nagyították-e fel hőstetteit és erényeit. Hanem inkább kövessük őt, és mi magunk álljunk bele törekvésének lényegébe, ami napjainkban a mi személyes jövőnket és a társadalom jövőjét garantálja.

Ne nyugodjunk bele, ha azt tapasztaljuk saját magunkon, hogy tompul az életünkben az eszmény, a hit, a keresztény tanítás.

Hiszen önmagunk nevelése a jóra; közelíteni a tiszta, szent és nemes emberi eszmények felé, egy életfeladat, sohasem állhatunk le vele, sohasem leszünk teljesen készen. Ám így, éppen abban az állapotban, amiben vagyunk, képesek leszünk hitelesen továbbadni az örömhírt. Így fogjuk országaink, népeink, egyházmegyéink, településeinknek külső és belső boldogulását és békéjét szolgálni.

Ebben legyen támogatónk és égi pártfogónk Szent László király!

*

A szentmisét követően a zarándokok imával és énekekkel kísérik Szent László ereklyéjét a hagyományos hermás körmeneten a székesegyház közelében található Petőfi park (egykori Schlauch-kert) körül.

A szentmisén a zenei szolgálatot a Kristófi János Zsigmond orgonista-karnagy által vezetett Szent László ének- és zenekar végezte.

Fotó: Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye

Kuzmányi István/Magyar Kurír